Emlékezés és időutazás

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

A pártpolitikai törésvonalak, világnézeti ellentétek még mindig a 20. század első felét idézik: permanens időutazáson veszünk részt, a mindezt lehetővé tevő időgép típusszáma pedig Kommunizmus 48-89. Húszas-harmincas évek reloaded. 

Forrás: Hírszerző

 

Ha ez így van, éppen itt az ideje, hogy utánanézzünk, mikor, mit gondoltak a nyugatosok nacionalizmusról, antiszemitizmusról, a szociális problémákról, művészet és politika kapcsolatáról. 2003-ban egy kormányhatározat rendelkezett nagy vonalakban a Magyar Köztársaság Nemzeti Emlékezet Programjáról, mellékletében pedig 2010-ig meghatározta, mely évfordulók válnak állami emlékévekké.

Mátyás 550

Az adófizető szempontjából egy ilyen emlékév körülbelül azt jelenti, hogy kerek évfordulók apropóján a minisztérium jó sok pénzt szór el bizonyos témájú programokra. Ezt a nemes aktust beszédek és nyilatkozatok kísérik, melyekben a köz szolgái azt bizonygatják, hogy mindez a “nemzet” és az “azonosságtudat” szempontjából milyen nagyon fontos.

Hogy az állam és barátai számára milyen nagyon fontos, arról már kevesebb szó esik. Ha mégis, akkor sem miniszterek, hanem kellemetlenkedő újságírók és rendőrségi szóvivők szájából. És persze ne felejtsük el azokat a grandiózus reklámkampányokat sem, melyek két dologról akarnak meggyőzni minket: 1. a miniszter nagyszerű ember, hogy képes volt annyi milliárdot elkölteni, 2. menjünk el és fizessünk azokért a programokért, melyekért az adónkkal egyszer már fizettünk.

2008 ebben a gyakorlatban is sok újdonságot hozott. Most már egy különösebben kerek évfordulóra sem volt szükség. Legalábbis Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulója számomra biztosan kevésbé tűnik kereknek, mint az ELTE Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszékének egykori (és valószínűleg jövendőbeli) docense és barátai, kollégái számára. Minél régebbi egy történelmi esemény, annál könnyebb arról politikailag bármit (és annak az ellenkezőjét) is állítani. Itt is újdonságot tapasztalunk: a valaha ambiciózus ideológusnak mutatkozó Hiller túlzott önmérsékletet tanúsítva semmiféle épkézláb üzenettel nem állt elő arról, hogy a Reneszánsz Év mégis miért fontos, aktuális. Azt, hogy kúl, azt tudjuk. Persze.

Az egész egy nagy posztmodern karneválnak tűnik: a tartalmatlan Semmi öncélú reklámkampányának. Kiváló metaforája a kulturális szférában az értelmetlen és szellemtelen állami túlterjeszkedés nevetségességének.

Nyugat 100

Furcsán viszonyul az egyszeri állampolgár az államilag kontrollált emlékezéshez, mert általában nem érzi, hogy mindez róla vagy neki szólna. Ez különösen igaz akkor, ha valaki – hozzám hasonlóan – egyáltalán nincsen meggyőződve az állam kulturális szerepvállalásának indokoltságáról, ráadásul már a tornatermi iskolai ünnepségeken is rendkívül kínosan érezte magát.

Éppen ezért mégiscsak örülök a reneszánszosdinak: örülnöm kell, mert ha nem így alakult volna, akkor egy valóban kerek, valóban fontos, valóban tartalmas évfordulóból, a Nyugat című folyóirat indulásának századik évfordulójából csináltak volna jó eséllyel egy hatalmas állami giccset. Vagy valami még rosszabbat.

A magyar irodalmi hagyomány – a magyar történelmi hagyományhoz képest főleg – pozitív hagyomány. Nem csoda, hogy az emlékévek jó része (2004 – Balassi Bálint; 2005 – József Attila; 2009 – Kazinczy Ferenc) erre épül. Természetesen Mátyás árnyékában a Nyugat-évforduló is kiemelt program 2008-ban, a központosított, állami lebonyolítás hiánya azonban megmutatkozik. Mégpedig abban, hogy a Nyugat-év kifejezetten jól sikerült.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállítása, annak ízléses és látványos reklámjai, a színvonalas szakmai rendezvények (például az október 8-10. között tartott konferencia) mellett mindenképpen ki kell emelni egy nagyon fontos dolgot.

Mégpedig azt, hogy egymástól nagyon eltérő szemléletű, világnézetű csoportok egyaránt fontosnak érzik ezt az évfordulót. A Vigilia című katolikus folyóirat és a Holmi című, magát kissé a Nyugat örökösének tekintő, klasszikusabb ízlésvilágú irodalmi lap ugyanúgy tematikus számot szentelt a Nyugat-évfordulónak, mint a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat, vagy a különféle, kevésbé mainstream kulturális jelenségek iránt nyitott Kalligram. Úgy érzik, viszonyulniuk kell valahogyan a Nyugathoz, és van mondanivalójuk róla.

Az a homályos, ám mégiscsak közös élmény, amit az iskolai tanulmányok jelentenek, Ady, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Móricz műveinek az ismerete: hatalmas dolog. Erre lehet, erre lehetne építeni. Pozitív identitást, például. Valamit, ami összeköt. Ilyesmiből nagyon kevés van. A mai pártpolitika tudvalevőleg éppen azon dolgozik, hogy még kevesebb legyen. Így jobb is, hogy a Nyugat-év megmaradt a színvonalas szakmai- és közönségrendezvényeknek.

Máskülönben talán láthatnánk a nyilas Kosztolányi szobrainál tiltakozó felháborodott szélsőbaldalt, az idegenszívű, zsidóbérenc Ady emléktábláit pedig vörös festékkel öntenék le. (Hogy csak egy pár abszurd, ám ennek ellenére csírájában még/már ma is létező álláspontra utaljak.)

Olvasott, vicces kedvű sírrablók talán Karinthy koponyáját is megutaztatnák, ahogyan az nemrég divatba jött. (Van olyan, hogy “olvasott sírrabló”?)

Időutazás

Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz korának problémái ma is problémák. Nem azért, mert aktuálisak, nem azért, mert élőek: érezzük a zombiszagot, ha bármelyik napilapot kinyitjuk. Ezért inkább ki se nyitjuk. Nem azért, mert a világ esetleg nem változott volna azóta. Hanem mert a pártpolitikai törésvonalak, világnézeti ellentétek még mindig a 20. század első felét idézik: permanens időutazáson veszünk részt, a mindezt lehetővé tevő időgép típusszáma pedig Kommunizmus 48-89. Húszas-harmincas évek reloaded.

Ha ez így van, éppen itt az ideje, hogy utánanézzünk, mikor, mit gondoltak a nyugatosok nacionalizmusról, antiszemitizmusról, a szociális problémákról, művészet és politika kapcsolatáról, stb. Nem mintha bármelyikük is instant kikeverhető megoldással lépett volna fel. De éppen ez a lényeg.

Mert úgy alakult, hogy a 20. századi politika nem a túlzottan is plurális, tisztességes és autonóm Nyugat körével, hanem a Nyugat kollektivista, antiliberális ellenfeleivel, az instant megoldásokat megtaláló és azokkal bőszen házaló szélsőjobboldaliakkal és szélsőbaloldaliakkal, valamint a köztük ingázó népiekkel kereste a kapcsolatot. A fejlemények pedig ismertek, az instant ideológiai válaszok állami kikeveréséből pedig többet nem kérünk, köszönjük!

Ellenben mi megtehetjük, hogy a nyugatosokkal keressük a kapcsolatot. Kereshetjük kultikus módon is, anélkül, hogy kérdéseink lennének – ezt teszik az állami megemlékezések, és ezt teszik a politikai kultuszépítők. (Említettem már, hogy Wass Albert is idén száz éve született?) Ennek sok értelme nincsen. Ellenben ha csak pár verset mindenki elolvasna idén Adytól, Babitstól, regényeket és novellákat Móricztól és Kosztolányitól, sokkal előrébb mozdulna az ország, mint bármilyen zseniális állami-politikai intézkedéstől.

A mentalitást, a közérzetet kell megváltoztatni, és ez sokkal nehezebb. Ehhez nem elég ide vagy oda szavazni. Ehhez sokkal több kell: felnyúlni a könyvért a polcra, vagy az Elektronikus Könyvtárat böngészni. És az olvasottakon elgondolkozni.

A szerző a Konzervatórium munkatársa

[popup][/popup]