Lévai Júlia és Szántó T. Gábor vitája

Lévai Júlia: A magam nevében írtam

A Tájkép emlékezetpolitikai csaták közben című írásból egyértelműen kiderül, hogy annak szerzője, Szántó T. Gábor azt tartaná jónak, ha a vészkorszak emlékezete a magyar emlékezetközösség szerves részévé válna. (Ez az óhaja a helyzet negatív képének leírása során fogalmazódik meg a cikkben: „A szélesebb társadalomban, e viták közben nem feltétlenül nő a megértés és az együttérzés az áldozatokkal és utódjaikkal, s a vészkorszak emlékezete nem feltétlenül válik – mint kellene – a magyar emlékezetközösség szerves részévé.”)
Az én, Nyílt levél Heisler Andrásnak, a MAZSIHISZ elnökének című cikkemből szintén egyértelműen kiderül, hogy magam is azt tartanám jónak, ha a vészkorszak emlékezete a nemzeti emlékezetközösség szerves részévé válna. (A különbség csupán abban áll, hogy én a „nemzeti” szót használtam a „magyar” helyett, ami azonban ebben az esetben nem jelenthet zavart az értelmezésben.) Ezt konkrétan így fogalmaztam meg:

„Ma Magyarország civilizált polgárai egyértelműen arra törekednek, hogy ne pusztán a zsidó emlékezet, hanem a nemzeti emlékezet ügyének tekintsék a holokausztról való megemlékezést, ezzel is gyengítve a jobboldal által felállított, etnicizáló nemzetfelfogást, amely a nemzetet magyarként állítja szembe a saját zsidóságával (és nem mellesleg a cigányságával).”

Szántó T. Gábor azonban a legkevésbé sem ezt a közös gondolatot tartotta kiemelendőnek az írásomban, hanem azt, hogy merészeltem megkritizálni Heisler Andrást, amit ő „kérlelhetetlen erkölcsi kioktatásnak” nevezett. Ezért a mondataim egyértelműsége ellenére úgy helyezte el a cikkem idézését (Ungváry Rudolféval együtt), a „saját érdekeiket szem előtt tartó politikai erők”-ről felrajzolt vízió és a vészkorszak közös emlékezetének hiányáról szóló mondat között, hogy azzal azt sugalmazza, mintha én is épp az emlékezet közössé tételének ellenkezőjét szeretném.

És bár nem kétlem, hogy a T. Olvasó maga is tudja értelmezni az elébe tett szövegeket, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a levelemet a nevem alatt a „magyar állampolgár” megjelöléssel írtam alá. Ha más nem, már ez a megjelölés is egyértelművé teszi, hogy kizárólag a magam nevében, egyes szám első személyben írtam, amit írtam. A levelet és a kritikát tehát Heisler nem „a baloldalról”, hanem egyedül tőlem kapta, és végképp nem valamiféle ködös (és persze ellenséges) „érdekek” képviseletében, ahogyan azt Szántó T. ezzel a szövegösszefüggéssel sugalmazza. Az én mondataim mögött semmiféle külső, pártpolitikai érdek nem rejlik, soha nem is rejlett – én szigorúan abban vagyok érdekelt, hogy lehetőleg jól megfogalmazzam és közzé tegyem, amit morálisan vagy intellektuálisan fontosnak találok. Ebben az esetben is éppen ezt történt.

 *

Szántó T. Gábor: Válasz Lévai Júliának

A holokausztot persze lehet az „univerzális emberi gonoszság” részének is tulajdonítani, valamint az  „univerzális emberi szenvedés” részének is, a helyzet azonban az, hogy egy olyan konkrét nép leszármazottai, vagy magukat az események idején is e nép részének tekintő milliók váltak elsősorban áldozataivá, mely az emberi történelem során korábban már több ízben vált a pusztító gyűlölet részévé.

A pogány judeofóbia, a keresztény antijudaizmus, a modern politikai antiszemitizmus, a náci típusú tömeggyilkos fajgyűlölet és a szovjet típusú anticionizmus, sajátos módon ugyanannak az embercsoportnak: a zsidóknak vélt sajátosságaiban, viselkedésében találta meg változó argumentációval gyűlölt ellenségképét. Zsidók milliói mellett mások is áldozataivá váltak a nácizmusnak és kollaboránsaiknak, de a zsidóságuk miatt meggyilkoltak képezték a tömeggyilkosságok áldozatainak túlnyomó többségét.

Az előítéletekre, a diszkriminációkra, a kifosztásra és a tömeggyilkosságokra – bármely néppel, népcsoporttal szemben követték is el azokat – minden jóérzésű embernek emlékeznie és emlékeztetnie kell, hogy még egyszer ne forduljanak elő senkivel szemben. Ám elvitatni egy népcsoport, vagy egy vallási közösség ama jogát, hogy saját veszteségeire, saját – a vallás- és történettudomány által is különlegesnek tartott – emlékezetkultúrájának eszközeivel is emlékezzen, számomra nem elfogadható. Sem jobboldaliaktól, sem baloldaliaktól,  akár “magyar állampolgár”-ok, akár nem. Különösen nem elfogadható egy olyan országban, ahol az antiszemitizmus kérdése, a vészkorszak emlékezetének ügye napi ideológiai és pártpolitikai csatározások eszközévé vált. A vészkorszak egyszerre része az európai történelemnek, a zsidó nép és az egyes országok/nemzetek történelmének és az emberiség közös történelmének. Lehet identitást meríteni az antifasizmusból, a vészkorszak emlékezetéből is, de a zsidóság önálló entitás, saját, szuverén emlékezettel, melyet kéretik jobbról és balról is, bármely magyar állampolgár, tollforgató részéről tiszteletben tartani.