Elhunyt Simor András költő, műfordító
Életének 88. évében elhunyt Simor András, költő, műfordító, tanár. A hírt gyermekei tették közzé a facebookon.
“Simor András (1938) a Tűz-tánc-antológiában mutatkozott be. Első kötete 1962-ben látott napvilágot (Tereld a felhőket). Közéleti, politikus költészetet művelt, a szocializmust féltő hangon – “harcolva élek, mint vidám dalát dúdoló partizán” (Harcolva élek). “A hatvanas években megjelent kötetei uralkodó témája a világ különböző színterein folyó fegyveres harc; Bolívia, Kuba, Vietnam (Hangjegy az utcák énekében, 1967; Partizánerdő, 1970), úgy is, mint a gyakran ostorozott “köz- és magán közöny” tárgya, illetve ellenpontja – írta róla a “Spenót”, a magyar irodalom története szócikke.
“A hetvenes évektől, nemzedéktársaihoz hasonlóan, az ő közérzete, világképe is elkomorodik; magány, dac, szembenállás, fojtott keserűség szólal meg a szatirikus, csattanóra hegyezett, egy-egy ötletet kibontó versekben (Próbálj kirabolni!, 1971). Próbálkozik groteszk-szimbolikus megközelítéssel is (Világcirkusz, 1973), majd mintha hangot váltana: a Meglátogatom magamat című kötet (1975) verseiben rezignált-ironikus-önironikus modorban közli a hétköznapi élet apró-cseprő dolgait, s csak ritkán tör fel belőle a szatirikus indulat.
Simor András talán ebben a kötetben jutott a legmesszebb az önálló költői hang keresésének rögös útján; a sokféle költői modort, eszközt és sztereotip formát szívesen cserélgető, próbálgató költő itt póztalanul és eszköztelenül egyszerű igyekszik lenni; igaz, hogy ez az eszköztelenség legtöbbször a költőiség rovására megy” – fogalmaz a szócikk.
1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 1977-2004-ig a Táncsics Mihály Gimnáziumban tanított spanyol nyelvet.
Az Ezredvég című elkötelezetten baloldali irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat főszerkesztője, és a Z-füzetek és Z-könyvek című könyvsorozat szerkesztője volt.
Írói munkájáért 1991-ben Nagy Lajos-díjat, 1998-ban MSZOSZ-díjat kapott. A magyar költészet latin-amerikai és a latin-amerikai költészet magyarországi megismertetéséért végzett munkájáért 1994-ben a Kubai Írószövetség érdemrendjével tüntették ki. Tanári munkájáért 1989-ben kiváló pedagógus címet, 1994-ben Táncsics-gyűrűt kapott.
Nyilvánosan nemigen beszélt zsidóságáról, a vészkorszak alatti élményeiről, de műveiben közvetve vagy közvetlenül reflektált erre, így azokban a versekben is, melyeket gyermekei posztoltak halálhírével.
Féleleműző
Csak a szívemet el ne gyávítsd.
Gyávaságból halál virágzik.
Hiszen félek (bolond, ki nem fél),
de több vagyok e félelemnél.
A csorda hangját idehallom,
arra készül, hogy lerohanjon,
tolong mind, a vezért követve,
bődül fiatalja, öregje,
a patájuk közelről csattan,
de ne lássák, hogy megriadtam.
Így várom őket szemtől szembe.
Pusztulni is jobb verekedve.
Híd-avatás
Miféle csontok
bújnak elő
a Dunából
hét évtized
kört körre hány
a barna hullám
miféle csontok
vén Dunánk
mélyéből
itt vagy ott
miféle csontok
Árnyék a habon
ősz
gyermek
ifjú
ki kezdje
a galamb-pár
a harmadik
a negyedik
cipővel
cipőtlenül
miféle csontok
Lyukak
a medencén
lábszáron
lyuk a mellcsonton
tisztes agg
szurtos fiú
a Duna győzi
miféle csontok
miféle csontok
Seregben
cikázva
némán
„engem vittek”
„én az anyámmal
mentem”
„én a cipőmet
bogoztam”
miféle csontok
Mint röpke hal
a tengerekben
vagy mint csoportos
madarak
föl-fölreppenve
a mélyből
vén Dunánk mélyéből
új híd
avatni mind
miféle csontok
miféle csontok
hívatlanul
hívatlanul
Alvásodba bújnék
Nézlek, hogy alszol. Ne ébredj. Aludj még.
Semmibe hullnak pillanatok, percek.
Lennék az álmod. Alvásodba bújnék.
Ne ébredj. Aludj. Ilyenkor szeretlek.
Aludni jó. Nem tudni a világról.
Feledni a megzavart, szörnyű tengert,
hol mostanában fárosz nem világol,
és a hajósnép tévelyegve teng-leng.
Sötét boruljon ránk, a legsötétebb.
Belőle gyűjtsön erőt, ki föléled.
Hajnalmadár úgysem kiált az éjben.
Kezdem a napot. Helyem nem találom.
Hátha az egész élet egy nagy álom,
melyet nem tudunk végiglátni ébren.
