Jogos az izraeli önvédelem

Vasárnap még lövöldözések tarkították a tűzszünetet a Gázai övezetben. Izrael szombat este hirdetett fegyvernyugvást, a Hamász pedig másnap közölte: egy hétig nem támadja a zsidó államot. A háborúnak ezzel valószínűleg nincs vége. Valki László nemzetközi jogásszal, az ELTE ÁJK professzorával a konfliktus hátteréről beszélgettünk.

Forrás: ZOOM

 

A nemzetközi jog fogalmai szerint háború az, ami a Gázai övezetben zajlik?

Igen, noha a nemzetközi jog nem háborúnak, hanem nemzetközi fegyveres konfliktusnak nevezi.

Azért kérdem, mert a Hamász-barát vélemények izraeli agressziót, az Izrael-pártiak pedig palesztin terrort emlegetnek.

Két kérdést kell megválaszolni. Az egyik, hogy jogszerűen indították-e meg a háborút, a másik pedig, hogy a felek betartották-e a hadviselés előírásait. A nemzetközi fegyveres konfliktusokra az úgynevezett humanitárius jog szabályai vonatkoznak, amelyek például előírják, hogy a feleknek nem szabad civil célpontokat támadniuk, arányos módon kell hadat viselniük. Ettől teljesen független dolog, hogy jogszerű volt-e a háború megindítása. Erre a válaszom, hogy nem volt az.

Ehhez azonban tisztáznunk kell, hogy ki kezdte. Az ENSZ alapokmánya abban az esetben teszi lehetővé az erőszak alkalmazását, ha a Biztonsági Tanács engedélyezi, illetve ha önvédelemből történik. Kérdés, hogy önvédelem-e, amit Izrael tesz.

A háború a Hamász rakéta- és aknagránát-támadásaival kezdődött. Egy-két ilyen akció persze még nem vezetett volna háborúhoz, de míg július és október között átlagosan havi két-három rakéta és gránát csapódott be, addig novemberben 125, illetve 68. Decemberben pedig a Hamász bejelentette, hogy nem kívánja meghosszabbítani a 19-én lejáró tűzszünetet. Egyébként amióta a Hamász kiűzte Gázából a Fatahot, azóta folyamatosan indít Kasszám-rakétákat, sőt, újabban Fadzsr-3 típusúakat is, amelyek több mint negyven kilométer hatótávolságúak, és nagyobb izraeli városokat is elérnek. Márpedig az ENSZ alapokmánya azt mondja: egy államnak akkor van joga az önvédelemre, ha fegyveres támadás éri. Vagyis függetlenül attól, hogy a Gázai övezetnek most mi a jogi státusa, nem kétséges: Izrael jogos önvédelmet gyakorol.

De vajon arányosan teszi-e? Mérhető-e ez egyáltalán? Felteszem, a nemzetközi jogban nincs olyan szabály, hogy ha megdobnak kővel, kővel kell visszadobni. Miként lehet hát elbírálni az izraeli válaszlépés arányosságát?

Nagyon nehezen. Ehhez arra volna szükség, hogy valamely független nemzetközi testület megvizsgálja: valóban minden esetben katonai célpontot támadtak-e a felek, illetve elkerülhető volt-e, hogy civilek haljanak meg. De mindezt innen lehetetlen megállapítani. Az arányosság ugyanakkor biztosan nem azt jelenti, hogy ha a Hamász rakétái megöltek öt embert, akkor Izrael is kilőhet öt palesztint. A döntő kérdés az, hogy a zsidó állam a katonai célpontok leküzdéséhez a szükségesnél nagyobb mértékben alkalmaz-e erőszakot civilekkel szemben, illetve, hogy egyáltalán meg tudja-e különböztetni egymástól a katonai és a civil célpontokat. Ezt viszont kívülről nehéz megítélni. Hiszen nem tisztázott, hogy a palesztin oldalon ki a civil és ki nem. A Gázai övezetben másfél milliós közösség él, míg a Hamász katonai ereje elvben csak 12 ezer főre tehető. A civilekről azonban nem tudható, hogy nem segítik-e tevőlegesen a Hamászt. Amelynek katonái állítólag sok esetben olyan helyen építettek ki harcállásokat, ahol kiiktatásuk csak súlyos civil áldozatok árán lehetséges. Más esetekben pedig élőpajzsot teremtenek gyerekekből, vagy kórházakban, iskolákban rendezkednek be. Ezért aztán korainak tartom azt mondani, hogy az izraeli támadás aránytalan volt, ugyanis alapvető tényeket sem ismerünk. Így a halottak számát sem, hiszen csak palesztin forrásokra támaszkodhatunk. Nem kétséges persze, hogy az áldozatok száma magas, ugyanis nagyrészt úgynevezett helységharcokról van szó.

Mindebből az következik, hogy az egyes államok csak előfeltevéseik, szimpátiáik alapján foglalnak állást a konfliktus dolgában?

Nehéz a politikusok és diplomaták dolga. A média igazán csak a tragikus képekre vevő. A televíziós csatornák felvételein szinte kizárólag azt látjuk, hogy a mentőautók sebesülteket és holttesteket visznek be kórházakba. A mindig letakart holttesteket azonban lehetetlen azonosítani, így nem tudni, hogy nem Hamász-harcost siratnak-e a képeken.

Mi a felek célja a háborúval?

A Hamász belépett egy ördögi körbe, amelyből nem akar kiszállni. Katonai szakértők szerint régóta készül a harcokra. Erre utal az is, hogy alagutakat épített a Gázai övezeten belül, amelyeken keresztül katonái könnyen és észrevétlenül mozoghatnak az épületek között. Ne feledjük, hogy Izrael 2005-ben kivonult Gázából, és a Hamász jól tudta, hogy magától nem fog visszatérni oda. Ezért a Hamász magatartása egyszerre fanatikus és végtelenül cinikus. A palesztin szélsőségesek pontosan tudták, hogy az általuk provokált háború rengeteg áldozattal jár majd, de számoltak azzal, hogy a hírcsatornák a véres képeket sugározzák majd, és a nemzetközi közvélemény előbb-utóbb megint Izrael ellen fordul.

És mi Izrael törekvése?

A Hamász katonai-politikai szárnyának felszámolása. De hadd térjek vissza oda, hogy a Hamász a háborús előkészületekhez komoly segítséget kapott külföldről. Döbbenetes, hogy a Gázai övezet és Egyiptom között több száz „titkos” alagút épülhetett ki egy alig tizenegy kilométeres, lezárt határ alatt. Ezeken keresztül a Kasszám-rakétákhoz felhasználható robbanótölteteket, katonai utánpótlást, kecskét, juhot és sok minden mást juttattak át. A Hamász a hírek szerint adót is szedett a csempészektől. Ezeket az alagutakat pedig nem Damaszkuszban kezdték ásni, hanem a Sínai-félszigeten, tehát Egyiptom területén. Senki sem hiszi el, hogy megépítésüket egyiptomi oldalról ne lehetett volna megakadályozni. Izrael célja tehát az is, hogy blokkolja ezt a szakaszt, vagyis felszámolja a Hamásznak érkező utánpótlást.

Azt mondta: a Hamász lényegében maga provokálta az izraeli támadást. De miért? Hogy Izraelt agresszorként láttassa a világ közvéleménye előtt, vagy hogy másokat, mindenekelőtt a Hezbollahot és így Libanont is belekeverje a háborúba?

A szélsőséges palesztin szervezetek célja elvben az, hogy Izrael visszavonuljon az 1967-es háborúban megszállt területekről. Vagyis hogy a Gázai övezet után Ciszjordániából és a Golán-fennsíkról is kivonuljon. Ez azonban az elmúlt negyvenkét évben nem történt meg. És attól tartok, hogy ha megtörténne, ugyanezek a szervezetek folytatnák a harcot a zsidó állam ellen, ez ugyanis létezésük egyetlen értelme. A Hamásznak az a törekvése, hogy Izraelt ellehetetlenítse a nemzetközi közvélemény előtt, nem eredménytelen, ám annál többet, hogy a zsidó állam szavahihetőségét, presztízsét, a békekötésre való hajlandóságát sokhelyütt kétségbe vonják, nem sikerült elérnie. Az viszont tény, hogy minél tovább húzódik a háború, Izrael annál többet veszít tekintélyéből. Hasonló volt a helyzet 2006-ban, a libanoni háború idején, amikor is a Hezbollah provokációjára Tel-Aviv totális ellentámadással válaszolt.

Lát arra esélyt, hogy akár Libanon, akár más arab állam belekeveredik a konfliktusba?

Nem. Sok arab természetesen sajnálja a palesztin áldozatokat, ugyanakkor nem bánja, hogy világszerte nőnek az Izraellel szembeni ellenérzések, így semmit sem kell tennie. A Hamász és a Hezbollah legnagyobb támogatója sajátos módon nem is az arab világ, hanem Irán.

Amely növelni kívánja a szerepét a Közel-Keleten?

Iránnak az Izrael- és általában Nyugat-ellenes beállítottsága a Khomeini-féle forradalom óta egyre erősödött. Ehhez hozzájárult, hogy Bush elnök 2002 januárjában a „gonosz tengelyének” államai között első helyen Irakot, második helyen pedig Iránt nevezte meg. Ezt követően az amerikai és brit erők Afganisztán után Irakot is megtámadták, Irán pedig úgy érezte, hogy ő következik. Ráadásul két, ugyancsak a térségben levő ország, India és Pakisztán atomfegyvert készített, amit a nemzetközi közösség nem tudott megakadályozni. Mindebből Irán radikális, fundamentalista vezetői azt a következtetést vonták le, hogy nekik is fel kell gyorsítaniuk az atomfegyver kifejlesztését. Erre a konfliktusos helyzetre csak Barack Obama kormányzata találhat megoldást.

Ám Obama – miközben például az Irakból való kivonulást sürgeti – szintén igen szigorúan beszél a perzsa államról. Hát még leendő külügyminisztere, Hillary Clinton, aki előzőleg Irán esetleges megtámadásáról is szót ejtett. Ő aligha akar békülni Teheránnal.

Békülésről valóban nincs szó, csak kapcsolatfelvételről. Merthogy Khomeini forradalma óta az Egyesült Államoknak semmilyen diplomáciai kapcsolata nincs Iránnal. Obama viszont eleinte a közvetlen tárgyalások szükségességéről beszélt. Azóta tudni, hogy nem Ahmenidezsád elnökkel akar leülni, hanem alacsonyabb szintű megbeszéléséket tervez. Egyébként az elnökjelölti vitán is azt mondta, hogy Irán politikáját nem Ahmedinezsád, hanem a vallási vezetők határozzák meg. Hogy a kapcsolatfelvételnek lesz-e eredménye, nem tudni, az viszont biztos, hogy az eddigi politika nem vezetett sikerhez. A demokraták – mielőtt erőszakkal próbálnák megakadályozni, hogy Irán atomfegyverre tegyen szert – politikai megoldással kísérleteznek, helyesen

Visszatérve a gázai konfliktushoz: sokan a nemzetközi közösségtől várják a megoldást, ám az ENSZ ismét impotensnek tűnik, az meg, hogy a Biztonsági Tanács egyhangú döntést hozzon a Közel-Keletről, elképzelhetetlen. A hétvégén előbb Izrael, majd a Hamász hirdetett fegyverszünetet. Látni már a háború végét?

Két eset lehetséges. Az egyik, hogy Izrael úgy érzi, elérte célját, a Hamász katonai-politikai szárnyának megsemmisítését vagy legalábbis komoly meggyengülését. A másik, hogy a háború olyannyira elhúzódik, hogy nem mutatkozik más megoldás, mint a fegyverszünet. A Hamász biztosan nem tudja megnyerni a háborút, így előbb-utóbb kénytelen lesz letenni a fegyvert. Izrael pedig esetleg megelégedne ama tizenegy kilométeres határ nemzetközi ellenőrzés melletti lezárásával. Ha a Hamásznak megszűnik a katonai utánpótlása, az véget vethet az Izrael ellen folyó támadásoknak. De hogy a hétvégén meghirdetett fegyverszünettel a háború véget ért, egyáltalán nem biztos.

Van arra esély, hogy Izrael végleg kiszorítsa a hatalomból a Hamászt?

Az elemzők jó része úgy véli, hogy ez nem keresztülvihető. A konzervatív Wall Street Journal-ben és a liberális New York Times-ban is megjelentek ilyen vélemények. Ráadásul a Hamász a radikalizálódás végső fázisába jutott: napjainkban is üldözi Gázában a Fatahhal rokonszenvezőket. Izrael törekvése ezzel együtt érthető, a Fatah ugyanis képes rendben tartani Ciszjordániát, és nem akarja megsemmisíteni Izraelt. Senki sem tudja azonban, hogy a Hamász esetleges felszámolása után hogyan lehetne kiterjeszteni a Fatah hatalmát a Gázai övezetre.

A háború kitörésével egy időben halt meg a fő művében a civilizációk összecsapását jövendölő Samuel Huntington. Akad, aki egyenesen Huntington-emlékháborúnak nevezi a gázai konfliktust, arra utalva, hogy a közel-keleti helyzet elmérgesedni látszik. Így látja ön is?

Én nem látok ilyen tendenciát. Talán azért, mert már a ’67-es háborúról is voltak személyes élményeim, ahogyan a ’73-asról és a libanoni háborúkról is. Nem gondolom, hogy a mostani konfliktus súlyosabb volna. A palesztinok önrendelkezési vágyát persze értem. De ez csak akkor válik lehetővé, ha a felek megállapodnak arról, hogy hol húzódjanak a határok. A mostani háború kezdete előtt már voltak biztató tárgyalások: Izrael állítólag kész lett volna visszavonulni a Golán-fennsíkról, Szíria pedig talán elismerte volna a zsidó államot. A Hamász feltehetően éppen azért támadt egyre több rakétával Izraelre, mert közel került a rendezés lehetősége, ami számukra elég riasztónak tűnt.