Csak azért is idegenrendészet! – Fenntartja botrányos állításait Szakály Sándor

Írta: magyarnarancs.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

A Veritas Intézet főigazgatója Ungváry Krisztián történésszel folytatott nyilvános vitát, ahol alkalma nyílt kifejteni: ma is mindent úgy gondol az 1941-es „idegenrendészeti eljárásról”, mint ominózus kijelentései idején.

szakály sándor fotó MTI

Szakály Sándor (fotó: MTI)

Különleges késő délutánt-kora estét hirdettek a már a regisztrációs ív alapján is sejthetően LMP-közeli szervezők: kuriózumként harangozták be Ungváry Krisztián és Szakály Sándor történészek diskurzusát. Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy bizonyos időközönként amúgy is egy asztalhoz ülnek (tavaly nyári vitájukról például a valasz.hu közölt alapos beszámolót itt). A meghívó szerint a 20. századi magyar történelmi traumák kibeszéletlenségéről, illetve arról zajlott volna a vita, miként tereli vakvágányra a jelenkor közbeszédét az emlékezés – ez már magában is felkeltette a figyelmet (nem hiába kellett menet közben más helyszínre, nagyobb teremre váltani).

Az ígért nagyívű programot csupán részben sikerült teljesíteni – persze az is igaz, hogy Király Zoltán nem kicsit fókuszálatlan mediációja sem igazán segített mederben tartani a diskurzust. Az már a bemutatáskor kiderült, hogy a jelenleg a tudomány hierarchiájában (hogy azt ne mondjuk, táplálékláncában) elfoglalt helyük nem éppen egyenlő. Szakály Sándor a kormányzat által gründolt, s csupán ez évre (Szakály által egy kérdésre válaszolva elmondottak szerint) 260 millió forinttal kistafírozott Veritas Intézet múlt év végén kinevezett főigazgatója, míg Ungváry néhai munkahelyét, az 1956-os Intézetet gleichschaltolták, s gyakorlatilag beolvasztották az Országos Széchényi Könyvtárba (ahol a történész nem kis öniróniával szólva tudományos munkatársi és részben titkárnői munkakörben dolgozik tovább).

Miben van a Veritas?

Az első polémia magától értetődő módon a Veritas körül pattan ki: Szakály szerint örülni kéne minden új kutatóműhely létrejöttének, s egyébként is a kormányzat szíve joga, milyen intézeteket hoz létre. A létrejöttét megelőző szakmai diskurzus hiányát azzal utasítja el, hogy a korábban létrejöttek esetében sem volt vita (s itt felsorolja az 1956-os Intézetet, amely gyakorlatilag az emigrációból települt haza ugyanúgy, mint Schmidt Mária XX. illetve XXI. Század Intézete, melyeket az első, de történetpolitikailag hiperaktív Orbán-kormánynak köszönhetünk – no meg Gerő András Habsburg-kutató Intézetét). Ungváry szerint már a név (Veritas) is egy vicc, s egyben a szakma teljes megalázása – azokat az időket idézi, mikor még hivatalból akarták megmondani, mi a történelemben a valódi, a „frankó”. Ehhez képest említeni kell a tudományos diskurzus hiányát is – és eközben ironikus elismeréssel megjegyzi, hogy a mostani kormányzat jóvoltából több mint százan kaptak történészi munkát, s ehhez képest csupán kevesen vesztették el a sajátjukat. Igaz is: saját intézete megszüntetése kapcsán sem volt szakmai vita. Ungváry már kinevezésétől kezdve aggódik Szakályért amiatt, hogy egy szakmailag problematikus szerepet vállalt el. A tények, dokumentumok fontosságát hangsúlyozó Szakállyal szemben felveti, hogy az interpretáció legalább ennyire fontos, s abból bizony korántsem egy igazság fakad majd. Szakály miközben hevesen felkel az aláíró kultúra ellen, és saját, eltérő (a beszélgetés közben többször is kihangsúlyozva: vidéki, somogyi, törökkoppányi) indíttatását hangsúlyozza. A történeti kutatásról elmondott szavaiból pedig jól kihámozható egyfajta kvázi-pozitivista történelemtudományi szemlélet. Ungváry szerint a problémák éppen ott kezdődnek, amikor a kormányzat történelemtudományi kérdésekben állást foglal – erre nincsenek is szakmailag felkészülve. S néha az a legrosszabb, amikor történészek lépnek politikai pályára – hivatkozik ironikusan arra a pártra (megfejtés: Jobbik), melynek a soraiban relatíve legtöbb történészhallgató ül – esetükben joggal lehet beszélni a történészszakon szerzett ismeretek, illetve a politikai, eszmei pártválasztás közötti kognitív disszonanciáról.

Ungváry arra is felhívja a figyelmet: ingyen semmit sem ad egy kormányzat, még egy történetkutató intézetet sem – ebben is valamiféle hasznosíthatóságot lát. Ungváry a 1956-os Intézet megszűnését is azzal hozza összefüggésbe, hogy egyfajta politikai játszmába került – és felhasználhatósága csekélynek tűnt. Amikor a moderátor szembeszegezi Szakállyal egy történésztársa véleményét (megnevezés nélkül itt Krausz Tamásra utal, aki szerint a főigazgató „az új tekintélyuralmi rendszer történelemképét alkotja meg, és igyekszik tisztára mosni Horthyt”), ő némi iróniával a kolléga Vargyai Gyulát idézi, aki szerint a történész nagyobb, mint az isten, mert amit az isten nem tehet meg, azt a történész igen: a múltat változtatja meg. Ugyanakkor saját életművét töretlennek tartja, s megjegyzi: ugyanazt gondolta a német megszállásról (ti. hogy akkor az ország elvesztette szuverenitását) már 5-6 évvel ezelőtt – habár ez a megállapítás sem a megkérdezése nyomán került be az alaptörvény preambulumába, s mostanában sem kap utasításokat Lázár Jánostól. Különben is, utalva az intézet minapi reprezentatív konferenciájára, semmi kivetnivaló sincs abban, ha ilyen reprezentatív eseményeken politikusok jelennek meg és szólalnak fel, bár elismeri: mindez a kormányzat személye melletti kiállásának is tűnhetett, hiszen „bizonyos szervezetek” még a fejét követelték ez év januárjában.

Emlékművek kora

Ungváry hangsúlyosan szól a nemzeti szembenézés, történelmi önvizsgálat teljes hiányáról – ami azért is történhetett így, mert ez ilyen-olyan okokból a politikai pártoknak se volt érdeke. Idézi a német példát is, ahol évtizedeken át a német nép csupán a háború áldozataként jelenhetett meg, s az önvizsgálati folyamat jóval később indult el. Tudja, hogy erre egyszer nálunk is sor kerül, de fáj neki, hogy a jelenben él, amikor erre kevés az esély. A szembenézés helyett most emlékműállítás zajlik, ami fontos emlékezetpolitikai kérdés a jelenlegi kormányzat számára: a kettős cél a téma kisajátításával kihúzni a talajt a szélsőjobb lába alól, illetve egyértelmű barát-ellenség rendszert létrehozni (s itt kimondatlanul utal néhai Carl Schmittre).

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]