Nem akarom, hogy tudják, milyen zsidónak lenni

Írta: Földes András / Index.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

„1924-ben születtem. Az egész életemet meghatározta a fasizmus. Szüleimnek már gyerekkoromban megélhetési gondjai voltak az antiszemitizmus miatt. Anyám kalaposságot tanult, apám fuvarozást vállalt bérkocsival. Később állandóan munkaszolgálaton volt, távol tőlünk. Annyi jövedelmük nem volt, hogy engem eltartsanak: a nagymamámnál voltam, akinek fűszerüzlete volt. Ott nőttem fel.”

Így kezdte visszaemlékezését Homonai Irén. A 89 éves asszony azon kevesek közé tartozik, akik megtapasztaltak szinte minden borzalmat, amit a nácizmus csak kitalált.

Interjút készítettünk a megdöbbentően fiatalos asszonnyal, akinek életében összesűrűsödött egy egész történelmi fejezet.

Homonai Irén fotó Bődey János Index

Homonai Irén (fotó: Bődey János / Index)

Első emlékek a nácizmusról

Eleinte zsidó elemibe jártam, onnan mentem át a polgáriba. Volt olyan tanárnő, aki 39-40-ben szólt nekem, hogy Rosenblüch, maga üljön a legutolsó padba. Már 14-15 éves koromban ezt tapasztaltam. Aztán behívatták anyámat, hogy az iskolában numerus nullus van, és nem járhatok tovább. Jászberénybe küldtek kertészetbe, mert nem tudták a szüleim, mit csináljanak velem. Aztán egy évvel később hazajöttem, mert apám munkaszolgálatos lett.

Anyámék szerették volna, ha lesz belőlem valami. Taníttattak németre, taníttattak angolra, taníttattak zongorázni, táncolni. Hogy a kornak megfelelő kultúrával rendelkezzem. A német tanárnőm, amikor bejöttek a németek, öngyilkos lett. Sokan lettek öngyilkosok akkoriban.
Élet a negyvenes években

Viszonylag szabadon éltünk Budapesten. Persze ez azt jelentette, hogy be kellett szolgáltatni a rádiót, a biciklit. Ha meghatározott értéken felüli készpénz volt, azt is be kellett szolgáltatni. Be kellett adni az ékszereket. Tudtuk, hogy ezeket sosem kapjuk vissza, kirabolnak minket.

 

Kirablás a németek bevonulása után

A nagymamám fűszerüzletében dolgoztam, amíg be nem jöttek a németek. Onnantól borzalom volt az életünk. Azt meg kell mondanom, hogy németet nem is nagyon láttunk. Minden rendelkezést a magyarok hajtottak végre. Egyszer megjelent nálunk három vagy négy magyar, hogy azonnal adjuk át az üzlet kulcsait. Úgy ahogy volt, elvették, mindent ott kellett hagynunk. Még a kabátunkat sem hozhattuk el.
Kilakoltatás és a csillagos ház

Nem sokkal később, június elején már azért jöttek, hogy a lakást is el kell hagynunk. Egy bőrönddel mehettünk el. A Horthy Miklós út 51.-be mentünk, ócska, földszintes kis ház volt. Azóta lebontották. Anyámmal költöztünk be, húszan voltunk a lakásban. Sok öreg volt ott, mi voltunk fiatalok, én 19 voltam, anyám 41, fiatal nő.

Nyomasztó, nagyon szomorú életünk volt. Naponta két óra volt a kijárás, be voltunk zárva. Azt sem tudtuk, ha megszökünk, hova menjünk. Nehezen ment az idő. Beszélgettünk, kártyáztunk, anyám főzött azoknak, akiknek nem volt mit enniük. Az öregek nagyon hamar leestek a lábukról. Apám hozott nekünk élelmet minden nap, az egész ház ebből élt. Ez tartott fenn minket, mert jegyrendszer volt, és olyan keveset adtak, hogy az semmire nem volt elég.
A túlélő apa

Egyedül az apám próbált meg valamit. Ő ebben az időben 42 éves, klassz, ereje teljében lévő férfi volt.Először munkaszolgálatos volt, aztán sárga karszalagot kapott, aztán fél keresztje, keresztje lett. Ügyes volt. Amikor azt mondták, álljon ki, akinek a felesége keresztény, ő kiállt. Amikor azt mondták, álljon ki, aki kitért, akkor ő kiállt. Végül már mint nyilas katona szolgált: a Zách utcai laktanyában volt főszakács. Ott nem egy zsidó fiú szolgált egyenruhában. A konyhában dolgoztak, az apám alatt.

Minden reggel jöttek a csillagos házhoz teherautóval, és hoztak tejet, kenyeret, néha valami húsfélét is. A Zách utcai parancsnok szerintem tudta, hogy ezek a fiúk zsidók.
Miért nem volt zsidó ellenállás?

Tudomásul vettük, hogy nem tudunk mit csinálni. Mi mindent tudomásul vettünk. Azt hogy nyolc-tíz nyilas vitt minket a vagonhoz, azt is tudomásul vettük. Nem tudom miért.

A vidéki zsidókat már korán deportálták, Azt hittük, dolgozni viszik őket. Nem tudtuk, hogy haláltáborba.

Az apám volt, aki próbálkozott valamivel. Ő, mint sofőr volt Kamenyec Podolszkban is. Ő szállította azokat a zsidókat, akiket innen kitoloncoltak, mert hontalanok. Autóval vitték őket, és látta, hogy agyonlőtték őket. Akit tudtak, megmentettek. Beöltöztettek katonaruhába fiatalokat. De hány embert tudtak visszahozni? Két-három embert, nem többet.

De a tömegmészárlásnak nem volt híre. Nekünk ugyan elmondta, de nem mertük terjeszteni. Féltünk. Inkább azt mondtuk, velünk ez nem fordulhat elő.

Apám a háború végén azt mondta, nem tud Magyarországon élni, és elment Izraelbe. Ott két-három évet élt, de az sem tetszett neki, és kiment Amerikába. Ott kapott aztán kitüntetést a magyar követségen, azokért a dolgokért, amiket a háború alatt tett.

A magyarok segítsége

1944 novemberében hamis papírokkal albérletet szerzett az apánk, és oda költöztünk át. Amikor visszamentünk a csillagos házba a paplanért, elkaptak minket a nyilasok. Albertfalvára, a téglagyárba vittek minket, egy csomó más emberrel, akiket összefogdostak. 16 éves gyerekek voltak ott puskával, a sapka beesett a szemükbe, csak a fülük tartotta. Ők vették el az utolsó értékeinket. Ha nem elég gyorsan mozgott valaki, amikor adta a pénztárcát, akkor keresztüllőtték a kezét.

A teljes cikk itt olvasható.

[popup][/popup]