Konferencia a Horthy-korszakról az Akadémia történettudományi intézetében

A trianoni béke revíziójára törő Horthy-kori magyar külpolitika egy idő után önmagát megsemmisítő programmá vált, a népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember, a diktatúrák azonban hosszú távon nem életképesek a tömegek részvétele nélkül – többek között erről beszéltek a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézetében a Horthy-korszakkal foglalkozó kutatócsoport új kutatási eredményeit bemutató rendezvény részvevői az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet 70. évfordulója alkalmából kedden Budapesten.

Zeidler Miklós történész, az intézet főmunkatársa szerint a két világháború közti magyar külpolitikát alapvetően a trianoni béke revíziójának szándéka határozta meg. Ebben a magyar közvélemény is a hivatalos politika mögött állt, és ez jó hivatkozási alap volt a kormányzat számára, de kétarcú kommunikációt folytatott: míg idehaza a mindent vissza jelszavát, a történelmi Magyarország integritását hangoztatta, addig külföldön sokkal óvatosabb volt.

A harmincas évek közepétől a vezetés már nem rejtette véka alá követeléseit, ám ennek elérése érdekében egyértelműen el kellett köteleznie magát Németország mellett, ami egyre szűkülő mozgástérhez vezetett, és a háború kimenetele egyúttal a revízió sorsát is eldöntötte – fejtette ki.

Borhi László történész felidézte, hogy a világháborúban az elfoglalt területeken milliószám végezték ki a fegyvertelen embereket részben a megszállók, de jelentős részben maguk a helyiek. Ez “intim” genocídium volt, ahol szomszédok, munkatársak, iskolatársak végeztek egymással többnyire szegény, elmaradott területeken, évszázados etnikai, vallási, gazdasági konfliktusokat lezárva.

Magyarországon ugyanakkor egy milliós világvárost néhány száz mindenre elszánt ember képes volt terrorizálni a német szövetségből sikertelenül kilépni próbáló Horthy-rendszert felváltó nyilas hatalom időszakában – mondta, megjegyezve: nem kell sok ember egy népirtáshoz.

Borhi László legfrissebb kutatásai alapján elmondta: előfordult, hogy valaki rövid időn belül üldözöttek megmentője, majd áldozat és végül tettes, az üldözöttek gyilkosa lett. Egy a korabeli Budapesten gyárában zsidókat bújtató férfit például a nyilasok kegyetlenül megkínoztak, majd maga is gyilkosságok elkövetőjévé vált, a háború után azonban számos mentő tanú szólt mellette, majd sztahanovista munkásként, párttagként és példás családapaként élte tovább az életét.

Sokan nem megrögzött nyilasként keveredtek a borzalmakba, mintha csak a történelem vihara néhány hétre kiemelte volna őket abból a társadalmi helyzetből, amelyben addig és utána is élték hétköznapi, normális életüket.

A tömegek bevonása nélkül nem lettek volna életképesek a fasiszta és kommunista diktatúrák – vélekedett Borhi László.

Stark Tamás kutató felidézte, hogy korábban a zsidóságot a magyarságba integrált, egységes, asszimilált népcsoportként kezelték. Az első világháború vége felé azonban a közbeszédben a zsidóság 19. század végén, 20. század elején érkezett csoportjait elkezdték a kapitalizmus nehézségei, illetve a forradalmak fő felelőseként kezelni. Már a két világháború között számos hatósági intézkedés történt ezeknek a magyar állampolgársággal nem rendelkezők zsidóknak az összeírására, és egyre határozottabb törekvések voltak a kiutasításukra is, de nem volt hová. Ám amikor 1941 nyarán a katonai helyzet változásával lehetőség nyílt kitoloncolásukra, mintegy 22 ezer hontalanként számon tartott zsidót – köztük nem kevés magyar állampolgárt – deportáltak Kamenyec-Podolszk térségébe, ahol jelentős részüket kivégezték a németek. Keresztes-Fischer Sándor belügyminiszter néhány hét után leállította ugyan a deportálásokat, de a már kitoloncoltakat nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket is – idézte fel a kutató.

Az előadások után újságírói kérdésekre válaszolva Borhi László azt fejtegette: Magyarország 1944. márciusi német megszállása a nyugati szövetségesek számára is fontos volt, azért, hogy német katonai erőket kössön le a második front megnyitása, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet pedig kudarcra volt ítélve, hiszen az már legalább egy évvel korábban eldőlt, hogy Magyarország nem az angolszász, hanem a szovjet érdekszférába fog tartozni a háború után.

A történész megjegyezte: a 800 ezer magyarországi zsidó sorsa a rendelkezésre álló források szerint, úgy tűnik, nem nagyon foglalkoztatta a nyugati hivatalos köröket. Egy korabeli amerikai tisztviselő – Borhi László szerint jellemző módon – úgy fogalmazott: “könyékig ér a vér, néhány százezer ember már nem számít”.

Paksa Rudolf történész a magyar kiugrási kísérlet esélyei kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1944 augusztusi román kiugrás után már csak a zalai kőolajvidékről szerezhette be a német hadsereg a további harcokhoz nélkülözhetetlen üzemanyagot, ezért Magyarország Hitler egy megjegyzése szerint Berlinnél is fontosabb volt.

A kutató egy hetvenes években elvégzett amerikai kísérletre emlékeztetett, ahol átlagos, “teljesen normális” embereket zártak össze fogvatartóként, illetve rabként, de a kísérlet rövid időn belül úgy “eldurvult”, hogy le kellett állítani. Magyarországon 1944-45-ben mintha ez a kísérlet zajlott volna le nagyban és élesben, és csak a szovjet hadsereg bevonulása állította le.

Paksa Rudolf újkori történelmi témák iránti fokozódó érdeklődés kapcsán megjegyezte: a történész szakma válaszai soha nem elég egyszerűek a közvélemény számára.

Katona Csaba, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense a rendezvény zárásaként azt hangsúlyozta: nem létezik hivatalos akadémiai vélemény, hiszen ez a kutatás szabadságát sértené.