Csendes éj a halálüzemben

Clare Galambos, azaz Galambos Klára, akiről ez a cikk szól, már nem él. A Föld legelszigeteltebb államában, a még Ausztráliától is 1500 kilométerre fekvő Új­Zélandon nyugszik. De itt élt Szombathelyen, innen hurcolták el Auschwitzba 21 évesen.

Különös karácsony volt a németországi Allendorfban 1944­ben. A bombák gyártásához használt színes csomagolópapírból gyúrt golyók és kisebb acélrudak díszítették a fát, amelyet jugoszláv foglyok csempésztek be az üzembe, a föld alatti lőszergyárba. Aztán egyszer csak Marta, az egyik SS-felügyelő előhalászott egy nagy hegedűt, és ráparancsolt a 21 éves szombathelyi zsidó lányra: – Játsszál! És Galambos Klári belekezdett a Csendes éjbe. Klári köré gyűltek zsidó és szláv kényszermunkások, SS­őrök. Nem sokáig tartott az előadás, de közben Klári arra gondolt: ott, a föld alatti halálüzemben a rabszolgákként tartott rabok és őreik is egyaránt haza vágytak.

Az a karácsony mélyen bevésődött Galambos Klárába. Sok év után mesélt róla Sarah Gaitonosnak, az új­zélandi történésznek és publicistának, aki könyvet írt a II. világháború borzalmait túlélt Kláriról. A The Violinist (A hegedűs) címmel megjelent könyvet gondolkodásra, beszélgetésre ösztönzőnek szánta. 2011­ben Új­Zélandon jelent meg a komoly történelmi hátteret felvázoló kötet.

A Budapesten született, de módos családban Szombathelyen nevelkedett Klára álomszerű gyermekkort élt meg. Édesapja, Galambos Andor a Phoenix Ásványolaj Rt. ügyvezetője volt. A Nádasdy utca 23. számú házukban hat hálószoba, szakács, szobalány, neki német és francia nevelőnő állt rendelkezésre, mindenhol antik bútorok, perzsaszőnyeg, volt, anyai nagyapjának, Brill Mihálynak pedig birtoka Nemeskoltán.

1938­ig, tehát Ausztria német megszállásáig biztonságban érezték magukat Magyarországon. A zsidó vezetők is azt mondták: Magyarország a béke szigete, a világszerte megmutatkozó antiszemitizmus ellenére is itt maradhatnak. Az Anschluss után azonban hallotta a szüleit arról beszélni: emigrálni kellene. De mégsem mentek, a szép otthont nem tudták itt hagyni. A Trianon után elvett, majd visszacsatolt területeknek még ugyanúgy örültek Kláriék, mint a magyarok.

Klári Szombathelyen Bárdos Alice­tól tanult hegedülni, majd Budapestre került, hegedűművész akart lenni. 1944. március végén szembesült igazán a megkülönböztetéssel. Egy razzia során begyűjtötték, napokig fogva tartották, majd miután visszatért családjához Szombathelyre, itt gettóba zárták. Júliusban már marhavagon vitte őt, édesanyját, Misi öccsét és Rózsi unokatestvérét Auschwitzba. Megérkezésük után a mamát és Misit a másik oldalra terelték. Akkor látta őket utoljára.

– Megpróbáltunk emberek maradni. Szavaltunk, énekeltünk, dalokat dúdoltunk, de gyorsan ráébredtünk, hogy senkikké alacsonyítottak bennünket, elvették a személyiségünket – emlékezett az Auschwitzban eltöltött két hónapra Klára, aki unokanővérével 1944 augusztusában a hesseni Allendorfba, egy titkos katonai üzembe került, ahol a V2 rakéták robbanófejeit gyártották. A háború után Rózsival tért haza Szombathelyre, majd 1949­ben egy távoli rokonukhoz emigráltak Új­Zélandra. Antiszemitizmus ott is volt. Klára a zenébe menekült, a nemzeti szimfonikusok megbecsült hegedűse és zenetanár volt, de kollégáinak csak nyugdíjazásakor beszélt először arról, hogy ő holokauszt­túlélő. Kétszer ment férjhez, gyereke a háborús megpróbáltatások miatt nem születhetett.

A teljes cikk itt olvasható.