75 éve gyilkolták meg Mónus Illést

Írta: Csunderlik Péter/nepszava.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Hirdette, hogy a fasizmusnak nem a bolsevizmus az alternatívája, hanem a demokrácia, amit a Szabadságharc a diktatúrák ellen című 1934-es cikkében fogalmazott meg legszebben.
Száz éve, a Tanácsköztársaság összeomlásával úgy tűnt, hogy a magyar munkásmozgalom is elvesztette a maga mohácsi csatáját. Azzal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői úgy döntöttek, egyesülnek a Kommunisták Magyarországi Pártjával és kikiáltják a proletárdiktatúrát a katonai, politikai, társadalmi és gazdasági összeomlás küszöbén, 1919. március 21-én, a hazai munkásmozgalom félévszázados eredményeit kockáztatták. „Mindent vagy semmit” játszva minden hitelüket föltették a pirosra, remélve, hogy valóban forradalmi hullám söpör végig a tőkés országokon. A világforradalom azonban elmaradt, a proletárdiktatúrát katonailag leverte az antant, mielőtt lassan, de biztosan a gazdasági blokád fojtotta volna meg, hiszen Magyarország nem Oroszország volt, ahol bármeddig lehetett hátrálni.

A Népszava szerkesztője

Ezt az erkölcsi és kulturális mércét képviselte a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus és a párt napilapja, a Népszava szerkesztőjeként (1934 és 1938, illetve 1934 és 1939 között). De persze nem volt könnyű dolga az üzleti kényszerek és a jobboldali kormányzat kettős nyomása között, miképp 1938-ban írta: „Sajtószabadság nincsen. A kapitalista polgári sajtónak korlátokat szab az önös érdek, az elérhető haszon. A sajtó üzleti vállalkozássá lett. A könyv és az újság nyomása, kiadása és terjesztése már nemcsak a nemzeti törekvések eszköze. Már nem a sajtószabadság a lényeg, hanem a vállalkozás révén elérhető jövedelem. Másfelől a sajtó újból elvesztette szabadságát azzal, hogy az uralkodó politikai rendszer egyik legfontosabb, tömegeket irányító eszközévé vált.”
Szerkesztőként nagy erőkkel igyekezett előmozdítani a „progresszív” értelmiségiek összefogását, mintegy „szellemi népfrontként”, és ezért a legkülönbözőbb, egymással is vitatkozó szerzőknek adott lehetőséget, remélve, hogy ezzel kulturálisan megújíthatja, újraintellektualizálhatja a napi aprómunkában elfáradt, és Peyer Károly gyakorlatias vezetése alatt nemegyszer a marxizmustól is elidegenedett szociáldemokrata politikusokat, szakszervezetei bürokratákat. Értelmiségi fórummá akarta tenni a Népszavát: „Sürgős feladatunk, hogy mozgalmunkat az intellektuális rétegekre is kiterjesszük és közülük mennél többet a mozgalom és a szocializmus számára megszerezzünk. (…) Mozgalmunk nemcsak a fizikai munkások mozgalma, sosem is volt csak az (sic!), hanem az emberiség egyetemes haladását szolgáló mozgalom” – szögezte le már a Pártunk legsürgősebb feladatai című 1930-as cikkében.
Kiállt a megtámadott falukutatók mellett: „Joggal félnek attól, hogy a tények rácáfolnak mindarra, amit mondanak és tesznek” – írta 1937-ben, amikor a hatalom vegzálni kezdte a szociográfusokat, és a népi–urbánus-vita kellős közepén adott helyet a népi íróknak, hogy megszólaljanak a Népszavában. Miközben a laphoz igazolta azt a radikálisan urbánus K. Havas Gézát – az Örkény-egypercesből ismert dr. K. H. G.-t –, aki a stílusával fél évszázaddal előzte meg a Magyar Narancs rendszerváltás utáni gonzó forradalmát. De annak a József Attilának is Mónus Illés kínált „szellemi menhelyet”, akit ellöktek maguktól a kommunisták – 1942-ben az egyik főszervezője volt a költő tüntetéssel felérő budapesti újratemetésének is.
Mónus szemléletileg befogadó szerkesztő volt, másfelől viszont nagyon szigorú és kíméletlen: egyszer még Kassák Lajosnak is visszadobta egy cikkét, csak mert „kikerülte az állásfoglalást”. Az állásfoglalásra maga mutatott példát akkor, amikor 1938 decemberében egy olyan vezércikket publikált a tervezett második zsidótörvényről, ami miatt egy hónapra betiltották a lapot. Pedig nem fogalmazott meg semmi radikális kérést, amikor a következőképp fordult a magyar honatyákhoz: „Későbbi kor a botbüntetés bevezetését is szégyellte. Ne tegyenek olyant, amiért későbbi koroknak és nemzedékeknek szégyenkezniök kell majd. Magyarnak és európainak lenni és megmaradni, akármilyen nehéz, s akármennyi elfogultságba ütközik, mégis: kötelesség, és ilyen időkben: százszorosan az!”
A zsidótörvényeket a maguk helyén kezelte: „a sárga folt az emberiség szégyene, az emberi ostobaság, gonoszság határtalanságának bizonyítéka” – írta, és az Árjaparagrafus című 1938-as cikkében marxista leleplezését adta az antiszemita politizálásnak: „»Zsidókérdés« – földkérdés helyett. »Zsidókérdés« – a szabadságjogok helyett. »Zsidókérdés« címen kötik gúzsba a sajtót és rendezik újra a közélet legégetőbb problémáit. A »zsidókérdés« csak arra való, hogy a valóságos viszonyokról a figyelmet elterelje.” Amikor Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezésével még inkább szélsőjobbra tolódott a magyar kormánypolitika, azt írta: „Mi demokratikus felfogást képviselünk. Ennek a felfogásnak önkormányzat és a szabadságjogok az alapelvei. (…)„Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak Nyugat-Európában kell maradnia (…) Nyugat-európainak lenni, az emberiség eddigi küzdelmeiben érvényre jutott nagy eszmékhez hűségesnek maradni s a divatos korporációs kísérleteknek ellenállni méltó és értékes feladat.”
Mónus akkor se nyitott a szélsőbaloldal felé, amikor a szélsőjobboldallal szemben a Komintern meghirdette a népfrontpolitikát, és mancsot nyújtottak a szociáldemokrata pártoknak: demokrataként nem tartotta elképzelhetőnek az összefogást a kommunistákkal. Hirdette, hogy a fasizmusnak nem a bolsevizmus az alternatívája, hanem a demokrácia, amit a Szabadságharc a diktatúrák ellen című 1934-es cikkében fogalmazott meg legszebben. Ez az állásfoglalás pedig könnyen érthetővé teszi, hogy Mónusnak miért nem lehetett helye a pártállam munkásmozgalmi panteonjában. Miképp a Reform, szabadság, szocializmus című 1935-ös cikkében kifejtette: a „szabadság és szocializmus egy és ugyanaz”, és hirdette, hogy a bolsevizmussal szemben „nem kevesebb, hanem több marxizmusra, több szocializmusra” van szükség. És ahogy egyik támogatottja, Fejtő Ferenc megállapította: Mónusnak a „marxizmus” szó „nem doktrínát jelent, hanem elsősorban a nagyobb méltóságra törekvést”.
támogatás

Címkék:Mónus Illés