Hetvenöt éve halt meg Gelléri Andor Endre, Óbuda “tündéri realistája”

Írta: Szombat - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

Hetvenöt éve, 1945. május 10-én (egyes források szerint 6-án vagy 20-án) hunyt el az ausztriai Wels kórházában Gelléri Andor Endre, a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb novellistája.

Gelléri Andor Endre

Óbudai munkáscsaládban született 1906. március 30-án. Lakatosmester apja rövid ideig saját pinceműhely fenntartásával is megpróbálkozott, de végül csődbe ment. Babonásságig vallásos anyja, akinek – a családi legendák szerint – felmenői között csodatévő rabbi is akadt, az óbudai téglagyárban volt kantinosnő. A gyenge testalkatú és betegségekre hajlamos kisfiú ambivalens érzésekkel viseltetett apja iránt: félt tőle, ugyanakkor csodálta testi erejét, és a minden nehézség ellenére kitörő életkedvét.

Kamaszként ő is sportolni kezdett, hihetetlen szívóssággal és akaraterővel edzette magát, s egy időben élvonalbeli diszkoszvető is volt. Hasonló lelkesedéssel vetette bele magát az olvasásba is, s az olvasottakból sajátos mesevilágot alkotott magának. Szegénységük dacára szülei gimnáziumba íratták, ám innen hamar kimaradt – nem is annyira gyenge tanulmányi eredményei, hanem a szorító kényszer miatt, hogy minél előbb pénzt keressen. Egy ideig lakatosinasként dolgozott, majd elvégezte a műszaki technikumot, fém- és vasipari szakmából végbizonyítványt szerzett. Ezt követően sokféle munkával próbálkozott, volt géplakatos, gyári rajzoló, kelmefestő, ügynök, hivatalnok, gyermeknevelő, s közben számtalanszor munkanélküli is.

Még középiskolás korában kezdett el írni, s néhány művét elküldte Mikes Lajosnak, Az Est irodalmi rovatvezetőjének, aki felismerte az ifjú páratlan tehetségét, s leközölte első novelláját. Ettől az időtől az irodalom nagyjai vigyázták minden lépését: Füst Milán, aki benne találta meg szellemi fiúgyerekét, Osvát Ernő, aki megnyitotta előtte a Nyugat kapuit, Kosztolányi, aki először nevezte “tündéri realizmusnak” Gelléri írásművészetét.

1928-29-ben Az Est tehetségpályázatán nyert ösztöndíjjal Olaszországban és Németországban járt, ott kezdte írni egyetlen regényét, az 1931-ben megjelent A nagymosodát. Gelléri valójában a rövid prózai műfajok mestere volt, így regénye sem más, mint reális-látomásos novellák füzére. A műről elragadtatással nyilatkozott Bálint György, Szabó Lőrinc és Halász Gábor is. Ezt követően életében még négy novelláskötete jelent meg: Szomjas inasok, 1933; Hold utca, 1934; Kikötő, 1935; Villám és esti tűz, 1940. Művészetét több rangos elismeréssel díjazták: megnyerte a Mikszáth Kálmán-regénypályázat és a Nyugat novellapályázatának díját, 1932-ben Baumgarten-jutalmat, 1934-ben pedig Baumgarten-díjat kapott. 1937-ben feleségül vette Dreier Juliannát, a házasságból két gyermek, Ágnes és József született. Az asszony és a gyerekek túlélték a második világháborút és az üldöztetéseket is.

1940-től az akkor már sokat betegeskedő írót zsidó származása miatt egyre gyakrabban hívták be munkaszolgálatra. 1944-ben az ausztriai Eigenauban teljesített szolgálatot, innen 1945-ben a mauthauseni, majd a günskircheni koncentrációs táborba került. A tábor felszabadulását ugyan még megélhette, de gyenge szervezete a flekktífusszal már nem tudott megküzdeni, s 1945 májusában, egyes források szerint 10-én, mások szerint 6-án vagy 20-án az ausztriai Wels kórházában meghalt.

A munkaszolgálatos évek alatt megírt Egy önérzet története című, töredékes önéletrajz-regényét csak jóval halála után, 1957-ben adták ki. Műveiből Herskó János Vasvirág címmel készített filmet 1958-ban.

Gelléri stílusát Kosztolányi “tündéri realizmusnak”, Németh László “álommal beoltott realizmusnak” nevezte. Minden munkája a létező valóságban gyökerezik, helyszíne a nagyvárosi szegénység örömtelen, szürke és rideg világa, hősei munkások, lecsúszott kispolgárok, nincstelenek. Műveiben helyettük és nekik is álmodott egy színesebb varázsvilágot, amelyekben a hétköznapi ember is mitikus hőssé válhat. (MTVA Sajtóadatbankja)

 

támogatás
[popup][/popup]