A Vatikán és az antijudaizmus kísértete

A zsidó szervezetek félreértve reagálták túl a pápa döntését, hiszen Williamson holokauszt-relativizáló nézeteinek az elfogadása nem történt meg magával a rehabilitációval. Sőt, a botrány kitörése után a Vatikán és vezetője ismét leszögezte, hogy ezekkel nem azonosul.

Forrás: Hírszerző

 

 

A Szent X. Piusz Papi Testvérület január 21-én rehabilitált négy püspökének egyike, Richard Williamson korábban nyilvánosan is holokauszt-tagadó állításokat tett, valamint a zsidóság világhatalmi törekvéseiről is értekezett, így nem pusztán a német és az olasz zsidó szervezetek, (sőt a német püspökök is), de az izraeli főrabbinátus is megszakította kapcsolatait a Vatikánnal és számos, tervezett találkozót is eltöröltek, így a főrabbinátus márciusra tervezett vatikáni találkozóját is bizonytalan időre elhalasztották.

Bár a kapcsolatok megszakítása ebben az értelemben nem jelent többet egyfajta diplomáciai figyelmeztetésnél, érdemes az ügyben résztvevők motivációit megérteni ahhoz, hogy valamiféle konklúzióhoz juthassunk. Számos jel mutat arra, hogy a pápa nem volt tisztában a püspök legújabb kijelentéseivel.

David Rosen rabbi, aki nem csak a befolyásos American Jewish Committe vallásokközi megbízottja, valamint a Nemzetközi Zsidó Bizottság a Vallások Közti Párbeszédért (IJCIC) elnöke, de az izraeli főrabbinátus tanácsadója is, a döntésről nem Walter Casper kardinálistól, a Vatikán zsidóügyi megbízottjától értesült. A máskülönben meglehetősen határozott izraeli kormány mérsékelten nyilatkozott, Noam Katz külügyminisztériumi szóvivő kijelentette, nem szándékoznak beavatkozni a katolikus egyház belső ügyeibe, de egy “holokauszt-tagadó visszafogadása árnyékot vethet a zsidó-katolikus kapcsolatokra”.

A Papi Testvérület nézetei amúgy is meglehetősen nagy vihart kavarnak. Nem pusztán az ultrakonzervatív Williamsoné, aki szerint például jobb, ha a nők egyáltalán nem látogatják az egyetemek és a főiskolák termeit, de más, történelmi és politikai szempontból is.

Lefebvre maga elítélte a francia forradalmat és a köztársaságot is, ám ebben sok konzervatív is osztozik – szerte a világon. Súlyosabb az, hogy az 1940 és 1944 között működő kollaboráns Vichy-kormányt Lefebvre Philippe Pétain nyomán s egyetértően “Pétain katolikus rendszerének” nevezte, és a kormány egyik vezetőjével, Paul Touvierval is szorosabb kapcsolatok épültek ki. A kiközösített püspök támogatásáról biztosította Jean-Marie Le Pen Front National mozgalmát is, bár ennek az oka az volt, hogy a párt vezetője egyedüli francia politikusként ítélte el nyíltan az abortuszt.

1991-ben Philippe Laguérie, a Testvérület egyik papja szerint a Front National az az erő, mely a “legkevésbé mozdult el a természeti törvénytől”. Ezek a megnyilatkozások a társaságot a francia szélsőjobboldal politikai támogatójává tették, bár éppen nem a zsidóság kérdésében elfoglalt véleményük játszotta a döntő szerepet.

A XVI. Benedek pápaként fungáló Josef Ratzinger, aki korunk egyik legnagyobb élő (és német) katolikus teológusa, nem tekintett ellenségesen Marcel Lefebvre-bíborosra és társaira, akik egyébként nyíltan szembehelyezkedtek a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) törekvéseivel és tanításaival, s akiket 1988-ban (főként a saját papszentelések miatt) ki is közösített a római katolikus egyház.

A püspök nyíltan szembehelyezkedett a zsinati állásfoglalásokkal. A népnek háttal történő és a nemzeti nyelven való misézés, valamint sok-sok, a való világot elfogadó és a múlt (egyházi) hibáin is túllépni akaró szemlélet nem tetszett a katolicizmus ortodoxainak, akik ugyanúgy nem hittek és hisznek a vallások közötti párbeszédben, illetve a “zsidó-keresztény dialógusban”, mint sokan a vallásos zsidók közül. A Jézusnak, mint Istennek a halálát kollektíve a zsidók számlájára író felfogást is megsemmisítette a II. Vatikáni Zsinat, “feloldva” a zsidó népet az istengyilkosság katolikus vádja alól.

A tradicionalistáknak ez sem tetszett, hiszen az egyházi hagyomány megsértését látták az újításokban s ha a dolgok belső logikáját éppen a zsidóság vonatkozásában nézzük, abban van igazuk, hogy közel kétezer év egyháztörténelme és teológiája épült a zsidók “istengyilkosságára”, számos kanonizált személy volt antijudaista. Az egyházi hagyomány szerves része az meggyőződés, hogy Jézust a zsidók feszítették keresztre.

Ugyanakkor a holokauszt borzalmai az egyházra is hatottak, a kollektív bűnösség elvét már nem lehetett fenntartani arra a népre, melyet kollektíve írtottak ki Európában. Ráadásul az összes egyház, beleértve a katolikust is, ma szekuláris társadalomban él, amelynek ugyan a teológiai igazsághoz közvetlen köze nincsen, de amely ennek az igazságnak a közegesítését, társadalmasítását megnehezíti vagy legalább is átstrukturálja, s erre reflektált igen bölcsen a zsinat.

A teológiai antijudaizmus egyébként nem tűnt el, éppen a tradicionalisták őrizgetik a régi tüzet. Az ADL (Rágalmazásellenes Liga) számos ilyen ügyet emleget éppen az említett katolikus csoportosulás köréből, bár Bernard Fellay, a Testvérület jelenlegi elnöke elnézést kért Williamson kijelentéseiért, bocsánatért esedezett, és még a Testvérület többi vezetője is elhatárolódott Williamson nézeteitől. 

 

Nem lennénk igazságosak azonban, ha nem foglalkoznánk a zsidósággal is, melynek a történelmi emlékezetébe a holokauszt tapasztalatai annyira beépültek, hogy minden erre történő negatív utalást vagy referenciát – függetlenül a kontextustól – elutasít, s olyan helyeken is támadási felületet lát, ahol pedig nem érte támadás a közösséget.

A holokausztnak a nyugati emlékezéskultúrába való beépülése szinte szakrális fontosságúvá emelte nem pusztán a vészkorszak emlékezetét, de az ehhez kapcsolódó, a zsidó emlékezetben jelen lévő egyéb mozzanatokat is. Nem beszélve arról, hogy a holokauszt a náci Németországon győzedelmeskedő szövetséges hatalmak, az új nyugati világ kollektív, mondhatni alapító narratívájává változott, mely része a nyugati hatalmak politikai kincsestárának is.

A katolikus egyház, éppen az antijudaista múlt miatt, folyamatos figyelmet kelt, hiszen a zsidó emlékezet nem felejtette el a Vatikán (teológiai okokból fentartott) antijudaizmusát, s II. Vatikáni zsinat ide vagy oda, a bizalmatlanság nem tűnt el. Mivel az antijudaizmus a modern antiszemitizmus egyfajta előképe, sőt történeti-logikai kapcsolatok is fennállnak köztük, könnyen össze is lehet keverni. A “gyanú ideológiája” hatja át ezt a gondolkodást, annak ellenére, hogy számosan dolgoznak azért, hogy csökkenjenek a feszültségek, kerülve persze az összekülönbözésre alkalmas teológiai sarokpontokat.

A felek félreértik egymást. A pápát, aki nem túl jó érzékkel, a keresztények “egysége” érdekében, éppen az ENSZ által 2005-ben elfogadott Holokauszt Emléknap előtt rehabilitálta a négy exkommunikált püspököt, valószínűleg tisztán teológiai motívumok vezették, meg akarta szüntetni négy egyházi ember kitaszítottságát. A döntés egyházpolitikai és teológiai természetű, a vészkorszak nem játszott benne szerepet, hiszen nem Williamson politikai nézetei miatt történt meg a rehabilitáció.

Ugyanakkor a zsidó szervezetek, a már említett történelmi okoktól vezérelve, félreértve reagálták túl a pápa döntését, hiszen egy, az egyház belső életére és teológiai integritására vonatkozó döntésnél olyat kértek számon a Vatikántól, ami abszurd, hiszen Williamson holokauszt-relativizáló nézeteinek az elfogadása nem történt meg magával a rehabilitációval, sőt a botrány kitörése után a Vatikán és vezetője ismét leszögezte, hogy ezekkel nem azonosul.

Persze nem véletlen az, hogy egy tradicionalista püspök vall ilyen nézeteket, mint ahogyan a püspök már korábban is tett – még katolikus körökben is megütközést keltő – antiszemita kijelentéseket. Az egyház teológiai tanításából hiányzik a zsidó népírtás tragédiájának szakralitásként való “tisztelete”, így – legalább is formálisan – egy teológiai és egyházpolitikai döntésnél nem kell figyelembe vennie ezeket a nézeteket. Ugyanakkor érthető a zsidó közösség felháborodása is, hiszen Williamson szavai nem pusztán egy “uralkodó narratívát” kédőjelezett meg, de azoknak a szenvedéseit is, akikben elpusztított családtagjaikat tisztelhették.

A Vatikánnak pedig történelmi empátiával kell viszonyulnia ahhoz a közösséghez, melynek tagjait az antijudaista teológia miatt évszázadokon keresztül vegzálta, és akiknek a legmodernebb szenvedéseire – bár maga ebben közvelenül vétlen volt – még nem alakította ki az adekvát teológiai nyelvezetét. Talán a türelem előbb-utóbb beérik és rózsát terem.

A szerző történész, lapunk szerkesztője