„Izrael változatlanul az imperialista körök engedelmes eszköze az arab keleten”

Írta: Pető Iván - Rovat: Hírek - lapszemle

Pető Iván 1967 című, a Beszélőben megjelent írásának idevágó részéből megismerhetjük, miként mutatta be a korabeli magyar sajtó a Hatnapos Háború eseményeit.

1967: izraeli harckocsizók készülnek az ütközetre

Egy 1967 körül felnőtté váló fiatalember, ha nyitott szemmel jár, szinte naponta beleütközik: nem úgy van, mint azt szeretnék elhitetni, hivatalosan, újságokban, rádióban, iskolában, esetleg a szülői házban. Mégis, hacsak nem az anyatejjel szívta magába valaki a rendszer elutasítását, nagy, átélt lelepleződés kell ahhoz, hogy a részhazugságok egységes egésszé álljanak össze. Nem alakul ki ebből feltétlenül a fennálló rendszerrel szembeállítható koherens alternatíva, de a létező szocializmus elutasítása igen. A hatvanas évek második felében felnőtté váló generáció egy része számára Csehszlovákia 1968-as lerohanása ilyen fordulópont, de vannak olyanok, akiknek az 1967-es arab–izraeli háború jelenti ugyanezt. Nem a zsidó állammal való feltétlen szolidaritás, hanem a magyar s persze a szovjet rendszer arcátlan hazudozásának átláthatósága miatt. Profánul fogalmazva: az, hogy totálisan hülyének nézik az embert, vagy ami legalább olyan kellemetlen, nem törődnek azzal, hogy mi hihető és mi nem, ritkán mutatkozik meg olyan pőrén, mint a második (valójában: a harmadik – a szerk.) arab–izraeli háború idején.

A hírek megszokott része, hogy időnként lokális fegyveres konfliktus robban ki Izrael és valamelyik arab szomszédja között. 1967. január 7-én például 3 órás izraeli–szíriai tűzharcról szólnak a lapok első oldalas hírei, majd pár nappal később (jan. 12.) részletesen számolnak be a szíriai vádakról, mintegy saját álláspontként is közölve: „Izrael változatlanul az imperialista körök engedelmes eszköze az arab keleten.” Szír értesülések szerint egyébként Izrael újabb agresszióra készül.

A „haladó” arab államok Izrael létét tekintik provokációnak. Nasszer egyiptomi elnök 1967-ben

Az ilyen beszámolók természetesen a harmadik világ haladónak mondott országaival való szolidaritás, illetve az amerikai befolyás alatt álló Izrael kettőssége jegyében születnek. A Szovjetunió részben katonai, részben gazdasági jelenléte a térségben, elsősorban Egyiptomban, büszkén vállalt önzetlen segítség. A „haladó” arab államok Izrael létét tekintik provokációnak „az arab keleten”, de ez nincs összhangban azzal, hogy a szocialista tábor annak idején, születésekor a zsidó államot, részben az angol gyarmati rendszerrel szembeni fellépésként, elismerte. Az ellentmondás azonban „feloldható”: amikor az arab népek igazságos harcáról, a megszállt területek felszabadításáról vagy arról esik szó, hogy Izrael minden lépése mögött az amerikai imperialista körök jóváhagyása áll, burkoltan a zsidó állam létjogosultsága kérdőjeleződik meg.

Április 7-én ismét kétórás, nehézfegyverek bevetésével lezajlott izraeli–szír incidensről szólnak a hírek. A másnapi lapok beszámolóiból úgy tűnik, mintha ezúttal a szírek lőttek volna először a Golán-fennsíkról, s az izraeliek ezt viszonozták. A szír jelentést mintegy tényként ismertető írásokból azt tudja meg az olvasó, hogy az arab ország hadserege öt izraeli Mirage-t lelőtt, hetven izraelit megölt, míg négy MIG-et és öt embert veszített. Izrael – foglal állást az április 9-ei Népszabadság – egy határincidensből, egy traktor provokálta határsértésből tudatosan csinált politikai jellegű agressziót. Hogy valójában mi is történt, azt a pusztán hazai hírekből tájékozódó csak az információk hiányos logikai láncának fantáziára építő kitöltésével sejtheti, ezúttal és a következő hónapokban is. Közel három héttel később, anélkül, hogy közben bármi érdemleges történésről szó esne, közlik a híradások, hogy a Szovjetunió figyelmeztetést juttatott el Izraelhez, annak moszkvai nagykövetén keresztül a Szíria elleni fegyveres támadás miatt, mondván: ne folytasson kockázatos politikát szomszédaival (NSZ, ápr. 27.). Ugyanakkor az iraki külügyminiszter magyarországi látogatásáról kiadott közös közleményben az arab nép és nemzet törvényes jogainak visszaadásáért folytatott harcról, Izrael arab országokkal szembeni agresszív cselekedeteiről esik szó.

Május közepén az EAK (Egyesült Arab Köztársaság, Szíria és Egyiptom uniója, valójában azonban inkább Egyiptom szinonimája ekkor) kéri az ENSZ-csapatok visszavonását a Gázai-övezetnél és a Sínai-félszigeten lévő, Izraeltől elválasztó demarkációs vonalról, mondván nincs utasításuk és erejük a konfliktusba beavatkozni. A Népszabadság az egyiptomi Al Ahramra hivatkozva ismerteti, hogy az EAK vezetői a csapatmozdulatok és a hadsereg tűzkészültségének elrendelése – amiről más összefüggésben nem tesznek említést – előtt mérlegelték az izraeli csapatösszevonásokról szóló jelentéseket, s kitűnik, Szíria is riadókészültséget rendelt el (NSZ, máj. 18.). Csak másnap tudósítanak hírként arról, hogy az EAK elrettentő katonai összevonással válaszolt az izraeli csapatmozgásokra, ugyanakkor közlik, hogy az ENSZ főtitkára, U Thant hozzájárult az ENSZ-csapatok visszavonásához (másnap az egyiptomi hadsereg elfoglalja állásaikat). Izraelt Washington bujtogatja – írja a Népszabadság.

“Izrael első megmozdulására megindítjuk a felszabadító háborút.” Hafez Asszad, 1967-ben védelmi miniszter, később Szíria elnöke

A most már mindennapos közel-keleti hírek között jelenik meg (NSZ, máj. 23.) Ataszi, szír államfő nyilatkozata: „nemcsak a szükséges intézkedéseket tesszük meg az agreszszióval szemben, hanem Izrael első megmozdulására megindítjuk a felszabadító háborút.” Ugyanott – egy Közel-Kelet-szakértő újságírótól – kommentár magyarázza el az addigi történéseket: Izrael provokált és fenyegetőzött, az ENSZ-csapatok az EAK területén tulajdonképpen Izraelt védték, logikus lépés volt az ütközőzóna megszüntetése, ezzel ugyanis Egyiptom elérte, hogy Izrael megossza az addig Szíriával szemben összevont csapatait. Így enyhülhet a feszültség, persze attól függően, mi Amerika érdeke.

A másnapi hírek nem látszanak igazolni sem a kommentár bizakodását, sem helyzetértékelését az amerikaiak kulcsszerepét illetően: az EAK lezárja Izrael vörös-tengeri kikötőjét. A szovjet kormány nyilatkozatban foglal állást: a feszültség Izrael Szíria elleni április 7-ei támadásával kezdődött, ami csak a gyarmati elnyomásra törekvő imperialista körök ösztönzésével volt lehetséges; Izrael rosszul számított, mert szembe találta magát az arab szolidaritással; a Szovjetunió régóta segíti az arab népek igazságos harcát; „Senki számára ne legyen kétséges, hogy aki agressziót robbant ki a Közel-Kelet térségében, az nem csak az arab országok egyesült erejével találja szembe magát, hanem a Szovjetunió és az összes békeszerető állam határozott ellenintézkedéseivel is” (NSZ, máj. 24.). Mint a háború után kitűnt, az ilyen, és az arab vezetők moszkvai útjain hallott hasonló, üresnek tűnő szófordulatok az egyiptomi és szíriai vezetők számára egyértelmű biztatást jelentettek az Izraellel szembeni fenyegető fellépésre.

“aki agressziót robbant ki a Közel-Kelet térségében, az nem csak az arab országok egyesült erejével találja szembe magát, hanem a Szovjetunió és az összes békeszerető állam határozott ellenintézkedéseivel is.” Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Gamal Abdel Nasszer egyiptiomi elnök

Május 25-én az újságok arról számolnak be, hogy egyiptomi katonák aknákat helyeztek el az Akabai-öböl bejáratánál, és egyúttal bejelentették, hogy a nemzetközi vízi úton mindenkit ellenőriznek, az izraeliekre pedig tüzelnek. A Népszabadság politikai kommentárt tesz közzé, gyakorlatilag a szovjet kormánynyilatkozat tételeinek ismétlésével, kiegészítve olyasmivel, hogy „rokonszenvünk, cselekvő szolidaritásunk azoké, akik szembeszegülnek az imperializmus agresszív terveivel”.

Május végén, miután az előző napokban az egyiptomi hadügyminiszter, majd a szír elnök is Moszkvában tárgyal, a Csehszlovák Külügyminisztérium és az Olasz Kommunista Párt is felzárkózik a szovjet kormánynyilatkozathoz. Losonczi Pál válaszol Nasszer egyiptomi elnök üzenetére: az EAK-ot Magyarország baráti államnak tekinti, s az arab országok elleni agresszió aggodalommal tölti el hazánkat (NSZ, máj. 31.).

A június 5-én kirobbanó háború első itthoni hírei súlyos harcokról beszélnek, azt jelentik, hogy Izrael váratlanul szárazföldi és légi hadműveleteket kezdett az EAK ellen, átlépte a sínai-félszigeti határt, bombázta Egyiptom repülőtereit. „Estére azonban a védelmi harcok során ezek [mármint az izraeli erők] egy részét visszaszorították a határon túlra. Harcok folytak a szíriai határon és Jeruzsálem kettészakított városában is.” Egy nappal később az olvasható a lapokban, hogy az egyiptomiak három izraeli támadást visszavertek, a támadó 30 tank nagyobb részét kilőtték, ellentámadásukra az agresszor visszavonult, az arab országok légvédelme nagy veszteséget okozott, s az arab gépek bombázták is Izraelt. A Szovjetunió újabb kormánynyilatkozatban bélyegzi meg Izrael agresszióját (NSZ, jún. 6.).

Pullai Árpád a Vasas szakszervezetek kongresszusán “elítélte az izraeli agressziót”

A június 7-ei újságok még közlik az arab országok győzelmi jelentéseit, miszerint egyiptomi páncélosok vannak már a Negev-sivatagban, további izraeli repülőket lőttek le, nyolc pilótát elfogtak, Szíria a 120 km-es határ mentén támad, iraki katonák is behatoltak Izraelbe. Ugyanakkor írnak arról is, hogy Izrael mindenhonnan győzelmet jelent, egyebek közt Gáza város elfoglalását. Ismertetik, hogy Pullai Árpád az előző nap a Vasas Szakszervezet kongresszusán Magyarország nevében elítélte az izraeli agressziót. Ettől kezdve a hadijelentésekkel szemben a politikai állásfoglalások kerülnek a vezető helyre.

Június 8-án újabb erélyes szovjet figyelmeztetésről számolnak be, a Népszabadság szerkesztőségi vezércikkben követeli az agresszió megállítását, vállal közösséget a szabadságukért küzdő népekkel, az imperializmus elleni, szocializmusért, társadalmi haladásért folytatott harcukban.

Ugyanekkor, mintegy mellékesen kiderül, hogy Egyiptom a sínai front „második vonalában” vív keserves harcot, ami – izraeli állítások szerint – azt jelenti, hogy a Szuezi-csatorna nyugati partjára vonult vissza. A Biztonsági Tanács tűzszüneti felhívását Egyiptom feltételesen elfogadja, majd Jordánia is, a szíriai fronton tovább folyik a harc. A szovjet ENSZ-delegátus kijelenti: Izraelnek, amelynek fellépése a hitleri Németország agressziójához hasonló, nem lehetnek tűzszüneti feltételei. Sem eddig, sem ekkor vagy a következő napokban nem ismertetik a magyar hírközlő eszközök, amit a külföldi rádióadásokra szoktatott érdeklődő persze tud: Izrael elfoglalta a Gázai-övezetet, a Golán-fennsíkot, Kelet-Jeruzsálemet, Ciszjordániát; a szovjet fegyverekkel felfegyverzett, szovjet kiképzésű, szovjet tanácsadókkal ellátott egyiptomi hadsereg totálisan csődöt mondott, sőt, az izraeliek hatalmas mennyiségű szovjet fegyvert zsákmányoltak, ideértve a sértetlen páncélosokat is. A Szovjetunió katonai tekintélyét a második világháború óta nem érte ilyen presztízsveszteség; a harmadik világ – a kommunistákat egyébként kevéssé kedvelő, saját hazájuk kommunista pártjait többnyire betiltó, szorongató – politikusainak bizalma megrendül a szovjet segítség, fegyverszállítások hatékonyságában.

Június 10-én a Szovjetunió és Csehszlovákia megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel, a magyar kormány nyilatkozatban figyelmeztet: ha Izrael nem tesz eleget a tűzszüneti felhívásnak, megteszi a szükséges intézkedéseket, első lépésként megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat. Mindez már a szocialista országok egyeztetett álláspontja jegyében történik; Kádár és Fock ekkor érkezik haza Moszkvából, ahova a Varsói Szerződés többi országának vezetőivel rendelték őket. Másnap Magyarország, egy időben Bulgáriával és Lengyelországgal, beváltja fenyegetését. Mint kitűnik, Románia magára nézve nem fogadja el a diplomáciai kapcsolatok megszakítására vonatkozó moszkvai döntést.

Csak osztályalapokról kiindulva szabad a kérdést tekinteni. Komócsin Zoltán

Június 14-én, a háború kirobbanása óta először szólal meg a politikai vezetés érdemben a „helyzetről” (Pullai említett megnyilatkozását a szakszervezeti kongresszus „kényszeríti” ki). Este Komócsin Zoltán, a külügyekben illetékes KB-titkár tévében és rádióban közvetített beszélgetést folytat. A már ismert, a szovjet kormánynyilatkozatokban közzétett tételek felmondásán túl, az 1947/48-as kommunista hatalomátvétel óta először esik szó hivatalosnak tekinthető politikai megnyilatkozásban arról, hogy egyáltalán vannak zsidók Magyarországon, illetve innen elszármazottak Izraelben. Most is elhatárolódunk az antiszemitizmustól – mondja Komócsin –, de a közel-keleti kérdést filoszemita módon sem lehet megközelíteni. Nem faji, vallási ügyről van szó, hanem arról, hogy ki áll az imperialista törekvésekkel szemben. Csak osztályalapokról kiindulva szabad a kérdést tekinteni, s ebből a szempontból a legfontosabb, hogy erősödjék minden haladó erő szolidaritása és egysége (NSZ, jún. 15.).

Az ellenség (az imperialisták) ellensége barátunk, ennyi az „osztályalapja” a közel-keleti álláspontnak. Hiszen azt, hogy az izraeli munkapárti kormány, illetve az arab uralkodók, nemzeti érzelmű katonatiszt-államfők osztályalapon hogyan csoportosíthatók, nem nehéz átlátni.

Kádár János 1967-ben

Ezt a formulát erősíti meg a KB június 24-i határozata, a faji, vallási tételek kihagyásával (MSZMP-dokumentumok 89–90. o.), s ismétli a többi politikai vezető közt Kádár is, amikor július 1-jén először szólal meg a válság kezdete óta a KISZ VII. kongresszusán. A pártapparátusban a korábbiaknál nyíltabban megjelenő antiszemita hangokra is reagálva magyarázza, hogy a világban szétszórtan élő, magukat zsidónak valló emberek a zsidó nép hazájaként tekintenek Izraelre; a rokoni, érzelmi kapcsolatok zavarhatják a tisztánlátást; mi az imperialisták és nem a zsidó nép, Izrael állam ellen vagyunk (NSZ, júl. 2). Nem ezen az ügyefogyott szövegen, amely bekerül Kádár beszéd- és cikkgyűjteményének aktuális kötetébe is (Kádár i. m. 424–427. o.), hanem a politikai szándékon múlik, hogy Magyarországon nem kezdődik olyan antiszemita kampány, mint a következő évben Lengyelországban. Kádár beszéde ugyanis – inkább akaratlanul – gyakorlatilag azt mondja: a zsidó származásúakat identitásuk elfogulttá teszi a közel-keleti kérdésben, ami a pártapparátusban, a nómenklatúrában, az újságírók között vezethetne megbélyegzéshez. Holott semmi jele annak, hogy az „én kommunista vagyok, nem vagyok vallásos, származásom nem érdekes” tipikus asszimiláns-párttag álláspontban változás lenne. Ami pedig az Izrael államhoz fűződő kapcsolatokat illeti: nem igazán meggyőző a szöveg a diplomáciai kapcsolatok megszakítása után, miközben a Vietnammal háborúskodó Egyesült Államokkal szemben – érthető módon – fel sem merül hasonló lépés.

támogatás
Pop up banner1

Címkék:1967, Hatnapos Háború, pártsajtó

[popup][/popup]