Karinthy Frigyes és a cionizmus

„Shaw… lenézi azt a zsidót, aki úgy akar érvényesülni, hogy zsidóságát lehetőségig takargatja. Ezek önmagukat megtagadva legtöbbször jelentéktelen érdekek és értékek szolgálatába szegődnek. Holott ő és az angolok éppen akkor becsülték és becsülik meg a zsidót, amikor az ő 5000 éves kultúráját használja fel öntudatosan. Így lehetett Angliának Dizraelije és zsidó miniszterei, akik mindig hangsúlyozták a zsidó néphez való tartozandóságukat”.

Karinthy Frigyes nyilatkozata a Zsidó Szemle c. cionista újságnak 1926-ban. 

Elsőre talán meglepő, ám ha belegondolunk, logikus, hogy a holokauszt és Izrael megszületése előtti magyar közéletben is megannyi szépíró megfogalmazta a véleményét a cionizmusról (következésképp pedig a későbbi zsidó állam gondolatáról is). Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós és Babits Mihály is nyilatkoztak az ekkor még (már?) sokszor aktuálpolitikai kérdésben, ám mi most egy kevéssé ismert véleményt fogunk górcső alá venni, mégpedig Karinthy Frigyes hozzáállását a zsidósághoz és a cionizmus kérdéséhez.

Karinthy zsidó származású evangélikus családba született(1), ám Várnai Pál találó szavai szerint„írásai hemzsegnek a zsidó nevektől, a pesti zsidó zsargontól, a humoráról nem is beszélve”. Ennek ellenére – Lugosi András tanulmánya szerint – származása olyannyira feledésbe merült még a két háború között is, hogy a zsidó irodalmat bezúzásra ítélő náci kollaboránsok és nyilasok első körben megfeledkeztek Karinthy zsidó mivoltáról, és csak később adták hozzá nevét a betiltott zsidó szerzőkhöz(2).

Ha elfogadjuk Dan Ben-Amos folklorista tételét a „zsidó humor” ironikus mivoltáról(3), akkor elmondhatjuk, hogy Karinthy igencsak „zsidós” humorral alkotott, mikor írásaiban az antiszemitizmuson gúnyolódott. Az egyetemi antiszemita kvótaszámra például azt mondta, hogy a „numerus clausus: szakrament! A zsidó diák mind kereskedelmi szakra ment!” A fajelmélet kérdésében így írt: „Fajelmélet. Olyanféle szerepet játszik a majom az állatok társadalmában, mint a zsidó az emberek közt. Miután pedig az emberek a majomtól származnak – kimutatható, hogy az emberek általában hasonlítanak a majmokhoz.”(4) A véres fehérterrort pedig csak úgy summázta 1921-ben, hogy „mindenki halállal büntettetik”.(5)

Azonban az antiszemitizmus és a magyarság soraiból való kiűzetésre tett két háború közti „nemzeti” kísérletek értelemszerűen rányomták bélyegét munkásságára. Fajvédővé avanzsáló egykori írótársa, az osztrák származású Lendvai István például azzal támadta, hogy Karinthy „a Cohnok természetességével felelte [egy a pesti irodalmat támadó] vádamra, hogy »hja, ez irodalompolitika!«”(6) S noha Bihari Péter első világháborúról szóló könyve szerint maga Karinthy már az összeomlás előtt gúnyolódott az Egyenlőség nevű neológ lap igyekezetein (mely a zsidók hazafiasságát akarta bizonyítani a világháborús áldozatok összeszámolásával)(7), talán jobban kifejezi véleményét az, amit ugyanezen újság lapjaira írt Kiss József költő halálakor. A Hét egykori szerkesztőjét ugyanebben az időben szintúgy támadták zsidósága miatt, és ezért Karinthy sorait utólag akár magára is vonatkoztathatjuk:

„Hogy Kiss József magyar költő volt-e vagy zsidó? Ijesztő fogalomzavarra vall a kérdés – a fogalmak teljes összeomlására, arra a rengésre, ami emberi értelemben, agyakban pusztít néhány éve, fogalmi szörnyszülötteket dobálva ki a zavaros mélységből. Konstruktív és destruktív »mentalitások« helyett, azt hiszem, jó volna már egy kis instruktív szellem, hogy az embereknek megint eszébe juttassa az ábécét és például azt a szerény kis formulát, hogy aki cipőt csinál, az cipész és nem például pék vagy mészáros – továbbá, hogy költőnek azért hívunk valakit, mert verseket ír: ha tehát magyar verseket ír, akkor magyar költő, még ha Jeruzsálem feltámadását zengi is történetesen. Az, hogy Kiss József ezenkívül még magyar témákról írt is, nem teszi magyarabbá, de zsidóbbá se – hiszen, ha témák után mennénk, Kipling akár hindu író is lehetne; illetőség dolgában pedig magyar költőnek kellene nevezni Lenaut és magyar festőnek Dürert. De hát ezek ostoba bakugrásai a modern szkolasztikának – a költő az, aki szép verset ír és a vers anyaga a nyelv: már pedig Kiss József szép verseket írt és jól tudott magyarul. Nagy magyar költő volt.“(8)

Véleménye szerint tehát származása ellenére ő magyar témákról írt, és így természetesen magyar költő is volt. Naplóm, életem címen kiadott írásából akár arra is juthatnánk, hogy a származás egyáltalán nem volt fontos előtte, hiszen mint fogalmazott, „soványnak lenni és magyarnak (vagy akár zsidónak, az már mindegy), és embernek lenni, sőt, emiatt örökre kicsit lehangoltnak lenni még mindig jobb”, mint „ostoba és komisz” embernek lenni. (9)

A kérdésen azonban nem volt ennyire egyszerű keresztüllépni. Karinthy a fenti sorokat Hatvany Lajosnak írta, aki egyszer arról vélekedett, hogy a zsidóságnak egyszerűen ki kell keresztelkednie: mint mondta, ha bálba megy az ember, frakkot ölt, ha pedig asszimilálódni akar, hát kikeresztelkedik. Azonban a kikeresztelkedés és az asszimilálódási vágy nem volt elég a többségi társadalom xenofóbiájának legyűrésére. Talán ez a felismerés is vezethette Karinthyt, amikor az Egyenlőséggel gyökeresen ellentétes álláspontot képviselő cionista Zsidó Szemle számára adott interjút 1926. április 8-án.

Az interjú oka az író drámaíró Bernard Shaw egy nyilatkozata volt, aki arról beszélt, hogy szerinte nem helyes, ha az ember rejtegeti identitását: „Az a meggyőződésem, hogy egy zsidó nevetségessé teszi magát, ha… súlyt helyez arra, hogy franciább legyen minden franciánál, aminthogy egyes angliai zsidó angolabb akar lenni minden angolnál”. Karinthyt fenti, talán asszimiláció-pártinak tűnő sorai ellenére egyetértett Shaw szavaival, és így beszélt a cionizmusról:

„Amit Shaw a cionizmusról állít, tudott dolog és elfogadott tény minden intellektuel, de főleg író ember előtt. Ő olyan szellemi magaslaton van, hogy véleménye szinte az emberi kultúrán átszűrődöttnek mondható… Lenézi azt a zsidót, aki úgy akar érvényesülni, hogy zsidóságát lehetőségig takargatja. Ezek önmagukat megtagadva legtöbbször jelentéktelen érdekek és értékek szolgálatába szegődnek. Holott ő és az angolok éppen akkor becsülték és becsülik meg a zsidót, amikor az ő 5000 éves kultúráját használja fel öntudatosan. Így lehetett Angliának Dizraelije és zsidó miniszterei, akik mindig hangsúlyozták a zsidó néphez való tartozandóságukat”.

Karinthy tehát nem a zsidó identitás és kultúra elvetését, hanem annak „öntudatos felhasználását”támogatta.

A teljes cikk itt olvasható.