Drelyó Ági: JeruzsÁlom

Írta: Drelyó Ági - Rovat: Külföld

Olyan volt ez, mint egy puzzle. Eleinte csak sejtette, mi lesz majd. Később, az idő előre haladtával már tudta, hogyan kell belevetnie magát a jeruzsálemi éjszakába. Tudta, hol és mit kell tennie ahhoz, hogy a bódultság elnyomjon minden érzést, mely fájdalomhoz vezet.

A negyedet, ahol lakott, a jeruzsálemiek körében csak bohém negyedként emlegették. Sok furcsa külsejű férfi és nő lakott arra. A házak mintha csak attól féltek volna, hogy valaki el akarná őket választani egymástól, szorosan, egymáshoz bújva álltak, apró sikátorokat hagyva csak maguk között. Így az idegen, ki éjszaka vetődött e különös negyedbe, középkori város zegzugaiban érezhette magát. Nem úgy hősnőnk, ki lelke nyugvása végett, éjszakáról- éjszakára a mámort üldözte. A Nissim Bachar utcai kis kávézó volt az első állomás. A szűk, de annál otthonosabb helyiségben török kávét rendelt magának, s a pultnál ülve, azt kortyolgatva figyelte, hogyan lépnek be sorban, egymás után majd mindig ugyanazok az arcok, akik, lettek légyen húsz vagy negyven évesek, de hittek az éjszaka fiatalságmegőrző hatásában. Cigarettára gyújtva, a füst mögé bújva nézelődtek, talán hasonló gondolatokkal a fejükben, mint ő.

A kávé mindig hatott. A délutáni fáradtsága pillanatok alatt szertefoszlott. Érezte, hogy áramlik szét testében és agyának minden tekervényében az élet, az erő, ami éppen ahhoz volt elegendő, hogy az új estét is vigasságban töltse.

Hősnőnk, ahogy teltek, múltak a napok, már az sem tudta, milyen napra ébred. Időtlenségbe ágyazott város volt ez, ahol jelen és múlt különös egyveleget alkotva hatolt a lelkébe, ahol egyszerre volt az örök kívülálló és a kiégett őslakos.

 

Ahogy jött az éjszaka sötétje, úgy kapott ő is újból erőre. A kávézóban mindig addig maradt, míg a füst olyan fátyolt nem borított a helységre, hogy abból már menekülni kellett. Az utcára kiérve, jobbra fordulva a piaci kis galériába ment, ahol a helyi fotográfus levendula teával, majd arakkal kínálta. Ez utóbbit mindig hidegen fogyasztották, a kis erkély korlátjának támaszkodva, s két-három pohárka után az utolsó feszültség is elszállt a testükből.

Aztán a tetőre mentek, különös rítusuk szerint. Az egyre hűvösebb éjszakai levegő a messzibe röpítette a megtekert cigaretta semmivel sem összetéveszthető illatát. Az alkalmi kerevetnek támasztották hátukat, úgy ültek itt gyakran. S az utolsó slukkok után már elég volt a tető széléhez sétálni, szemét becsukni és maga előtt láthatta az örökké mulató várost. A Ben Jehudát, puccos és hangos bárjaival, ahol legfőképp csak turisták vagy a nagyon magukra maradtak találkoztak egy-egy éjszaka erejéig. Egy éjszakára, amiről otthon majd lehet mesélni. A zenékről, a különös izraeli pop és az aktuális világslágerek zagyva keverékéről, amit ugyan senki sem szeret, na de ha ez a trend, akkor szeretni kell, és különben is. Egy éjszaka itt, Jeruzsálemben, hát ki kell használni, úgy, ahogy a hely kínálja magát. De még gondolatban sem időzött szívesen itt, így máris új helyre tévedt. A Ben Sirába, abba az eldugott kis bárba, amit leginkább csak a helyiek látogattak, ahol minden este másvalaki állt a keverő pult mögött, egy este erejéig azt érezve, hogy holnap talán belőle is világhírű DJ lehet. És talán ez a hit volt az, ami zenéjüket örömzenévé változtatta, szelídséget kölcsönözve a sötétségben üldögélő lelkeknek. Idejét sem tudta, mikor járt ott utoljára, de érezte, ha még egyszer képes lesz elhagyni a piacot és a sikátorokat, első útja oda vezet majd. Ekkor egy kéz érintette meg a vállát hátulról, a fotográfusé, eszébe juttatva a Mea Searim-i italmérést, ahová egy éjszaka, egészen későn, zárás előtt tértek be együtt. Egy esküvőn voltak, s a fotográfus ismerve a kocsmárost (itthon legalább is így neveznénk) arra buzdította hősnőnket, hogy térjen csak be vele nyugodtan egy italra, ilyet többet úgysem láthat. És valóban. Egy udvaron át, egy fölszinti, koszos kis helységbe értek, ahol néhány asztalon és széken kívül csak egy hosszú söntés állt, amely mögött fehér szakállú, kissé kopott kaftános bácsika álldogált. Megismerve a fotográfust, az öreg arcán széles mosoly jelent meg, s ott és akkor az sem zavarta, hogy egy nő is van a művész úr társaságában. Sört vett elő a hűtőből, hármat. Goldstart – olcsót és jót. S míg ők ketten különös kiejtéssel beszélgetni kezdtek, hősnőnk a kis szoba részleteiben merült el. Az ablakokon lepedőszerű vászon feszült, valamikor fehér lehetett. Így sem kívülről, sem belülről nem lehetett tudni, mi zajlik a falakon innen és túl. A bejárat mellett üzenő tábla lógott, jiddis nyelvű hírekkel – a bennfentesek titkos kódjai – gondolta hősnőnk. S valahonnan, az udvar távolabbi zugából különösös, ritmikus kántálás hallatszott. Már majdnem éjfél volt, de a két emelettel feljebb lévő jesiva lakói imádkozhattak, hangosan, egyre hangosabban. Mintha csak a kis megtűrt kocsma gyarló látogatóinak lelki üdvét akarták volna így helyreállítani.

 

A Mahane
Jehuda piac
(éppen zárva)
A szerző
felvétele

Egy újabb hűvös fuvallat hozta vissza az éjszaka egyre józanítóbb valóságába. Órájára nézett, több mint két órája már, hogy ismét csak lélekben látogatta végig az általa ismert helyek némelyikét. A fotográfus egy ósdi fotelben aludt, hagyta őt. Ez is az éjszaka rendjéhez tartozott. A távozás, egyedül. Lebaktatott az akkor már teljesen kihalt piac főutcájára, és a szemétben turkáló macskákon kívül nem igen találkozott senki mással. Kisétált a Jaffó utcára és az Óváros felé vette az irányt. A Siratófal köveinek hűs érintésére vágyott, kiszakadni a hetek óta tartó kábulat nyomasztó bezártságából. S miközben erre gondolt, egy verssor jutott az eszébe: „Az égben bál van, minden este bál.” A nagy önsajnálata ekkor szűnni látszott, arcán huncut mosoly jelent meg, s a maradék cigit meggyújtva sétált tovább, immár a bohémok hanyag nyugalmával, tovább, a jeruzsálemi éjszakában.

 

 

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo