Apja fia – Jáir Lapid könyve magyar származású édesapjáról, Tomi Lapidról

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Hírek - lapszemle

Jáir Lapid, az izraeli Kneszetbe 19 mandátummal bejutott Jes Átid (Van jövő) párt vezetője, nemrég könyvet írt apjáról, Tomi Lapid újvidéki származású újságíróról, tévésztárról, politikusról. A könyv magyarul is megjelent.

Gondolták volna, hogy izraeli gyerekek „szappannak” csúfoltak holokauszt-túlélő bevándorlókat? Vagy hogy „közel negyven évig Izraelben nem kaphattál állást, ha nem volt a kezedben a szakszervezeti piros könyvecske, és ha nem azonosultál a Mapaijal”? Vagy hogy 1977-ben, amikor először jutott hatalomra a jobboldal, és a választás éjszakáján kiderültek az eredmények, „az izraeli titkosszolgálat irodáiban egész éjjel lobogott a tűz, hogy elégessék a kormánypárt ellenlábasairól összegyűjtött több ezer okmányt”?

11162603

Tomi Lapid, az újvidéki magyar-zsidó származású vezető izraeli újságíró, tévé- és rádió-vezérigazgató, parlamenti képviselő, majd igazságügy-miniszter fia, Jáir által megírt élettörténetében ilyen és ehhez hasonló meghökkentő, elgondolkodtató, vitára, helyenként kétkedésre ingerlő állításokkal találkozhat az olvasó. A magyar politikai palettán nehezen elhelyezhető ideológiai credót valló – vallásellenes, liberális nacionalista – médiaszemélyiség és politikus hat évtizeddel korábban Pestre menekülve, anyjával együtt svéd védlevéllel az Újlipótvárosban élte túl a zsidóüldözést, majd a születőfélben lévő Izraelbe távozott. Végigjárja a szamárlétrát: nyelvtanulás, hadsereg, magyar újságírás az Új Keletnél, majd már héberül a Maarivnál.

Londoni tudósító, sikeres útikönyvíró, Izrael első női lapjának megalapítója, tévéviták állandó résztvevője. Élettörténete mentén bepillanthatunk egy alapvetően baloldali ethoszra épülő ország politikai és sajtóvilágának, magyar füllel áthallásokat engedő, éles csatákat mutató szcénájára. Biznisz és politika éppúgy rátenyerel a sajtómunkások életére, mint Közép-Európában. A Begin-kormány nevezi ki a hetvenes évek végén tévé- és rádióigazgatónak, s ő, túlélőként, ütközik is fiatal balos kollégáival, akik néha túlzó módon a vészkorszakhoz akarják hasonlítani a palesztin szenvedéseket.

A miniszterelnöknek azonban azt mondja: „addig lesz itt demokrácia, amíg a kormány fél a médiától, és nem a média fél a kormánytól”. Őrlődik a hatalom elvárásai és az izraeli sajtó kritikája között. Néha le is állít műsorokat, melyeket elfogultnak tart, de amikor Sabra és Satila menekülttáborokban keresztény falangisták palesztinokat gyilkolnak le, nem habozik elsőként szabad utat engedni a tudósításoknak: a Saron vezette izraeli haderő megakadályozhatta volna a vérengzést.

Szórakoztató olvasni, amikor a kétes pályát befutó Robert Maxwell médiacézár képviselőjeként a rendszerváltás idején ide-oda repülve kiveszi a részét a közép-európai médiaprivatizációból. A Lenin-kép alatt üldögélő, s egy perc alatt kirúgott Magyar Hírlap-főszerkesztő képe kissé poentírozott. Az a jelenet pedig egészen szürreális, amikor az 1944-es telet gyerekként, Pesten vele együtt átvészelő Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő Izraelben meglátogatva miniszterré lett barátját, mindenki megrökönyödésére letérdel előtte, megcsókolja cipőjét, és azt motyogja magyarul: „Tomika, Tomika, nézd hova jutottunk”.

Saron miniszterelnökkel bonyolult, bevallottan apakomplexusos a viszonya. A szintén jobboldali politikus képes volt az izraeli nemzeti öntudat és biztonságérzet szempontjából az egyik legérzékenyebb döntésre: az egyoldalú kivonulásra Gázából, amit Lapid támogatott, majd Saron, belpolitikai okokból kiszorította Lapid pártját a koalícióból. A politikai alkuk és cselek mindennapjait színezi a visszatérő motívum: a jelentős túlsúllyal küszködő két férfi közös étkezéseinek komikus leírása.

A memoár Popper Miriam fordításában gördülékenyen áradó történetein, könnyed stílusán, néhol drámai önvallomásain és számos remek anekdotáján túl (mint például a klasszikus Shakespeare-fordító, ám angolul nem tudó héber költő londoni útjának története) messzemenő figyelmet érdemel a narráció. Merthogy a könyv csak élményanyagában Tomi Lapidé, valódi szerzője Jáir Lapid, aki apjáról, sőt apjából, apja nevében beszél: egyes szám első személyben. Jáir, apjához hasonlóan újságíró, tévésztár, aki az elmúlt években, ugyancsak apja nyomdokain, liberális pártot alapítva a politikai arénába lépett.

Akad néhány pontja a könyvnek, amikor alig hihető, hogy a fiú ennyire képes apja bőrébe bújni, és az ő síron túli perspektívájából beszélni. Az apai életút, habitus és sors megértése, az apának való megfelelés, az apai szellem életben tartásának vágya, egyszersmind a fiúi szemrehányás és az egykori üldözöttnek való igazságszolgáltatás – a vészkorszak második generációjára hatványozottan jellemző tünetegyüttes az üzemanyaga a fiú apanarrációjának. A könyv végén szereplő jegyzet, miszerint a szöveg Tomi Lapid hangfelvételein alapul, melyet egy kollégája és barátja rögzített, némileg megmagyarázza a sikeresen eltalált hangot, de nem von le a könyv értékeiből.

Jáir Lapid: Síron túli emlékeim – Múlt és Jövő, 374 oldal, 3700 forint

Forrás: Népszabadság

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]