Szathmáry István Pál: Lengyel, zsidó két jó barát?

Írta: Szathmáry István Pál - Rovat: Külföld

Közelmúlt

Lehetetlen és méltatlan vállalkozás lenne néhány mondatban letudni a lengyel–zsidó viszony hosszú és fájdalmas, tragikus eseményekkel igencsak terhelt történetét. A jelenhez közeledve annyit talán mégis érdemes kiemelni: a rendszerváltást követően a lengyel belpolitikában a magyar helyzettel összevetve kevésbé voltak jelen az antiszemita színezetű, vagy annak kérdéskörét érintő viták.

Ha fordulópontokat keresünk, Jan T. Gross Szomszédok – A jedwabnei zsidók kiirtása című, eredeti nyelven 2000-ben megjelent könyve, mely a lengyel lakosság zsidókkal szemben elkövetett atrocitásait állítja középpontjába tabudöntögető szándékkal, mindenképp említést érdemel. A tudományos bestseller kétségkívül alaposan felkavarta az állóvizet, és végleg megtörte a szocializmus évtizedeiben állandósult hallgatást a téma kapcsán.

Ugyanakkor a rendszerváltást követő időkben kétségbe vonhatatlanul magára talált a helyi zsidó közösség is. Az elmúlt két évtizedben szomorú és elhagyatott környékből virágzó kulturális központtá és nemzetközileg is jegyzett vigalmi negyeddé fejlődött a krakkói zsidónegyed, a Kazimierz, Varsóban pedig megnyitotta kapuit 2013-ban A Lengyel Zsidóság Történetének Múzeuma (POLIN).

Jelenleg leginkább az izraeli–lengyel diplomácia csörték csatazaja adja meg a háttérzenéjét azoknak a belpolitikai vitáknak, melyek a lengyel–zsidó viszonyt valamiképp tematizálni próbálják. A konfliktus több forrásból is táplálkozik. Az egyik az amerikai szenátus azon döntése, mely a US Justice for Uncompensated Survivors Today (JUST) Act nevet viseli – ez az úgynevezett 447-es törvény. Ez előírja, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériuma jelentést tegyen a Kongresszusnak, hogy egyes európai országok, köztük Lengyelország, hogyan kezelik a második világháború idején jogellenesen lefoglalt zsidó tulajdon visszaszolgáltatását. A lengyel kormány igencsak hevesen kelt ki ez ellen, amire az izraeli reakció sem maradt el, ahogy abban az esetben sem, amikor Varsó alkotmánymódosítással kívánta biztosítani, hogy ne lehessen felvetni az egykori lengyel állam felelősségét a zsidóság kiirtásában.

 

Jelen

A lengyel sajtót olvasva, ellentmondásos összkép rajzolódik ki a lengyelországi antiszemitizmus mértékét tekintve. A nyugati országokban tapasztalható, erősödő antiszemitizmussal hasonlítja például össze a lengyel helyzetet augusztus elején publikált cikkében a konzervatív Rzeczpospolita című napilap, megállapítva, hogy jelenleg az ország biztonságos helynek számít a zsidók számára. Ezt megerősítette a lap által megszólaltatott lengyel főrabbi, Michael Schudrich is. „Lengyelországban sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint Párizsban, ahol állandóan figyelni kell a környezetünkre. Ha a mi zsinagógáinkat vizsgáljuk a félelem szempontjából, akkor olyan szélsőségesek körében bukkanunk a nyomaira, akik feltehetően Nyugatról érkeztek. Huszonnyolc éve élek Varsóban, és csupán egyetlen alkalommal szembesültem fizikai erőszakkal” – mondta el a vallási vezető.

A Newsweek lengyel kiadása ugyanakkor idén tavasszal terjedelmes riportot szentelt az új jelenségnek, mely a nyílt antiszemita vélemények tudatos és önérzetes vállalásaként írható le.

Több sajtótermék is szemlézte a European Union Agency for Fundamental Rights felmérési eredményeinek lengyel vonatkozásait. A 2018-as felmérés szerint a lengyelországi zsidók 83 százaléka érzi úgy, hogy az utóbbi öt évben az antiszemitizmus mértéke nőtt az országban.

 

Helyzetértékelések

Michael Schudrich
fôrabbi
és Lech Kaczynski
köztársasági elnök
2006-ban

A téma kapcsán több lengyel forrást is megszólaltattunk. A következő kérdésekre vártunk választ: mennyire része az ottani politikai közbeszédnek az antiszemitizmus, és mennyire van egyáltalán jelen témaként a közéletben? Jelentett-e emlékezetpolitikai szemszögből fordulópontot a rendszerváltás? Befolyásolja-e a lengyelországi zsidóság megítélését az utóbbi időkben fagyosabbá váló lengyel–izraeli viszony? Az országban az utóbbi időkben megerősödő nacionalista mozgalmak tevékenysége jelent-e veszélyt a helyi zsidó közösségre?

A már idézett Schudrich főrabbi diplomatikus és rövid válaszában fontosnak vélte kihangsúlyozni: a jelenlegi hatalom határozottan és keményen fellép minden antiszemita megnyilvánulással és kijelentéssel szemben. Ugyanakkor azt is hozzátette: míg a kommunizmus bukását követő időszakban hosszú ideig nem hallatták hangjukat nyilvánosan az antiszemita nézetek követői, az utóbbi pár évben egyre inkább szót kérnek maguknak, mivel úgy érzik – bár ezzel kapcsolatban nem kapnak megerősítést a politikai vezetés részéről –, hogy véleményüket a kormányzat tolerálja.

Némiképp összetettebben látja a helyzetet Paweł Jędrzejewski, a Lengyelországi Zsidók nevet viselő internetes fórum szerkesztője. Állítása szerint a kommunizmus évtizedeire jellemző mesterséges és kényszerű hallgatást megtörve, a rendszerváltást követően a lengyel–izraeli, valamint a lengyel–zsidó viszony újfent a közbeszéd meghatározó témájává vált. Előbbi ráadásul az elmúlt hónapokban kiemelt fontosságot kapott, aminek hátterében elsősorban a Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej) által benyújtott alkotmánymódosítás áll, mely törvényi erővel kívánta büntetni azokat a véleményeket, melyek a lengyel felelősséget vetik fel a Holokausztban való közreműködés terén.

Jędrzejewski úgy látja: az átgondolatlan és nem túl okos módosításra Izrael nagyon keményen és mondhatni hisztérikusan reagált, ami komoly krízist eredményezett az évek alatt kiépült jó viszonyban a két állam között. A vitázó felek köre pedig kiegészült, a médiában és az interneten egyaránt, mindkét szélsőség, vagyis az antiszemiták és a lengyelellenes (lengyel kifejezéssel: antypolski) szélsőségesekkel.

A téma egyik legelismertebb lengyel kutatója, a szociológus Michał Bilewicz az izraeli–lengyel viszonyt korántsem látja ennyire elmérgesedettnek. Ahogy fogalmaz: a történelmi előzményeket figyelembe véve, ez a viszony nagyon is eredményes és pozitív előjelű, Lengyelország pedig számos ügyben számít Izrael szövetségesének. A lengyel kormánypárt, a Jog és Igazság (PiS) és a Likud világképét is igencsak közelinek érzi egymáshoz.

A másik neuralgikus pont, ami a lengyel–zsidó kapcsolatokat megterhelte Jędrzejewski véleménye szerint a cikk elején már tárgyalt kompenzáció kérdése, melyre a lengyel jogi környezet nem szolgáltat megfelelő eszközöket. Állami szinten a zsidó kárpótlások ügyében a rendszerváltás óta nem történt semmilyen számottevő fejlemény. A publicista ezzel kapcsolatban megjegyezte: az amerikai szenátus hiába fogadta el az említett 447-es törvényt, Lengyelországban nem élnek leszármazottai az akkori vagyonok birtokosainak, így azok – a törvények értelmében – az állami kincstárra szálltak. Magának a törvénynek az elfogadása ugyanakkor komoly ellenérzéseket váltott ki Lengyelországban, mi több, még az eddig meglehetősen marginális szélsőjobboldali politikai formáció, a Konföderáció (Konfederacja) népszerűsége is növekedést kezdett mutatni, hasonlóan más, erősen szélsőséges nacionalista csoportokhoz. (Emlékeztetőül: ennek a pártnak az egyik tagja helyezett kipát nemrég a PiS kormány tagjaként sajtótájékoztatót tartó Anna Krupka fejére, utalva ezzel a kormány „zsidóbarát” megnyilvánulásaira). Jędrzejewski nem fogalmaz túl derűlátóan lapunknak eljuttatott válaszában: „Komoly a veszélye annak, hogy fiatal lengyelek és zsidók teljes nemzedéke, a Holokauszt utolsó visszhangjaként a meggyilkoltak pénzéért folyó hatalmas méretű perpatvar részesévé válik. Nemzedéki tragédia lenne mindennek a következménye.”

Egy kis politikai
provokáció

Mindez összecseng Bilewicz állításával, aki szerint Lengyelországban széles körben elterjedt nézet, hogy a zsidók egyfajta „Holokausztipar” fenntartásában érdekeltek. Ehhez még azt is hozzáteszi: Lengyelországban a magyarországinál nagyobb mértékben kapcsolódik össze az antiszemitizmus a múlttal és annak idealizálásával. Ha valami összeköti a két ország antiszemitáit, az a szociológus szerint a lengyeleknél is erős „Soros-mítosz”, mely az ismert üzletembert teszi felelőssé Európa összes problémájáért. Ezzel együtt Bilewicz nem látja úgy – ezt saját kutatásai is alátámasztják –, hogy az utóbbi időkben radikálisan nőtt volna az antiszemitizmus mértéke hazájában. Ami változott, az szerinte is az, hogy a szélsőséges csoportok jelenleg jóval hajlamosabbak arra, hogy ilyen irányú véleményeiknek kendőzetlenül adjanak hangot a különféle fórumokon.

Kazimierz –
hangulat
az egykori
zsidónegyedben

A nacionalista-antiszemita retorika erősödését megerősíti Mateusz Werner konzervatív filozófus, egyetemi oktató, filmkritikus is. A többek között a Teologia Polityczna állandó szerzőjének számító gondolkodó, lapunknak eljuttatott írásában kitér arra: míg 1990 és 2007 között azok a pártok, amelyek szóhasználatában antiszemita elemek bukkantak fel, marginálisnak és igen alacsony támogatottságúnak számítottak (például az elnökségre aspiráló Leszek Bubel), addig ma komolyabb támogatottsággal rendelkeznek (a legutóbbi elnökválasztáson ilyen jelölt volt Grzegorz Braun). Ugyanakkor Werner szerint ezek az erők nem jelennek meg komoly politikai alternatívaként, összehasonlítva mondjuk a németországi AFD jelenlegi helyzetével és elfogadottságával. Az Izrael és Lengyelország közötti viszony látványos romlását 2018 novemberétől datálja, amikor izraeli és amerikai nyomásra a lengyel kormány végül visszavonta a már említett alkotmánymódosítási tervet, mely büntette volna azokat a véleménynyilvánításokat, melyek az ország felelősségét vetik fel a vészkorszakban történtek kapcsán. Werner szerint azóta figyelhető meg, hogy a politikusok egy része már nyíltan beszél arról, hogy Izrael és Lengyelország érdekei eltérnek egymástól. Ez korábban tabutémának számított. A filozófus úgy fogalmaz: ezt még önmagában nehéz lenne antiszemitizmusként értelmezni, ám időnként ezek a megszólalások is sok sztereotip elemet tartalmaznak – ahogy arra izraeli részről is láthatók példák a lengyelség kapcsán.

Werner úgy véli, fontos elkülöníteni az objektíven mérhető antiszemita megnyilvánulásokat (melyek többek között az utcai atrocitásoktól kezdve a zsinagógák, zsidó temetők megrongálásán át a konkrét politikai kijelentésekig számos formát ölthetnek) az ezekről alkotott szubjektív véleményektől. Amennyiben így teszünk, akkor véleménye szerint Lengyelország mérsékeltnek számít az első fokmérőt tekintve, akár olyan országokkal is összevetve, mint Németország, Franciaország vagy Spanyolország (ezzel kapcsolatban utal a European Union Agency for Fundamental Rights 2018-as jelentésére). Ugyanakkor, ha a második aspektust vesszük figyelembe, akkor a filozófus úgy véli, az antiszemitizmusnak nagyon is komoly szerepe van a lengyelországi közbeszédben, a téma napirenden tartása, vagy akár adott esetben jelentőségének a felnagyítása számos pártpolitikus számára biztos stratégiai eszköz. Ami Werner szerint „újdonságnak” tekinthető az utóbbi évek lengyel belpolitikai történéseit tekintve, az antiszemita vélemények nyílt hangoztatása. Erre mind a bal-, mind a jobboldalon találni szerinte példákat. Előbbiek számára ehhez Izrael állam kritikája és a palesztinokkal vállalt szolidaritás szolgáltat alapot, míg utóbbiak a „judeoszkepticizmus” talaján állnak, melyet csak fokozott a 447-es cikkely körüli hisztéria.

 

Kilátások

Tartózkodva a tanulságok és a következtetések levonásától, annyit mindenesetre meg lehet kockáztatni általánosabb helyzetértékelésként, hogy jelenleg meglehetősen érzékeny szakaszába érkezett a lengyel–zsidó együttélés, még ha állandósult konfliktusról vagy tartós feszültségről talán túlzás is lenne beszélni. Hogy derűlátóbb végkicsengést adjunk az összefoglalónak, érdemes Mateusz Werner gondolatait idézni:

„A Lengyel Népköztársaság időszakában rejtőzködő cenzúráról beszélhettünk. A zsidók nem beszélhettek nyíltan a traumáikról és az elégtétel iránti igényeikről, a lengyeleknek pedig nem volt tudása az aktuális USA-beli és izraeli narratívákról. Az iskolákban nem esett szó a Holokausztról  – a gyerekek hatmillió áldozatról tanultak, a hárommillió zsidó áldozat lengyelként került szóba. Ma normális a helyzet, ugyanakkor érthető módon a túlreagálás is jelenvalóvá vált. Ám ha a művészeti életet nézzük – mozi, irodalom, színház, vagy éppen a tudományos kutatásokat (különös tekintettel a judaisztikának a lengyelországi zsidóság kultúráját illetően), a nagyszabású kiállításokat a témában, valamint a sorban nyíló zsidó éttermek számát –, akkor elmondható, hogy jelenleg a lengyelországi zsidóság kulturális reneszánszát éli. Mi több, a zsidóság egyenesen divatba jött, ami már a szociológusok figyelmét is felkeltette.”

Paweł Jędrzejewski gondolatai – ha nem is nélkülözik teljesen az aggodalomra okot adó jelenségek említését – szintén bizakodásra adnak okot:

„A kommunizmus bukását követő három évtizedben kibontakozott egy projekt – szándékait tekintve intelligens és nemes indíttatású, ám a gyakorlatban jóval kevésbé eredményes –, mely a zsidó kultúra közelebb hozása és megismertetése révén remélte a falakat lebontani. Ez a törekvés még némi sikert is elkönyvelhetett. Még egyfajta, a zsidóságot, a judaizmust és Izraelt középpontjába állító divat és sznobizmus is kibontakozott. Jelenleg, a meggondolatlanságnak köszönhetően mind zsidó, mind lengyel oldalról, ennek a több évtizedes erősfeszítésnek az eredményei kerülnek veszélybe. Van azonban remény: évről évre több lengyel keresi fel Izraelt, és egyre több izraeli tesz látogatást Lengyelországban. Talán a kölcsönös, személyes, köznapi kapcsolatok összességében többet nyomnak a latban, mint a kormányok tevékenysége, vagy azoké a szervezeteké, melyek saját anyagi érdekükből a perpatvar állandósulásában érdekeltek”.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]