“Schmidt”

Írta: Kovács M. Mária / nol.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Schmidt Máriának a Heti Válasz 26. számában megjelent írása provokáció és hadüzenet. Sokan úgy gondolják, nem érdemes rá válaszolni, mert az a válaszadót is lealacsonyítja. Én nem így látom. A szerző átlépett egy határt, s jobb, ha tisztán látjuk, mi ez a határ.

04_online_kovacs_m_maria fotó reichel tamás

Kovács M. Mária, a cikk szerzője (fotó: Reichel Tamás)

Kezdjük a fogalmakkal. A bő lére eresztett írás elvben vitairat, a szerzőnek lett volna módja megnevezni, kivel van vitája. De a nyomtatott szövegben csupán négy élő személyt említ. Közülük Orbán Viktorral és Mesterházy Attilával nincs vitája. Marad Obama és Rényi András. És a többi?

Nos, a többiek a meg nem nevezett hazaárulók. Ők azok, akik állást foglaltak a német megszállási emlékművel szemben. Ők a nemzet belső ellenségei, akik „magatartásukkal kizárják magukat (sic!) nemzeti közösségünkből”, olyan „csordaszellemben edződött élcsapat”, amelynek „minden tagja meggyőződéses nemzetellenes”, „ateista elkötelezettségű”, a „mindenkori birodalmi érdekek kiszolgálója”, akiket (valakik) „rendesen megfizetnek fáradozásaikért”. És szerepelnek még az írásban a szintén nem megnevezett „egyesek”, illetve „ugyanazok”.

Ez a nyelv a magyar politikai irodalomban nem előzmény nélküli. A Horthy-korszak szélsőjobboldali ideológusai ezen a nyelven beszéltek a nemzetárulásban elmarasztalt baloldalról, a szabadkőművesekről, a kozmopolita liberálisokról, köztük is különösen a zsidókról. A hagyomány – némi változtatással – az ötvenes évekre is átöröklődött. Akkoriban a kurzus ideológiájával szemben álló „egyeseket” és „ugyanazokat” az imperialisták zsoldosaiként emlegették, rendszerint szintén név nélkül, hiszen úgyis mindenki tudta, hogy éppen kire ad a párt kilövési engedélyt, a többi pedig hadd rettegjen, hátha rosszul tudja.

De van más oka is annak, hogy az emlékmű ellenzőinek széles táborából a szerző nehezen választhatott volna valóságos – néven nevezett – személyeket. Igaz, megnevezhette volna Jelenits István piarista szerzetest, vagy az istenhitéről a sajtóban is beszámoló Dávid Katalin művészettörténészt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy az emlékmű minden ellenzője „ ateista elkötelezettségű”? Megnevezhette volna a Kádár-korszakban ’56-os tetteiért halálra ítélt Mécs Imrét, vagy az ugyanekkor internált Ungváry Rudolfot, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy ezek „ugyanazok”, mint akik a kommunista diktatúra „történelemszemléletét kidolgozták, képviselték”?

Megnevezhette volna az 1969-es születésű Ungváry Krisztiánt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók „szépkorúak”, akik „végérvényesen bezárták magukat a ’68-as gondolati és értékvilágba” és nem értik „a XXI. század kihívásait”. Vagy megnevezhette volna az emlékmű ellen többször, világosan nyilatkozó Gerő Andrást, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók az önálló vélemény nélküli, „csordaszellemben edződött” elit tagjai?

Vagy megnevezhette volna Romsics Ignácot és az MTA történettudományi osztályának többi tagját, akik egyöntetűen problematikusnak látják a szobortervet, mert – amint az akadémikusok mondják – a terv „alábecsülni látszik a Horthy-rendszer Holokauszttal kapcsolatos felelősségét”. De akkor a szerző mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók mindig „az aktuálisan erősebbnek tűnők” igazságát képviselik?

Valójában a szerzőnek nem hiányoznak a vitapartnerek. Ő nem is kíván vitatkozni. Az emlékműről szóló vitát „áldatlannak” és „meddőnek” mondja. Arra viszont, hogy miért is lenne meddő ez a vita, nem tér ki. Mert akkor azt is el kellene mondania, hogy a hatóság soha, egyetlen napig nem tartotta megvitathatónak az emlékmű tervét: a látványtervet és a hivatalos szöveges leírást minden nyilvános előzmény vagy előzetes vita nélkül jelentették be. Azt, hogy az emlékmű nyilvánosságra jutott terve kész tény, maga a kormányfő is megerősítette, amikor egyik levelében rejtélyesen úgy fogalmazott, hogy az emlékmű vonatkozásában „nincs mozgástere”. Hogy értsük ezt? Ki az, vagy kik azok, akik korlátozzák a kormányfő mozgásterét?

Akárhogy is, vitáról soha nem volt szó. A szerző szerint erre nincs is szükség, a megszállási emlékművel semmi baj nincsen. A szobrot ő a „megbékélés” emlékművének látja. De vajon ki békül meg kivel? És egyáltalán, a megbékélés gondolata mikor, kiben és miért merült fel?

Hiszen egészen 2014 januárjáig – éppen az emlékmű tervének publikálásáig – a holokauszt évfordulójára emlékező közösség és a hatóságok között egyáltalán nem volt szokatlanul kirívó, nagy békétlenség. De bármit jelentsen is a „megbékélés”, vajon e „békés” szándékot hogyan szolgálhatja egy kétes esztétikai értékű szobor, amelyet titokban terveznek el, és bárminemű szakmai vagy társadalmi vita nélkül építenek fel? És hogyan szolgálhatja ezt a hivatalos műleírás, amely szerint Magyarország a német megszállás idején Gábriel arkangyalhoz foghatóan ártatlan volt?

A szerző a néhai Ránki György történészt és Komoly Ottó cionista vezetőt idézve érvel amellett, hogy az emlékművel minden rendben van, hiszen mindketten úgy látták, hogy a zsidók deportálására a német megszállás nélkül nem került volna sor. Ez igaz, az emlékmű ellenzői sem mondanak mást. Csakhogy a tiltakozók – a jól ismert történelmi tényekre hivatkozva – azt állítják, hogy a német megszállás a deportálásoknak csupán szükséges, de nem elégséges feltétele volt.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás