“A magyar elit elkövetett néhány erőszakos tettet nemzetiségeivel szemben”

Történelmi előadássorozatot indított a József Attila Színház, a Mi XX. századunk címmel. Ormos Mária akadémikus eleveníti fel az évad során havonta jelentkező előadássorozatban a magyar történelem legfontosabb sorsfordulóit. 

Ormos Mária sorozata két évszázad sorsfordulóit értelmezi újra

Hamvay Péter / Forrás: Népszava

 

Az első alkalommal telt hát előtt megrendezett esten a kiegyezés került terítékre. A történész világos érvelése számos ponton cáfolta a boldog békeévekről vagy éppen a tékozló dzsentrivilágról élő illúziókat, és a kiegyezést reális kompromisszum­nak láttatja, a korabeli elit viselkedését pedig ésszerűnek.

A kiegyezést reális kompromisszum­ként szokás tanítani a középiskolában, amely az adott pillanatban kiharcolható volt, ám a magyar uralkodó elit nem volt képes élni az átfogó megállapodás adta lehetőségekkel, és képtelennek bizonyult válaszolni a kor legégetőbb kéréseire, a föld- és a nemzetiségi kérdésre. Ormos Mária eladásából kiderült: bár a magyar elit elkövetett néhány rövidlátó és erőszakos tettet nemzetiségeivel szemben, akkoriban a világ egyetlen országában sem volt képes a többség egyenlő jogokat biztosítani a kisebbségeinek. Ráadásul a humánusabb nemzetiségi politikával sem lehetett volna elkerülni Trianont, hiszen a nemzetiségiek többségének ekkor már kevés volt az autonómia.

Szűknek bizonyult a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiója hétfő este, hiszen a közönség, akik között történészek, színházi emberek is jócskán akadtak, megtöltötték a termet. A szerény díszletek és Besenczi Árpád, illetve Márkó Eszter szavalatai sajnos kevéssé pótolták a nyilvános előadásoktól ma már elvárt vizuális elemeket.

A történész számos teóriával leszámolt, amely makacsul tartja magát a közvélekedésben. Természetesen 1849-cel kezdte a történetet, nagy súlyt fektetve a belső és a külső emigráció elemzésére. Megállapította, hogy az elbukott szabadságharc után hiába volt több tízezer bujdosó – akik a kényszersorozások elől rejtekeztek –, külső segítség híján nem válhattak afféle partizánsereggé.

A londoni, párizsi, majd torinói központú emigráció, bár számsze­rűen csekély volt – 1000-1500 embert jelentett –, ám a magyar politikai és szellemi élet krémje képviselte magát e csoportban. Kossuth, Teleki és Klapka kormánykörökkel és már emigránsokkal is kapcsolatba kerültek. Ekkor derült ki számukra, hogy akkor már jóformán nem volt olyan román erő, akik a perszonálunióval vagy a birodalom trialista átszervezésével megelégedett volna. A szerbek igényei már 1848-ban meghaladták a későbbi trianoni határokat.

A kiegyezést elősegítő okok között a professzor megemlítette a külpolitikai helyzetet. Az ötvenes-hatvanas években Ausztria a poroszoktól elszenvedett katonai kudarc után végleg kiszorulni látszott a német egységből. Ám amíg a magyar politika 1861-ben még nem akar hallani engedményekről, Kossuth konföderációs tervétől és attól, hogy az 1862-es erdélyi országgyűlés a románt tette hivatalos nyelvvé, megriadt, és Bécs felé közeledett.

Ormos ugyanakkor hangsúlyozta, a kiegyezés papíron egyenlő jogokat biztosított a magyar és osztrák államrésznek, ám a valóságban a közös ügyek osztrák ügyek maradtak. Igaz, a kiegyezés előnyei számosak voltak, a legfontosabb talán, hogy a Magyarország hallatlan gazdasági fellendülésen ment keresztül. A nemzeti virágzás mégsem változtatott azon a tényen, hogy Magyarország korlátozott szuverenitású államnak volt tekinthető – hiszen például nem köthetett nemzetközi szerződéseket –, de belső ügyeiben bőséges autonómiát élvezett.

A Kiegyezés helyes megítélése nagyban segíthet abban, hogy hazánk történelmét ne valamiféle fátumszerű sorstragédiának lássuk, a történelem tényeit pedig ne a jelenkor előítéletes gondolkodásával szemléljük.