Vajda Júlia: Új élet a romokon?

Írta: Vajda Júlia - Rovat: Holokauszt

Matildot tizenhat évesen deportálták. Egész családját elvesztette, szülei, nagyszülei, testvére és sok egyéb rokona közül rajta kívül egyetlen nagybátyja élte csak túl. Ráadásul arra ért haza, hogy „a házunk romokba hevert, mert abból az oroszok fürdőt csináltak. Minden kifosztva, a bútorok, a ruhaneműk, az üzlet, ami teli volt méteráruval, a gabonaraktár a gépekkel, és ami a legjobban fájt nekem az, az volt, hogy az üzlet közepén oda volt téve a csupa függöny közepén az adós könyv, amibe bele volt írva a falu lakosságának az a része, aki tartozott nekünk. Meg kell jegyeznem, hogy édesapám nagyon könnyelmű volt, és bárki kért valamit tőle, ő azt azonnal teljesítette, (…) tehát adott hitelbe bőségesen, és miután kifosztottak mindenünket, az adós könyvet az üzlet közepén letették a földre, amibe az apám, anyám és a nagymamám írása volt. A falu ezzel jelezte, hogy ők nem tartoznak a zsidónak semmivel se. Az utcán amikor mentem, üdvözöltek mosolyogva, jaj de jó Matildkám, hogy visszajött. És rajta volt az édesanyám ruhája a gyerekén, vagy az én ruhám, vagy a húgom ruhája.

A lágerből visszatérve nem csak ezek miatt nem folytathatta ugyanott, mint 1944 márciusában: sterilizálták Auschwitzban, s emiatt partnerkapcsolataiból szükségképpen hiányzott a közös utód, ami, persze, ha alkalmas társat talált volna hozzá, örökbefogadással talán pótolható is lehetett volna. A sterilizálás ugyanakkor nem pusztán a gyerekszülésre való képtelenség tényét jelenti. Az orvos „a hüvelyen keresztül — maró folyadékot spriccelt be, — amitől olyan fájdalmam volt, hogy eszméletemet elveszítettem.”, meséli a vele hatvan évvel később készült narratív életútinterjúban, amiből megértjük, hogy az elszenvedett szexuális abúzussal valójában szexualitásától teljes egészében megfosztották. Ahogy maga is fogalmaz, „azér’ voltak sikertelen[ek] a kapcsolataim mer’ a sterilizációról senkivel se beszéltem, férjem se tudott róla, — és maga az a szexuális együtt lét az az – félelmet keltett bennem.”

Igen, mindaz, amit Matild átélt, különösen traumatikus. Nyilvánvaló, hogy az ő helyzetében szinte semmi sincs, amiből egy új élet felépíthető lenne. Mégis küzd, megküzd ezzel, s ha nem is boldog, de munkáját szeretve, s ott elismerve, éli le a következő évtizedeket.

Zoltán a vele készült életútinterjúban a felkérésre, hogy mesélje el az élettörténetét, azzal kezdte elbeszélését, hogy „1921. kilencedik hó 11-én születtem, —- és akkor azt hiszem, mindjárt rátérhetek arra, hogy mikor vonultam be munkaszolgálatra – mert az – előtte lévő privát élet- életem nem nagyon érdekes, ugyanolyan — ugyanolyan, mint a többi emberé volt. Szóval, negyvenhárom szeptember elsején – vonultam be Kőszegre”, majd másfél órán át megszakítás nélkül mesélte munkaszolgálatos és lágerélményeit. Mikor végül elérkezett a felszabaduláshoz, s elmesélte, hogyan került haza, küszködve a hol erősödő, hol valamelyest uralni tudott sírással, kimondja, hogy „hála isten anyám apám élt ——- nagy dolog —— nem tudom hány unokatestvéremet mind elvesztettem ————— ((sír))”, majd, miután még hosszan részletezte amiatti szorongását, hogy történetük lassan elfelejtődik, végül tényleg megáll. Az interjúkészítő pedig, némi együtt érző hallgatás után, megkéri, mesélné el mégis mindazt is, ami „előtte volt”.

Zoltánon pedig nem csak látszik, de meg is fogalmazza, hogy nehéz a váltás, de aztán elmeséli, ami előtte volt. Azt, hogy hogyan nem tanulhatott, s hogy bár kémikus szeretett volna lenni, hogy lett belőle az apja vezette műszergyárban műszeripari szakember. Majd a Soát nem is említve áttér a háború utáni történetre. Hogy amikor visszajött, apjával saját gyárat nyitottak, amely jól ment, amelyet azután államosítottak, de őt tették meg igazgatónak, majd pár év múlva máshová helyezték, majd ismét máshová, s onnan ment nyugdíjba, amikor is ismét saját vállalkozásba kezdett, mellyel két éve hagyott fel.

Ő is, aki pedig látszatra szerencsésebb, mint Matild, úgy mesél tehát, mint akinek két története van. Van a Soá-történet, s attól tökéletesen függetlenül, attól teljesen elválasztva egy másik, amely közrefogja azt. Pedig, mint tudjuk, a lelki egészség egyik alapkritériuma a kontinuitás érzete: az, hogy identitásunk részeként folyamatosságban éljük meg múltunkat. S az ő esete, bár szélsőségesen, de azt példázza, ami a legtöbb interjúban megjelenik: hogy a soában megéltek „abnormalitása” nem rendezhető egy történetbe ‒ még hatvan év után sem ‒ a normalitás történetével. S persze, mindez nem csak az önmegélés és elbeszélés szintjén van így, de a „praktikum” szintjén is.

A lágerekből, munkaszolgálatból hazatérők, de a „csak” a bujkálást, gettót túlélők sem folytathatták ott 1945 tavaszán-nyarán, vagy akiknek sokáig tartott a hazatérés, őszén, ahol akárcsak 1944. március 18-án este abbahagyták. Nem folytathatták, s nem is csak azért, mert az elszenvedett fizikai terhek és károsodások esetleg hónapokra, évekre, esetleg egész életre szóló betegséget okoztak, de azért sem, mert egyrészt adott esetben maguk ezek a testi betegségek is megnehezítették a hétköznapokba való visszailleszkedést, másrészt az átéltek pszichés „nyoma” sem volt kitörölhető.

Hisz a hazaérkezés önmagában is nehéz. Nem csak azért, mert a lágerekből való hazajutás a legtöbb túlélő számára nincs megszervezve, de közeledve hazafelé elkerülhetetlenül eljön a pillanat, amikor feltevődik a „mi vár otthon” kérdése. Ilyen az a pillanat, ami György ír le: „Valahogy hazaértem Budapestre. Egyre borzasztóbb volt, hogy – hogy mi lesz itthon. Tehát egész addig valahogy olyan ködös dolog volt, hogy mi van a családommal, de ahogy közeledtünk Budapesthez, ez egy borzasztó érzés kezdett lenni. (…) Laktak a Váci út 44-ben, ez ott Ferdinánd híd felé van, anyám bátyjának a lánya, akinek egy nem zsidó férje volt és ő maga is egy kikeresztelkedett hölgy volt, úgyhogy gondoltam, hogy ők talán élnek és elrohantam hozzájuk, hogy mi újság. Becsengettem, nagynéném, anyám sógornője nyitott ajtót, meglátott, elkezdett zokogni, vállamra borult, és vagy 10 percig ott az ajtóban zokogott (…) Én meg sem mertem kérdezni, hogy mi van a szüleimmel, mert ugye hát én azt hittem, hogy ez a jele, és végül aztán mondtam, hogy hát igen, ige, de hát én is csak azért jöttem haza, hogy megnézzem, vajon találok-e valakit, mire a Szidi néni azt felelte, „mi az, hogy találsz-e valakit?Apád, anyád otthon van és vár!”

És György, akit most hallottunk, szerencsésnek mondható, hisz, bár Szidi néni azért zokog, mert sok mindenkit „elvesztett” a család, a huszonéves Györgynek szülei, testvére élnek, házuk is áll.

Kik a „szerencsésebbek”? Életerős fiatalok ‒ nyilván ezért is volt nagyobb esélyük a túlélésre ‒, s elvben még „előttük volt az élet”: ők, ha nem voltak olyan szerencsések, mint Zoltán és György, akkor is szüleiket, az előző nemzedéket, s nem gyermekeiket vesztették el, ami ‒ mondhatnánk ‒ bizonyos értelemben, még ha nem is így, de mégis az élet rendje.

De mi lehetett a náluk idősebbekkel? Azokkal, akik már érett felnőttként járták meg ugyanezt a poklot? Persze, közülük is csak a fiatalabbaknak volt több esélyük a túlélésre. A fiatalabbaknak, akiknek kis gyerekeik voltak. Kis gyerekeik, akiknek viszont, hacsak nem kerültek az Ausztriába tartó két deportáló vonat egyikére, aligha volt esélyük a túlélésre. Vera bátyja 1945-ben, másfél éves korában halt meg anyja karjában aTerezinből Budapest felé haladó vonaton, tífuszban. Anyját, amikor hazatért, férje, aki addigra már hazajutott a bori munkaszolgálatból, azzal a kérdéssel fogadta: és a gyerek? Házasságuk ‒ hiába, hogy Vera kilenc hónap múlva a világra jött ‒ soha többé nem állt helyre. Nem csak, hogy elváltak, de a férfi disszidált, nevet változtatott, s úgy halt meg, hogy soha nem találkozott a lányával.[1]Mert a gyerek elvesztését túlélni ‒ lelkileg ‒ mégannyira sem lehet, mint a szülőét.

Közülük kerültek ki azok, akik, ha tehették még, ismét szülővé váltak. Ha elég szerencsések voltak hozzá, s társukat nem vesztették el, vele, s ha nem, hát mással újra házasodtak, s az új kapcsolatban hoztak ismét gyermeket a világra. Gyermeket, akivel pótolni szerették volna az elvesztetteket. Gyermeket, akinek sok esetben aztán nem tudták megengedni, hogy önmaga legyen: mindig azt a gyereket keresték benne, akit elvettek tőlük, akit megöltek, akit nem tudtak hazahozni. Miáltal az élő gyerek, az „emlékmécses”[2] legtöbbször úgy élte meg, ő soha nem lehet elég jó. Ő soha nem érhet fel ahhoz, akit szülei elvesztettek.

Ugyanakkor a szétvert világ, a szétvert múlt ‒ hisz sok esetben nincsenek társak, akikkel együtt lehetne emlékezni – mindezzel nem pótolható. Márpedig a többségnek még Magyarországon is, ahol pedig egészen kivételes módon Budapest – egy egész nagyváros – jelentős zsidó közössége kerülte el legalább a szisztematikus deportálást, ezzel kellett megküzdenie.

Göran apja lengyel zsidóként a Łódź-i gettóból került Auschwitzba, majd a felszabadulás után Svédországba. Egy olyan városból, amelynek kétszázezer fő fölötti zsidóságából mindössze 12 ezren maradtak életben. Ugyanakkor szerencsés volt, hisz, bár a Łódź-i gettó lakosságát a német hatóságok szabályosan kiéheztették,illetve Auschwitzba deportálták, szerelme is életben maradt, ráadásul a bürokrácia ellenállásával s a svéd előítéletekkel megharcolva egy-két év alatt elérték, hogy a lány is odamehessen, ahol aztán összeházasodtak, s gyermekeik születtek. Mégis, a hatvanas évek legelején – két kicsiny gyermek apjaként – öngyilkosságot követett el. Nem csak a teljes kiirtott családjáért és gyerekkori világa lényegében teljes eltűnéséért viselt gyásszal, az ezekből eredő depresszióval nem volt képes megküzdeni, de azzal sem, ahogy érzelmeit a külvilág elbagatellizálta: amikor a német orvosok azzal utasították el kárpótlási kérelmét, hogy hiába depressziós, „nem sérült meg eléggé” az üldöztetésben ahhoz, hogy kiérdemelje a kárpótlást, mint búcsúlevele tanúsítja, szörnyű bűntudattal küzdve, de feladta.[3]

Persze, ez a történetek tragikus arca. Valamennyiük történetében, akiknek megadatott az újrakezdés, ott van ez a tragikus arc is. Mégis, sokan közülük ‒ s ebből a szempontból a budapesti túlélők nem csak a magyar túlélők között képeznek kivételt ‒, akiknek maradtak életben rokonaik, barátaik, nyolcvan évesen úgy tekintettek vissza az életükre, mint aminek értelme volt. Értelmet adott neki ‒ különösen azoknak az esetében, akik hamar társra találtak, olyan társra, akivel legalább meg tudták próbálni feldolgozni a feldolgozhatatlant ‒ a gyerek, az unoka, s ha az hiányzott, legalább a munka. Még akkor is, ha éjjel álmukból még évtizedek múltával is a láger hangjaira riadtak fel. Még akkor is, ha sokuk esetében évtizedeknek kellett eltelnie, mire egyszer csak eljött az idő, amikor képessé váltak mesélni ‒ bár az talán könnyebbé tette volna a hurcolt terhet. Amikor képessé váltak arra, hogy ne csak álmaikkal küzdve idézzék fel, hanem nyilvánosan elbeszélve, másokkal is megosszák az emlékeiket.

Ahogy Panni is, aki Auschwitzot és Ravensbrücköt túlélve kezdetbendacára annak hogy azt mondtam magamba hogy l kell éljem hogy — ezt a borzalmat a poklok poklát — túlélő elmesélje. — Hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. — Nem tudtam róla beszélni. – Azt mondtam ne kérdezzetek.”. Nyolcvan évesen aztán mégis iskolákba járt, s gyerekeknek mesélte el, hogy mit élt át, hogy ezzel mégis értelmet adjon a szenvedésnek.

Bár sokan vannak, akik öregségükre Pannihoz hasonlóan azzal tudnak értelmet adni életüknek, hogy az ifjabb nemzedékek okulására próbálják ott, ahol lehet, elmesélni élményeiket ez nem csak, hogy nem mindenki számára megoldás, de semmiképp sem volt az kezdetben. Nem csak a túlélők között voltak sokan, akik a nyilvánosság előtt nem akarták vállalni többé származásukat, s vele persze történetüket sem, de a környezet sem volt kíváncsi arra. Sőt, nem csak, hogy nem akarták meghallgatni, hogy mit éltek meg, de azt a megjegyzést is megkapták, hogy „többen jöttek vissza”, mint ahányan elmentek.[4]

Nem csoda, ezek után, hogy a vidéki zsidóság többsége a kisebb településekről nagyobbakra költözött. Azok, akik ‒ részben mert úgy érezték, muszáj hazatérniük esetleg életben maradt hozzátartozóikhoz, részben mert otthon érte őket a felszabadulás ‒ Magyarországon maradtak, a nagyvárosokba, vagy Budapestre költöztek. Ez két szempontból is könnyebbséget jelentett: ha úgy volt könnyebb nekik, nem kellett vállalniuk származásukat, múltjukat. Ugyanakkor azt sem kellett megélniük, hogy egyedül maradtak abban az értelemben, hogy nincsen más zsidó a környezetükben.

Persze, a múlt terheivel való birkózásra válaszul ‒ minden politikai nehézsége ellenére ‒ az emigráció, a disszidálás lehetősége is felmerült. Éltek is vele sokan. Egyesek oda mentek, ahol könnyebben tarthatták távol származásukat, mások oda, ahol szabadabban vállalhatták azt. De, mint Göran apjának példája is jól mutatja, a megéltektől szabadulni sokszor ők sem tudhattak. A sikeres újrakezdés – bár ilyen is van – sokszor mégis inkább csak a látszat.

[1] Surányi Vera: Bíró néni szekrénye, in: Pécsi Katalin (szerk.): Lányok, anyák – Elmeséletlen női történetek II., Novella kiadó, 2013

[2] Dina Wardi: Emlékmécsesek, A holocaust gyermekei, Ex Libris Kiadó, Budapest, 1995

[3]Göran Rosenberg: Rövid megálló az úton Auschwitzból, Park kiadó, 2018

[4] V.ö. pl. Berkovits György: Körmönfont és sunyi antiszemitizmus, in: Szombat 2018-06-16.

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]