Emlékezetgyalázás emlékművel

Írta: Majsai Tamás / Galamus - Rovat: Hírek - lapszemle

December 31-én, mélyen benne a szilveszteri pillanatokban, arról értesülhettünk, hogy a magyar kormány a budapesti Szabadság téren „felállítja Magyarország tragikus német megszállásának emlékművét”.

majsaihoz

A Magyar Zsidó Hitközségek Országos Szövetsége (Mazsihisz) által nyomban kifejezésre juttatott értetlenségre válaszolva később még azt is hallhattuk, hogy a kormányzatnak ezzel, illetve a magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából megtartandó emlékévvel az a célja, hogy – követve az Alaptörvényben rögzített konfesszióját – „minden magyar áldozat előtt lerója a kegyeletét”. (A jelen írás nyers változata másfél hete készült. Mondanivalómon és annak irányán az időközben támadt fejlemények nem változtattak. A szöveg véglegesítése során ezért ezekre már csak egy-két esetben tértem ki. Ungváry Krisztián két fontos írására mindenesetre külön is fel kell hívnom a figyelmet – lásd itt és itt.)

Ne kerteljünk! A magyar zsidóság történetének legtragikusabb, 1944-es időszakát megidéző emlékév előtt a 24. órában bejelentett elképzelés nem más, mint annak az obszcén lelkű közlése, hogy a kormányzat a meghirdetett országos kegyeleti holokauszt-rendezvényeket még félig sem gondolja komolyan, hiszen a Horthy-rezsimet és képviselőit ugyanúgy az áldozatok oldalán tudja, mint az országnak – legalábbis a történelmi tények értelmében – e rezsim által áldozattá tett állampolgárait, zsidókat először és a nem zsidókat továbbá.

Az elmúlt években sokrendbelileg tapasztalhattuk, hogy az Orbán-adminisztráció egyfelől látványos retorikával utasítja el a szélsőséges antiszemita akciókat, sőt, a külföldi médiumok által nagyobb figyelemmel követett alkalmakon, illetve a nemzetközi hírcsatornáknak tett nyilatkozataiban kész annak a kijelentésére is, hogy „a magyar állam is felelős volt a holokausztért”, hiszen „szembefordult saját polgáraival, sőt segédkezett abban, hogy kiirtsák őket”, és legújabban ebben az értelemben állt csatarendbe a magyar ENSZ-nagykövet is (lásd még: Kinek a nevében beszélt az ENSZ-nagykövet?), a társadalomnak, többszörös és egyidejű igyekezettel ugyanakkor már azt üzeni (lásd a fasiszta, antiszemita kultúrát bátorító képtelennél képtelenebb emlékezet- és kitüntetésliturgiai mutatványokat, az ilyen szellemű íróknak az oktatási irodalmi kánonba való beemelését, félfasiszta-rasszista szellemiségű médiumok hatalomstabilizációs igénybevételét stb.) (1), hogy a horthysta korszak ideáljainak az újraélesztését ambicionáló (ezt a korszakot egyszersmind viszonyítási ponttá is tévő) törekvéseivel szemben mindezeket elsősorban a politikai pávatánc külvilág felé kötelező kűrjeinek tekinti.

A szóban lévő bináris emlékprojekt, a „Megszállás és a Holokauszt 70 éve” névre hallgató kentaur maga is ennek a kétlelkűségnek az „emlékezetpolitikai” torzszüleménye. A sanda lelketlenségre a kormány ráadásul az előzetesen megteremtett tiszteletteljes külsőségek látszatába burkolózva szánta el magát.

Ám lássuk a részleteket!

1) Legkésőbb a 2012-es Gyöngyösi Márton-féle parlamenti zsidózás óta pontosan tudhatjuk, hogy a magyar kormányfő és pártja egyfajta etnohierarchikus-kultúrnacionalista államideál híve. E nézet szerint az ország területén többségi (mondjuk így: gazdaszerepet betöltő) magyarok és nem magyarok élnek együtt, és az utóbbiak biztonságáért a magyar többség (mintegy vendéglátói minőségben) védelmi funkciót vállal magára. A koncepciónak a jelenlegi szoborállítási programban is testet öltő konzekvenciája, hogy egy olyan emlékévet, amely az ország egészére (az orbanista államkoncepció többségében nem zsidó magyarjaira) nézve is a legsúlyosabb megpróbáltatások kezdetét jelentette (1944 őszén a szovjet hadsereg megkezdte az ország felszabadítását, és decemberben ostrom alá került Budapest), nem lehet átengedni elsősorban csak a zsidóság 1944(-1945)-ös tragédiájára koncentráló megemlékezésnek. (Egészen köznapian fogalmazva: nehogy már fordítva üljünk a lovon!) Kiváltképpen nem azzal a következménnyel, hallhatjuk a nemzeti gloire politikai kalandorainak érveit, hogy egy ilyen megemlékezéssorozat dominanciája esetén óhatatlanul is eluralkodna bizonyos bűnök felemlegetése, fellobbantva ismét a nemzeti önbecsülést sértő önmarcangolásos (mások mulasztásait és saját erényeinket ignoráló) emlékezéskultúra éppen csak sikeresen elfojtott kártékony lángjait.

A teljes cikk itt olvasható.

 

támogatás
Pop up banner1

Címkék:német megszállás emlékműve

[popup][/popup]