„Apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább”

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Alice Miller és Martin Miller személyes drámáját színházi formában dolgozza fel a Láthatáron Csoport, mely a héten tartja a darab bemutatóját. Martin Miller pszichoterapeuta, Zürichben született, ma is ott él. Anyjáról, Alice Millerről írott életrajza A tehetséges gyermek igazi drámája címmel 2013-ban jelent meg német nyelven. 

Martin Miller

A Martin Millerrel készült alábbi interjú eredetileg könyve tartalmát kívánta hozzáférhetővé tenni az angol nyelvű olvasóközönség számára. Az alábbiakban a szerző által rövidített angol változat fordításának első része olvasható. A szöveg magyar fordítása eredetileg a Szomato-pszichoterápiás Szemelvények című folyóirat honlapján jelent meg.

Uta Blohm[1]: Köszönöm, hogy válaszol a kérdésekre. 2013-ban jelent meg a könyv. Mi késztette írásra?

Martin Miller: Amikor anyám könyve, A tehetséges gyermek drámája megjelent, sokan idealizálták őt. Az olvasóktól egyre azt hallottam, „Az anyja biztosan együttérző, nagyszerű ember volt. Önnek csodálatos gyermekkora lehetett.” Akkoriban nem voltam képes ezt helyre tenni. Valósággal sokkolt, hogyan látja őt könyve tükrében a világ és az, hogy a világ szemében olyannak mutatkozik, amilyennek sohasem láttam. Első ízben ébredtem fájdalmasan tudatára a benne rejlő hasadásnak: a nyilvánosság számára fenntartott kép távol esett a valóságtól. A könyvem abból a vágyból született, hogy előbújjak végre az árnyékból, az árnyékából, ahol mindig is éltem és megmutassam magam. Ezért kell nem csak az olvasó, hanem a magam számára is tisztáznom, ki volt Alice Miller valójában? Ráadásul, pont az ő szellemisége jegyében, meg is van minden jogom, hogy képviseljem a saját nézőpontomat. Ez az egyik legfontosabb ok, hogy a könyvvel helyre tegyek néhány dolgot.

Másodszor, az írással engedélyt adtam magamnak arra, hogy elmeséljem, mit tettek velem, hogy igazságot szolgáltassak. Mert a külvilág úgy hiszi, a mi családunk példás volt, én pedig véget akarok vetni a látszatnak, eloszlatni végre a hazugságot.

A harmadik ok, hogy meg akarom mutatni, mit tesz a háború az emberekkel. Hogy a háborús szülők gyermekei maguk is traumáktól szenvednek, s elmesélni mindenekelőtt azt, milyen destruktív erők jöhetnek létre magukban a túlélőkben, ha saját múltjuk feldolgozatlan marad. Fontos üzenet ez mindannyiunk számára a traumatizált menekültek tömegével szembesülni kénytelen Európában. Tudnunk kell, milyen kihívásokat rejt a helyzet, mert ezeknek az embereknek nem csupán némi támogatásra és integrációra van szükségük. Menedéket kínálunk, de válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogyan kezeljük majd az erőszak elkerülhetetlen megnyilvánulásait.

Sokat foglalkozom Németország helyzetével és látom, mennyi pusztító indulat, düh, kétségbeesés, szomorúság, bánat és fájdalom örökítődik át generációról generációra. Projekciók születnek, arra kényszerítve  a gyerekeket, hogy sajátjuk helyett szüleik identitását valósítsák meg. Ugyanez a személyes élményem is, s a könyvemmel megpróbáltam elmondani, mit jelent mindez. És persze megmutatni, hogy lehetséges ezzel terápiában dolgozni, lehetséges magunk mögött hagyni a múltat.

Alice Miller (1923-2010)

UB: Elmagyarázná, mit ért pontosabban az áldozati identitás fogalma alatt?

MM: Amit megéltem és amit terapeutaként tapasztaltam az az, hogy az áldozat gyakran lehasítja áldozatisága élménykörét, s helyette inkább az elkövetővel azonosul.

Anyám az elnyomás és kiszolgáltatottság élményvilágát folytatta az apámmal való kapcsolatában, míg apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább. Anyám szemében én is náci elnyomónak számítottam, holott a valóságban apám üldözte őt. Apám számára meg csak egy zsidó voltam, egyike azoknak, akiket a háborús években feljelentett, és akiket mélységesen, egész lelkével gyűlölt. Tehettem bármit, olyasmit vetítettek rám, olyan szerepbe kényszerítettek, amihez nem sok közöm volt. Háborús helyzetbe születtem, s túszként tartottak fogva benne. Egyetlen esélyem a túlélésre, anyám nyomán, nekem is a rejtőzködés volt. Könyvem a rejtőzködés végét jelenti, azt hogy immár Martin Millerként élem a saját életemet, félelem nélkül.

UB: Több dologra is utalt anyja élettörténetéből. Hogy érthetőbb legyen, mesélne egy kicsit többet róla?

MM: Ortodox zsidó családból származik. Nagyapja, a családfő, rabbi és sikeres üzletember. Apja szintén ortodox volt, de ő nem vitte sokra. Anyámat a szüleivel, a nagyszüleivel és a húgával együtt a petrikói (Pietkrów) gettóba deportálták (….. néhányukat agyonlőtték ….). Ahogy a Jad Vashemnél megtudtam, a nagyapám, Abraham Englarde, nem sokkal később Treblinkába került és gázkamrába küldték. Anyám azonnal elrejtőzött, s amint szerzett egy hamis útlevelet, elhagyta a gettót. Varsóba ment (…) a város árja részében húzódott meg. El kellett hagynia az apját, akinek ortodox zsidóként, a gettón kívül, nem lett volna esélye a túlélésre. Csak jiddisül tudott, lengyelül nem, azonnal agyonlőtték volna. Megromlott egészsége miatt nem sokára meghalt.

Anyám lengyelül beszélt, lengyelnek látszott, ismerte a lengyel szokásokat, de elkapta egy gestapós, amikor lakást keresett magának. Ettől kezdve egészen a háború végéig, amikor sikerül testvérével a város orosz felügyelet alatti részébe szöknie, a férfi kezei között élt. Jószerével sosem említette a háborút, titokként kezelte, aztán egyszer annyit mondott, hogy ennek a férfinek a neve, Andreas Miller, megegyezik az apám nevével. Annyira sokkolt a dolog, hogy képtelen voltam bármit is reagálni. Soha, még csak rá sem kérdeztem. Csak a könyvhöz végzett kutatómunka során, ahogy kezdtem módszeresebben végiggondolni a dolgokat, csak akkor tudatosult bennem, hogy az az Andreas Miller, az tényleg az én apám. Gyermekkori emlékeimből és az anyámmal szerzett későbbi tapasztalatokból összerakva túlélése történetét, úgy hiszem, hogy afféle kápóként működött együtt vele. Apám volt a gestapós főnök, ő vadászott a zsidókra, anyám pedig hitvesként élt vele azért, hogy életben maradhasson. Együttműködött és figyelt. Így tudom rekonstruálni.

Valahányszor apám, antiszemita gyűlölettől hajtva rám vetette magát, azzá a zsidóvá lettem számára, akit üldözhetett. Brutálisan bántalmazott és megalázott egész életemben, csaknem halálra vert, anyám pedig nézte. Sosem szólt, soha nem próbált mellém állni. Ezért volt olyan elképesztő számomra, hogy nyilvánosan elítélte a gyermekek elleni erőszakot és kegyetlenséget. Gyakran neki szegeztem a kérdést: „Miért nem védtél meg soha ettől a seggfejtől?” Ugyanazt tette, mint a háborúban, soha nem próbált segíteni senkin. Néma maradt, figyelt. Szóval, egy igazi Holokauszthelyzetbe születtem bele. Hogy ne érthessem, mi zajlik körülöttem, a szüleim egymás között lengyelül beszéltek, amit nekem nem volt szabad megtanulnom. Úgyhogy sosem tudtam, miről beszélnek éppen. Kizártak mindenből. Nem tanultam sem a zsidó, sem a lengyel kultúráról, csak a magam mesterkélt és erőltetett „svájcisága” maradt. Idegen voltam a saját családomban, anélkül, hogy legalább az okát megérthettem volna. Azt mondták, nem könnyű Svájcban emigránsnak lenni, de persze nem ez volt az igazság.

Apám élete végéig kegyetlen volt velem. Valamiféle undorral kezelt. Úgyhogy, amikor a zsidó örökségem felől kérdeznek, nem mondhatok mást, minthogy nem ismerek olyat. Valahányszor hallgatom a nekem címzett jó kívánságokat a zsidó újév alkalmából, elcsodálkozom, miről is szól ez az egész. Amikor azt hallom, hogy zsidókat üldöznek és gyilkolnak meg Franciaországban, az személyesen érint. Mert itt van nekünk Svájcban az aranykészlet egész problematikus valósága, s ez, az újjáéledő antiszemitizmussal együtt, most már engem is megrémít. Én is üldözve érzem magam. Az ünnepeken és a fesztiválokon túl, a zsidó kultúra idegen marad a számomra. Még ha a kutatómunkám során, az unokatestvéremmel beszélgetve ráeszméltem is, hogy van zsidó kulturális örökségem. Hiába, megsemmisült a háború során.

Elszomorít, mi mindent pusztítottak el a nácik. De aztán olvasni kezdem Charles Lewinsky nagyszerű regényét[2] , ami bemutatja a svájci zsidóság kultúráját generációkon keresztül, és mélyen megérint. Valahogy zsidónak kezdem érezni magamat tőle. Életemben először köteléket érzek a zsidó életvilággal. Hogy élünk, miként működünk? Közöm lett hozzá. De nem tudok zsidóvá válni, vallási előírások szellemében élni, ez már nem lehetséges számomra. A hiánynak ezzel a tudatával kell élni, amit nem tudok meg nem történtté tenni. De fontos, hogy legalább tudjak róla.

Meg kellett tanulnom túlélni, ahogy anyám is tette. A legszörnyűbb az marad, ahogy a szüleim minden lehetséges eszközzel titkolni próbálták előlem a valóságot. Az egész dolog erről szól, az igazság felkutatásáról, a saját életrajzomért folytatott küzdelemről, s az enyhülésről, amit e fájdalmas és szomorú folyamat kínál. Mindez megerősít a terapeutaként több mint három évtized alatt szerzett tapasztalataim érvényességében. Megmutatja, milyen fontos is a gyógyító munka. Az igazság segít eligazodni, tudni, ki vagy, s hányadán állsz. Tengernyi régóta cipelt kérdés találhat válaszra. Ennek a felszabadító élményét szeretném továbbadni terapeutaként, előadóként, interjú alanyként egyaránt. Azt szeretném tanítani, hogy ne félj megérteni az élettörténeted, ne félj az igazságodtól. Ez a legfontosabb.

UB: De Ön kutatásai során, nem pedig terápiában jutott el élettörténete megismeréséhez, nem?

MM: Az elmúlt negyven évben tizennégyszer fogtam terápiába. Kudarcba fulladt valamennyi, mert egyetlen terapeutának sem volt az igazságomhoz elég bátorsága. Anyám árnyéka mindenhová elkísért. Évtizedekig fontos, befolyásossal bíró alakja volt a terápia világának, tartottak tőle, hogy kiderül, kezelőként az én oldalamon állnak. Az egzisztenciájukat féltették valamennyien. Féltek, hogy anyám célba veszi és meghurcolja őket, nyilvánosan megszégyenülhetnek, vagy bíróság előtt találják magukat.

Mislai Attila fordítása

A teljes cikk itt olvasható.

Jegyzetek:

[1] 1 Uta Blohm integratív pszichoterapeuta. Hannoverben él.

[2] Charles Lewinski: Melnitz London, Atlantic Books 2015

 

 

Címkék:Alice Miller, Martin Miller

[popup][/popup]