Gáza – lelkiismeret az ingoványban

Bruck András a Múlt és Jövő honlapján reflektált a “magyar zsidók egy csoportja” által közzétett petícióra.

Az állam nélküli zsidókat az állammal rendelkezők kétezer éven keresztül, hogy úgy mondjam,  büntetlenül megkülönböztethették. Megkülönböztették?, merthogy így olvastam valamilyen fontos iratban. Maradjunk tehát annál a verziónál, ami ténylegesen történt: miután a zsidókra az istengyilkosság igaztalan és lemoshatatlan bélyegét ragasztották, vallási indíttatású üldöztetés: tömeges erőszakok, kiutasítások az európai nemzetekből, pogromok, inkvizíció, kényszer áttérések váltak osztályrészükké. És még mindig nem beszélhetünk múlt időről.

Végül ugyan, mintegy kárpótlásként a teljes kiirtásukra tett huszadik századi európai kísérletért, a zsidók is bejutottak az állammal rendelkező népek közé. Most viszont a Szentföldön újraszületett hazájukat akarják elvenni tőlük. E háromnegyed évszázada tartó véres ügy lassan két éve húzódó tragikus aktualitása, Gáza, a héten háromszáz magyar zsidó értelmiségit késztetett nyilvános megszólalásra: szolidaritást vállaltak az izraeli–palesztin konfliktus minden áldozatával. Azaz megszólalt a  „zsidó lelkiismeret”. A kérdés ezután így szól: háborúban együttérezhetek-e a halálos ellenségemmel? Nincs erre recept, de aki igennel válaszol, különösképp zsidóként, az azt is mondja meg, ő hogyan harcolna egy kompromisszumképtelen, halálos ellenséggel?

Akikről szó van, a palesztinokról, azok azon a bizonyos október hetedikén a korábbi kísérleteiknél is egyértelműbb formában tették közzé, mi a szándékuk, mit akarnak: mindent, amit a zsidók kollektíve birtokolnak. A múltjukat, emlékeiket, történelmüket és történetüket – ezeket átírják és a zsidókat saját magukkal helyettesítik – ráadásként pedig a hazájukat és az életüket is elvennék. Hogy lehet mindezt a borzalmak emlékei között túlságosan is ismerősen mozgó magyarországi zsidóként nem látni, holott a palesztinok és az ő globális táboruk nap mint nap félreérthetetlenül megüzeni: a Jordán folyótól a Földközi tengerig a zsidóállam teljes területére igényt tartanak.

Gázából valóban felkavaró képek, videók érkeznek, de a látható történettel párhuzamosan fut egy másik, nem kevésbé nyugtalanító is. Íme, a Hamasz 1988. augusztus 18-án kelt alapító okiratából két részlet: „Izrael addig fog létezni, amíg az iszlám el nem törli, ahogy eltörölt már másokat is”, és ehhez a dzsihád az eszköz. Valamint: „Palesztina földje iszlám Waqf [Szent Birtok], amelyet a jövő muszlim generációi számára szenteltek fel az ítélet napjáig. Senki nem mondhat le arról, vagy annak bármely részéről, és nem hagyhatja el azt vagy annak bármely részét”.

Tehát vagy te ölsz, vagy téged ölnek. Így volt ez a történelem során mindig, mindenhol, és különösen így van a Közel-Keleten, ahol Izrael azt a megkésett harcot vívja, amelyen más népek már évszázadokkal korábban túljutottak. Létezik-e nép egyáltalán, amely nem hódításokkal, más népcsoportokkal vívott háborúk véres, brutális káoszából győztesen kiemelkedve érkezett végül haza? Izrael harcai is ilyenek, csak megítélésük már a jelen morálján alapszik.

Ami engem illett, nem hiszek a Hamasz számainak, hiszen az ő egyetlen győzelmük a palesztinok szenvedése, amit az egész világ számára felmutathatnak, együtt a lakóhelyük pusztulásával. Médiaháborút akartak nyerni, mégpedig éppen a számokkal, mert katonait, tudták, nem lesznek képesek, ezért stratégiájuk lényeges elemévé tették minél több gázai civil halálát. Ennek érdekében a fegyveresei direkt nem egyenruhában harcoltak és civil létesítményekbe is bevitték az ütközeteket – a sajátjaikra való tekintet nélkül. Más hadseregek ennek épp az ellenkezőjét teszik. Nagyon sokan, köztük a szóban forgó petíció aláírói pedig különböző okokból – tények nem kellő ismerete, gyávaság, megfelelési kényszer – lépre mentek, ártva ezzel saját, örökre üldözött népüknek.

A teljes cikk itt olvasható.