Úgy emlékeznek… saját náci voltukra, mint egy gyermekkorban elszenvedett fertőző betegségre

Írta: Heller Ágnes/nepszava.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Heller Ágnes: Olvasónapló 2014–2015 (részletek)

(2014. augusztus)

HellerAgnes_kemmahu

Az a könyv, melyet véletlenül éppen a szerződések megkötésekor olvastam, jól illett nosztalgiámhoz. Régi időket elevenít fel, bár nem a régmúltból, hanem a közelmúltból, egy korból, melyre – még Magyarországról – jól emlékszem. Nem a kilencvenes évekből, de a hatvanasokból, nem Magyarországról, hanem Németországról. Megígértem a Múlt és Jövőnek, hogy ha tetszik, bemutatom, de nem azért olvastam el. Általam ismert és nagyra becsült pszichoanalitikusok írták, s gondoltam hátha megtudok valami újat a szégyenről és a traumáról, két hagyományos „témámról”, melyekről nemsokára előadást fogok tartani.

Alexander és Margarete Mitscherlich: A gyászolásra képtelenül

A könyv címadó tanulmány volt az, ami engem igazán érdekelt. Nem annyira az elméleti mondandó, mint inkább a korabeli társadalmi betegségek értelmezése és elemzése miatt. Freud remek írását a gyászmunkáról és a melankóliáról, ugyanis nemcsak jól ismertem, de írtam is róla, de hogy a gyászmunkának milyen szerep jutott vagy nem jutott a 60­as évek Németországában, arról fogalmam sem volt. Németországgal szoktam én is példálózni, mint azzal az országgal, ahol képesek a múlttal szembenézni, ahol az emlékezetpolitika célja a saját bűnök feltárása, nem pedig azok elhazudása, leplezése. Még azt is hozzá szoktam tenni, másokkal együtt, hogy a németek nem is tehettek mást, hiszen nem kenhették bűneiket egy másik népre. Tévedtem.

A Mitscherlich házaspár könyve 1967­ben jelent meg. A benne feltárt világ nem hasonlít arra a Németországra, melyet az utóbbi több mint negyven éve ismerünk. Inkább a mai Magyarországra emlékeztet. Az a németség, melyről ebben a könyvben szó van, gyászolásra képtelen. Ezek a németek el akarják felejteni a múltat. El akarják felejteni, hogy imádták a Führert, el akarják felejteni a meggyilkoltakat, el akarják tussolni felelősségüket, csakhogy most már „normális” életet éljenek. Belefeledkeznek a „gazdasági csodába”, a jelennek élnek, mintha a múltban semmi sem történt volna. Úgy emlékeznek a nácizmusra és saját náci voltukra, mint egy gyermekkorban elszenvedett fertőző betegségre. A diktatúrát természeti katasztrófának tekintik, amihez nekik semmi közük sem volt. A legegyszerűbb minden bűnt a Führerre hárítani. Ő volt a csábító, ők szegények – az elcsábítottak. Mindenki parancsnak engedelmeskedett, senkinek sincs oka személyes bűntudatra. A múltat felhánytorgatni „terméketlen vájkálás”. Ők mindig a gonoszok áldozatai. Először a gonosz zsidóké, később a gonosz náciké, majd a gonosz oroszoké, amerikaiaké, de mindig másoké.

A Mitscherlich házaspár konkrét eseteken példázza, hogy a gyászmunka elmaradása, a felelősség elhárítása, a hazug emlékezetpolitika súlyos neurózisokhoz vezet. Nemcsak egyéni neurózisokhoz, de Freudnak a tömeglélektanról írt könyvére hivatkozva, szociális neurózisokhoz is. Mi történt Németországban? Hogyan, miért, mikor és ki által kezdődött el Németországban a gyászmunka, az őszinte beszéd, a múlt firtatása, a bűntudat beismerése, a felelősségvállalás pátosza? Egy évvel a könyv megjelenése után, az 1968­as diákmozgalomban. Lázadás volt ez az apák ellen, talán az utolsó lázadás a tekintélyelvű családfő ellen. A fiatalok a szülőkhöz fordultak: hol voltatok akkor? mit csináltatok? kinek engedelmeskedtetek? miért engedelmeskedtetek? kit gyilkoltatok? miért gyilkoltatok? Az apák vagy magukba néztek és megtanultak múltjukkal szembenézni, vagy szellemi, értékbeli utódok nélkül maradtak. Egy filozófiaprofesszor (Manfred Frank) mesélte nekem, hogy amikor mint fiatal egyetemi hallgatónak szüksége volt a születési bizonyítványára, kinyitotta apja íróasztalfiókját, s mit talált benne? Az apa SS­igazolványát. Magyarázatot követelt. Mikor nem kapott közölte apjával, hogy támogatását többé nem veszi igénybe, nincs hozzá semmi köze, nem akar vele többé szóba se állni. Csak utolsó súlyos betegsége idején látogatta meg.

A Mitscherlich házaspár sokat ír az apai tekintélyről, az apakomplexusról. A Hitlerrel való imádó azonosulást is részben ezzel magyarázza. A gyermekkorukban apjuktól megalázott német férfiak a Führerrel azonosultak, benne látták saját eszményített valójukat, saját végtelen hatalmukat. Most pedig jöttek a fiúk, fellázadtak apjuk ellen, apjuk példaképe, megtestesítője, a Führer ellen. Szimbolikusan az apát ölték meg, amikor a Führer­eszmét megölték, mikor a szimbolikus apában a tömeggyilkost ismerték fel, Németország megrontóját. A Mitscherlich házaspár szemüvegén keresztül a német 1968­at, a német önértelmezés száznyolcvan fokos fordulatát így is lehet, bár nem kell, értelmezni.

Ha az akkori Németország nem emlékeztet a maira, emlékeztet a mai Magyarországra. Ugyanazok a betegségek jellemzőek ma miránk, mint a németekre 1967­ben. Bár ma már nincsenek nálunk olyan fiúk, akik az apákat vagy akár a nagyapákat bármiért kérdőre vonhatnák. Évtizedeken keresztül szőnyeg alá söpörték nálunk a múltat, a múltakat, az egyik hazug emlékezetpolitika követte a másikat. Nem tudom, hogyan és kik által (és mikor?) tudunk mi ebből a hazugságból, felelősség­elhárítási pszichózisból kievickélni. Pedig a Mitscherlich házaspárnak nagyon is igaza van. A gyászmunka elmaradása, a múlttal való szembenézés elsikkasztása, a felelősség másra való hárítása, a Szabadság téri szoborkomplexum, súlyos tömegpszichózishoz vezethet. S nálunk még gazdasági csoda sincsen, ellenkezőleg.

A kötet másik két tanulmánya számomra nem volt különösen érdekes. Ismertem a témákat, az elemzés módját, írtam is róluk. Érdekes tapasztalati anyagokat tartalmaznak a tabuval, az erkölccsel, az agresszióval kapcsolatban, de számomra nem eléggé filozófiaiak. Azt a tanulságot mégis le kell vonnom belőlük, hogy jobb, ha az emberek pornófilmek nézésével elégítik ki libidinális szükségleteiket, mint ha a máglyán égetett eretnekek szemlélésében gyönyörködnek. (2015. január) Ezek után jó kedvem támadt. S még felemelő érzésem is, miután meghallgattam a h­moll misét a MÜPÁ­ban Philippe Herreweghe vezényletével, zenekarának és énekkarának előadásában. A szokásosnál kisebb énekkar és zenekar nemcsak teljesen betöltötte hangzásával a hangversenytermet, hanem tökéletességével templomi hangulatot varázsolt egy olyan másvallású és zenei dilettáns számára is, mint amilyen én vagyok. Azt hittem, hogy ez a varázslat majd hetekig kitart. De hamarosan megtört.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]