Megemlékezés Szegeden

Írta: Máté-Tóth András - Rovat: Hírek - lapszemle

Az egykori téglagyári gettó bejáratánál, a Cserzy Mihály utca 32. előtt álló Holokauszt Emlékoszlopnál tartottak megemlékezést vasárnap délelőtt.  A Szegedi Zsidó Hitközség, a Szegedi Magyar-Izraeli Baráti Társaság, Izrael Állam Tiszteletbeli Konzuli Képviselete és Szeged önkormányzata a Holokauszt 71. évfordulója alkalmából tartott közös megemlékezést.

Az eseményről beszámoló a Délmagyar.hu oldalán olvasható.

A holokauszt áldozatairól Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének vezetője is megemlékezett. Beszédének írásos változata teljes egészében itt olvasható.

máté tóth andrás

Máté Tóth András

Emlékezz!

Emlékezni gyűltünk össze, az Úr házába.[1] A családi körben, a rémképekkel teli magányban az emlékezet szomorúsága az úr. De mi ide jöttünk, ebbe a hajlékba, hogy fájdalmunk mélységből itt kiáltsunk a Magasságbelihez. Itt keressük a megnyugvást nyughatatlan lelkünkre, itt keressük a halk választ magunkba fojtott kérdéseinkre. Ebben a házban, ebben a közösségben, a gyászolók közös könyörgésében akarjuk meghallani Annak válaszát, aki egykor megóvta Izsákot Ábrahám késétől, de valamiért nem óvta meg a mi szeretteinket. Ahhoz kell fohászkodnunk, akit a túlélők bírósága joggal marasztalt el, mert nem tartotta meg ígéretét, s nem őrizte meg az ő nyáját.

Ide gyűlünk, hogy méltón megemlékezzünk a Soá áldozatairól, akiknek arca egyre elhomályosul, vagy akiket csak családi krónikákból ismerünk, vagy akiket egyáltalán nem ismertünk, csak a hozzátartozók iránti tiszteletből tekintünk így vagy úgy saját halottunknak. Elhunytjaink arca alig őrizhető meg attól, hogy a múlt homályába vesszen, s ugyanígy a Mindenható arcát is elfedik könnyeink és kétségeink. Kiáltva vonjuk kérdőre Őt a 12. zsoltár szavával: meddig fordítod el még arcodat?

Tudatában vagyok annak, tisztelt gyászoló közösség, hogy nem zsidóként a Soá áldozatai előtt fejet hajtani mindig a kívülálló főhajtása marad. Igen, joggal érezheti bárki, nem tudom, miről beszélek. S valóban, nem is tudhatom. Innen, egy lépéssel a gyászolók mögött állva, az idegen imákat halkabban mormolva, osztozom a bánatban, és amennyire képes lehetek, próbálok e súlyos sors örökösei közé keveredni.[2]

Az emlékezés kútba tekintés, s minél inkább belefeledkezik a szemlélő, annál inkább kell kapaszkodnia, hogy bele ne zuhanjon. Belé ne vesszen az elveszítettek homályosodó arcába, a maró kínba, hogy miért ő és miért nem én, a hiány kínzó fájdalmába, s a törekvésbe, hogy ő legyen itt a fontos és ne az én fájdalmam, hogy ez a kín ne takarja el őt magát, akit annyira hiányolunk. Kínálkoznak kapaszkodók a hívőnek, az Írásból, a nem hívőnek a dacból és a hátha mégisből. Ám akár innen, akár onnan fellapozva, kicsipegetve, a legbiztosabb kapaszkodó a “nem hiába volt” tudata, meggyőződése, reménye.

A Soá rettenetének áldozatai elsősorban azok, akik a haláltáborokban egészen elégő áldozatok lettek. És azok, akik túlélői lettek e tragédiának, és egész életükben küzdöttek a pokolban szerzett élmények feldolgozásával. És mindezek közvetlen családjai és a tágabb rokonság. És azok a zsidók, akik oda kerülhettek volna, de nem kerültek, mert más országban, vagy mert voltak igazak, akik elbújtatták őket. A Soá a zsidóság tragédiája, mert a totális hatalom éppen bennük találta meg önmaga felmagasztalásának legmegfelelőbb közösségét. A totális diktatúra számára nem voltak és nincsenek személyek, csak típusok vannak, fajok, amelyek válogathatók, életre vagy halálra szánhatók. De a gyászban a diktatúra tárgyaiból újra személyek válnak, a sorstalanságra ítéltek talán vissza nyerik sorsukat és a számokkal jelöltek nevét újra szájára veszi az emlékező közösség. Az ismertek nevét és a feledésbe merültekét. Hogy minden áldozat visszanyerje emberi méltóságát, egyediségét, a nevet, amellyel szülei szólították egykoron és testvérei és pajtásai. Időlegesen elvehették az életet, az emberi mivoltot, de a leölésre szánt bárányok, a zsidóság áldozati bárányainak mindnek újra mondja nevét az emlékezet.

Ugyanakkor, tisztelt emlékező közösség, a Soá másodlagosan mindannyiunk tragédiája és öröksége. Mindannyiunkra vonatkozik, mert benne valaminek a pusztulása jelent meg, amit Európának, zsidó-keresztény értékrendszernek nevezhetünk. A gettókban és haláltáborokban az emberbe vetett hit és az Istenbe vetett hit dőlt romokba.[3] Ezt követően már nem gondolkodhatunk és érezhetünk úgy, mint ennek előtte. “Ma már nyilvánvaló  […] a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel.” (Kertész, Holocaust mint kultúra 1992.) Bár az Endlösung a zsidóságra vonatkozott, ami történt, mindannyiunkra vonatkozik. S amint nem volt tisztességes annak idején elfordítani a tekintetet az utcán a sárga csillaggal megjelöltektől, a Soára vonatkozóan csak a szembenézés lehet a tisztességes emberi magatartás.

A világ a Soát követően az emlékezés keresztjére szegeződött. A halálgyár rettenetének, a veszteség valódiságának tagadhatatlanságához. A túlélők, a ma élő zsidóság, s minden ma élő, nem lehet túllépő, elfeledő, eltekintő.[4] A halálra való halálos emlékezet keresztjén feszül a világ személyes és kollektív emlékezete. Vágyik a feltámadásra, amely felmutatja a szenvedés értelmét és értékét, s közben folyamatosan el kell hárítania az álmegváltások ígéreteit. A feltámadáshoz ugyanis a kereszten keresztül vezet az út. Nem az eltekintés, hanem az odatekintés a megértés és megnyugvás elengedhetetlen feltétele.

A Soá “világélmény”, európai trauma, nem gettósítható zsidó belüggyé, csak a zsidó népre vonatkozó eseménnyé. “Végül is Auschwitz nem légüres térben esett meg, hanem a nyugati kultúra, a nyugati civilizáció keretei közt, s ez a civilizáció épp úgy túlélője Auschwitznak, mint az a néhány tíz- vagy százezer, a világon szerteszét szóródott férfi és asszony, aki még látta a krematóriumok lángját és beszívta az égő emberi hús szagát. Ezekben a lángokban minden elpusztult, amit addig európai értékekként tiszteltünk, és ezen az etikai nullponton, ebben az erkölcsi és szellemi sötétségben egyedüli kiindulópontnak éppen az mutatkozik, ami ezt a sötétséget teremtette: a Holocaust.” (Kertész Imre, A száműzött nyelv 2000)

A Soá tragédiája egybeköt zsidókat nem zsidókkal, hívőket, nem hívőkkel, és egybeköti a tetteseket az áldozatokkal is. Drámai módon teremt közösséget az európai emberiségből fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Amikor megemlékezünk, személyes és közvetlen emlékezéssel, s szemünket nem fordítjuk el a sorstalanok sorsától, akkor vállaljuk azt a folyamatot, ami az utódok kötelessége, hogy mégse lehessen sikeres az eltervezett népirtás, hogy mégis lehessen az embert valamiképpen újra embernek nevezni és az Istent valamiképpen mégis megszólítani. A Soá emlékezete hidat ver azok között, akik egykor a diktatúra eszelősen tökéletes gépezete révén egymástól távolra kerültek. Ez az újra épült, folyamatosan építendő, megóvandó emlékezetközösség szavai mellett elsősorban a tetteivel képes fenntartani az áldozatok emlékét.[5] A Soá emlékezete arra szólít bennünket, hogy újra kezünkbe vegyük a Szentírást és a görög tragédiákat, és újra elkezdjük építeni azt, amit ezekből építve európai kultúrának nevezhetünk, amely újra megalapozhatja a minőségi emberi együtt élést, és talán alkalmassá teszi Európát arra, hogy elkerülje valamely nép vagy népcsoport áldozattá tételének folyamatos kísértését.[6]

Ezen az istentiszteleten is felhangzik a kaddis, a gyászolók győzelmének imádsága. A kaddis imádság dicsőít. Nem azért, mert úgy éreznénk, hogy már meg lennénk vigasztalva, nem mintha már begyógyultak volna a sebek, amiket a tragédia ütött szívünkön, a családunkon és népünkön, amit mélyre hatóan tönkre tett az európai kultúrán, az emberség alapértékeinek rendszerén. Nem azért imádkozunk kaddist, a Mindenhatót dicsőítve, mert biztosak lennénk abban, hogy meghallgatásra találunk, mert eloszlottak volna belőlünk a hit és a vallás kétségei. És nem is azért, mert mindannyian ismernénk, vagy könyv nélkül tudnánk idézni a kaddis pontos szövegét. Nem a bizonyosságból és a tudásból, nem a hitből és a pietásból emeljük tekintetünket az ég felé. Nem erőből, hanem gyöngeségből fohászkodunk, törékeny, botló nyelvünkkel. Nem a meglévő bizonyosságból, hanem a hiányzó és remélt bizonyosságból vesszük a bátorságot, hogy megszólítsuk Őt: „Dicsérjük és magasztaljuk az Ő nagy nevét, ámen, az Általa teremtett világban, s teljesedjék be uralma a mi életünkben és napjainkban, s Izrael egész háza életében, mielőbb, s mondjátok együtt: úgy legyen.”

 

[1] Elhangzott a szegedi zsinagógában 2015. június 28-án, a Soá szegedi áldozatainak tiszteletére tartott istentiszteleten. A lábjegyzetekben szereplő Kertész Imre idézetek jelentették számomra azt a megközelítést, amelyre támaszkodva elmélyíthettem a magam hangsúlyait.
[2] “A túlélés kényszere rászoktat, hogy amíg csak lehet, meghamisítsuk a gyilkos valóságot, amelyben fenn kell tartanunk magunkat, az emlékezés kényszere pedig rávesz bennünket arra, hogy valami elégtételt csempésszünk emlékeink közé, az önsajnálat balzsamát, az áldozati önfelmagasztalást. S amíg átengedjük magunkat a késői szolidaritás (vagy a szolidaritás látszata) langyos hullámainak, elengedjük fülünk mellett a hivatalos gyász-szónoklatok frázisai mögül kihallatszó valódi, s korántsem minden aggodalmat nélkülöző kérdést: hogyan szabaduljon meg a világ Auschwitztól, a Holocaust terhétől?” (Kertész, Kié Auschwitz? 1998)
[3] “A Holocaust kinyilatkoztatása ugyanis abban áll, hogy az értékválságból az értékek végérvényes visszavonásáig jutottunk el. A Sínai-hegyi kinyilatkoztatás az Auschwitzban történt megnyilatkozással érvényét vesztette. ” (Kertész, Mentés másként 2001. augusztus 6.)
[4] “végiggondolni anélkül, hogy az ember el ne kezdjen hinni holmi földöntúli rendben, gondviselésben, metafizikai igazságtételben: vagyis anélkül, hogy az ember el ne kezdje áltatni magát, s így zátonyra ne futna, tönkre ne menne, el ne veszítené mélységes és gyötrelmes kapcsolatát a milliókkal, akik elpusztultak, és sosem ismerhették meg az irgalmat.” (Kertész Imre, A száműzött nyelv 2000)
[5] “A Holocaustnak ugyanúgy megvannak a szentjei, mint akármelyik szubkultúrának; s ha fennmarad a megtörténtek eleven emléke, akkor nem a hivatalos szónoklatok, hanem a tanúságtevő életek révén fog fennmaradni.” (Kertész, Holocaust mint kultúra 1992.)
[6] “Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne. … Ha a holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt: a szellemet, a katarzist.” (Kertész, Holocaust mint kultúra 1992.)

[popup][/popup]