Bakk-Dávid Tímea: Nem optimista végkicsengés
IFESZT, Csíkszereda, 2014. október 24.
Iacob Gordin: Zsidó Lear király, Állami Zsidó Színház, Bukarest
(fotó: Sándor Levente)
Mielőtt elkezdődött volna a bukaresti Állami Zsidó Színház előadása, azon morfondíroztam, itt valamiképpen azt a kérdést is fel kell tenni, miért és hogyan lehet zsidó (vagy akár magyar, román, német stb.) egy Shakespeare-címszereplő, illetve egy shakespeare-i történet. Azt jelzi-e, hogy kik számára és hogyan adaptáltak „nemzeti jellegzetességekkel” felruházva egy általánosan emberi sztorit? Vagy hogy kik játsszák? Itt eleve egy parafrázis-szöveg színrevitele volt a tét, de ezekre a kérdésekre kellene legyen egy válasza-verziója annak a társulatnak, amely színre visz egy ilyen népieschkedő átírást. Hiszen zsidó színház mindig valamiképpen zsidó Leart, magyar színház pedig valamiképpen magyar Leart játszik; óhatatlanul sajátos kulturális hátterüket mozgósítják az interpretáció során, és nem vakarhatják le magukról teljesen az adott társadalmi-nyelvi kontextust.
Mennyire és hogyan alakul át az eredeti dráma, mi indokolhatta az alaptörténet módosításait, és a parafrázis – ami önmagában már interpretáció – hogyan és miért szól inkább az én közönségemhez? Ahhoz hogy egy 1892-ben született átiratból érvényes, hiteles élőművészeti alkotás váljék, kulcsfontosságú, hogy egyáltalán feltegye a rendező ezeket a kérdéseket az alkotófolyamat kezdetén, vagy legalább közben.
Nem úgy tűnik, hogy a problematizáló útkeresés, a saját egyéni olvasatok kihordása, az alkotó interpretáció fontossága szempont lett volna a Zsidó Lear király – a jiddis drámaíró, Iacob Gordin által átírt Shakespeare-történet – színrevitelekor. A deklarált cél a közönség szórakoztatása. Lett volna.
A királydráma átiratára a saját szülőatyja sem ismerne rá – itt lehetne beszélni arról, hogyan és milyen feltételek mellett lehetnek érvényesek az etnicizáló szempontú parafrázisok. De nem itt keresendő a kudarc kulcsa, hiszen magából a Gordin-szövegből – ami lényegében egy teljesen új történet – is lehetett volna megfelelő rendezői koncepcióval hiteles színpadi esemény. Ám az interpretáció interpretációja felszínes, már-már mechanikus maradt.
