Holokauszt emlékév: kell a felelősségvállalás – interjú

Megegyezik vajon a kormány a zsidó szervezetekkel (és más kritikusaival) a Holokauszt Emlékév vitatott kérdéseiben? A vita lényege: hogyan ismerje el a kormány Magyarország felelősségét a holokausztban. Elazar Barkant, a New York-i Columbia Egyetem történész professzorát arról kérdeztük, hogyan tették ezt más országok, hogyan politizálódik át világszerte a történelem, és hogyan lehet egy konfliktus után közös értelmezéseket létrehozni bűnös és áldozat között.

Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója arról beszélt nemrég, hogy a balliberális oldal megpróbálja az emberekre erőltetni saját történelmi narratíváját, nem tisztelve azt, hogy a történelemtudományban több párhuzamos narratíva is lehetséges. Ez igaz akkor is, ha egy népirtást értelmezünk?

A történészek elfogadják azt, hogy sokféleképpen lehet értelmezni ugyanazt a történelmi eseményt. De ez nem jelenti azt, hogy minden értelmezés ugyanannyira legitim. A történelem elmesélésében számos alternatíva létezik, ezek között vannak olyanok, amelyek legitimek, mások inkább legendák, és vannak olyanok is, amelyek szimplán hazugságok. Nem lehet mindent egyenértékű narratívaként elfogadni. Népirtásokat sem csak egyetlen narratíva írhat le. De ha vannak is alternatívák, az nem jelenti azt, hogy a hazugságokat is el kellene fogadni.

Más, ha egy történelmi esemény formálja az ember identitását (és itt nem kell feltétlenül a holokausztról beszélnünk, egy honfoglalás vagy egy szabadságharc értelmezése is lehet ilyen), mint ha csak egyetlen történelmi eseményről van szó a sok közül. Utóbbinál könnyebben elfogadja az ember a magyarázatok sokféleségét.

Ez fontos dolog, és tiszteletben kell tartani, ha valakinek egy történelmi esemény ennyire fontos. Egy történelmi narratívának viszont elsősorban empirikusan kell igaznak lennie, és utána lehet csak beszélni az interpretációról. Attól, hogy azt mondjuk, létezik egy alternatív narratívánk, amely szerint Magyarországon nem volt 1848-as forradalom, még nem lesz igazunk. Másrészt, nehezen tudom rávenni magam arra, hogy egy narratívát szentként és megcáfolhatatlanként kezeljek, csak azért mert valaki azt a konkrét értelmezést alapvetőnek titulálja. De hogy egy narratíva elméletileg megkérdőjelezhető, még nem jelenti azt, hogy egy alternatív, nacionalista, xenofób vagy tagadó mitológia legitim lenne. Ez így érthető?

Azt hiszem. Azt mondja, hogy egy eseményre sok narratíva van, de azok általában csak kicsit különböznek, mivel az empirikus alap ugyanaz.

Igen. Olyasmikre gondolok, hogy például az események ugyanazok, de valaki másképp értelmez bizonyos szándékokat. Alapvetően empirikus tudományról beszélünk, és annak bizonyítékokon kell alapulnia.

De minél inkább visszamegyünk a múltba, annál nehezebb megragadni ezt az empirikus alapot, nem?

Ez egy általános kérdés, ami attól függ, hogy milyen történésekről beszélünk. Elméletileg igaza van, de a gyakorlatban, például a holokauszt esetében rengeteg információ áll rendelkezésünkre. A probléma nem a bizonyítékok hiánya, hanem az, hogy vannak nacionalista narratívák, amelyek megpróbálnak érvényesülni. A tagadás, főleg a németekkel való kollaboráció tagadása sokszor rengeteg fájdalmat okoz, és mindenféle mítoszokat hoz létre. De Lengyelországban és Ukrajnában ma már azt látjuk, hogy az emberek egyre inkább elismerik, hogy a lakosságnak volt egy része, amely kollaborált a németekkel. De azt is hangsúlyoznom kell, hogy egy ilyen narratíva létezéséből nem szabad azt leszűrni, hogy az egész nemzet kollaboráns volt. Ez sokkal inkább arra ad lehetőséget, hogy az emberek felelősséget vállaljanak, és részleteiben is lássák azt, ami a holokauszt alatt történt.

Mely országokban született mindkét fél számára elfogadható értelmezés?

A történészbizottság, amely Németország és Csehország narratíváját vizsgálta a kilencvenes években, eléggé sikeres volt. A szudétanémetek kitelepítéséről egyrészt kimondták, hogy az erőszakos volt, másrészt azt is, hogy a halottak száma viszont távolról sem volt olyan magas, ahogy a szudétanémetek szervezete állította. Inkább a cseh adatok tűntek pontosnak. Ezen kívül voltak megegyezések a németek és franciák között, és volt kooperáció az ukránok és a lengyelek között is.

És a háború utáni Németország? Szokták mondani, hogy Németország szembenézése a holokauszttal példaértékű.

Sok tekintetben kitűnő példa, mert a németek magukévá tették a felelősségtudatot, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a mai Németország bűnös, ugyanakkor elismeri, hogy felelősséggel tartozik az áldozatok iránt. Ebben a tekintetben sikeresen megtanította a polgárait, hogy a felelősségükhöz hogyan viszonyuljanak, és utána adta az alapját az ország külső kapcsolatainak. Németország nagyon jó munkát végzett, amikor rendbe kellett tennie a kapcsolatait a környező országokkal és a világ többi országával, köztük Izraellel is. A holokauszt volt a legborzalmasabb megvalósulása az emberiség elleni bűntetteknek. Ennek ellenére sikerült jó kapcsolatot kiépíteniük Izraellel, csak azért, mert vállalni tudták a felelősséget a történtekért. Szerintem ez kihívás, de más országoknak is sikerült.

A teljes interjú itt olvasható.