Az irodalmi pitbull megtette kötelességét

Írta: Könyvesblog - Rovat: Hírek - lapszemle

Vajon igaz-e az a (rosszmájú? megkeseredett?) állítás, miszerint minden kritikus, függetlenül a művészeti ágról, éppen az alkotói tehetség híján válik szigorú ítésszé, morfondíroztam, miközben az Alexandra könyvesbolt Károly körúti kávézója felé tartottam Bán Zoltán András Hölgyszonáta című könyvének bemutatójára. És mi van a kritikusból lett írókkal?

Forrás: Könyvesblog

 

Az indító feltevés persze mi más lehetne, mint a Bán kapcsán mindig emlegetett kései pályakezdés. Későn, a nyolcvanas évek végén kezdte kritikusi pályáját a Holminál, amelynek meghatározó elve a szólásszabadság és a demokrácia volt, szabad terepet biztosítva egy új, független, tárgyilagos kritika megszületésének. Bán régebben is írt szépirodalmat (1991 – színdarab Krúdy nyomán Egy cziffra nap címmel, 1997 – Kotányi főhadnagy című novellája megnyerte a Holmi novellapályázatát), most pedig hirtelen előkap táskájából egy színdarabot, amelyet mintegy két évtizede írt (Kísértetváros címmel, véletlenül nála van ezen az estén). Az írás és a kritikusi pálya tehát párhuzamosan alakul, bár eleinte inkább „szörnyeteg” kritikusként válik híres-hírhedtté. Nyolc éve a Magyar Narancs szerkesztője (még egészen két hétig!), így, ahogy ő mondja, szocializálnia, szelídítenie kellett magát, hogy jóban legyen a szerzőkkel, hiszen kellemetlen lett volna ülni a szerkesztőségben anyag nélkül. 2000-ben a Magvető kiadja kritikáinak válogatott gyűjteményét, Az elme szabad állat címmel, 2007-ben pedig megjelenik kisregénye, Susánka és Selyempina (Scolar), majd 2008-ban a második szépirodalmi kötete, szintén a Scolarnál, Hölgyszonáta címmel.

Bán Zoltán András azért hagyta abba a kritikaírást, mert a magyarországi kritika körülbelül az ezredfordulóra megvívta a maga szabadságharcát, mára kialakult a független, sokszínű kritikaírás, s bár nagy klikkek (nevezzük inkább ízléscsoportnak) továbbra is léteznek, ma már le lehet írni, amit az ember gondol (példaként említi a beszélgetőtárs, Vári György legutóbbi, szó szerint idézem, „lebaszós” kritikáját Esterházyról és Závadáról). A 2000-es Magvetős kritikagyűjteményt tehát egyfajta lezárásként élte meg. „A mór megtette kötelességét”, mondja.

 Lassan a beszélgetés kétharmadánál járunk, amikor megfogalmazódik bennem, hogy mi is hiányzik. Hiszen bemutatásról volt szó, a Susánka és Selyempina és a Hölgyszonáta ismertetéséről, hol maradnak a szövegek? Eleinte optimista vagyok, a felolvasás mégis elmarad. Helyettük sorjáznak az elvi kérdések. A szabadszellemű, független kritikát tehát létrehozták, maradt az irodalom? Bán hosszas válaszát így is lehetne értelmezni, de gyorsan hozzáteszi: nem hagyott ő fel teljesen a kritikaírással, „Meghalt a főítész, elmúlt a rút világ” címmel nagyesszét ír, harminc oldal már készen is van, amelyben a magyar kritika alakulástörténetét elemzi – ironikus hangon – egészen napjainkig.

Az „Apám zsidó volt” mondattal kezdődik az Apám volt című első novella s vele a Hölgyszonáta. Igaz, hogy Bán nem zsidó származású. de saját elmondása szerint, ő szociológiai zsidó, vagyis neveltetése, kultúrája, környezete volt rá ilyen hatással. Bán „operai gyerek”, anyja és névleges apja is operában énekelt, ezért az opera üdülőjében töltött gyerekkori balatoni nyarakat Balassa Péter és Radnóti Sándor társaságában, akiknek hatására Lukácsot, Fehér Ferencet, Heller Ágnest vitt a strandra. A beszélgetés alatt szóba kerül még Kertész Imre, akinek az Apám volt című novellát ajánlotta, és akivel megszakadt a felhőtlen barátság, miután Bán a Valaki más kapcsán egy rádióbeszélgetésben megjegyezte, hogy „nem az igazi könyv”, Kertész erre azt találta mondani egy társaságban, hogy „Bán azért mégiscsak egy irodalmi pitbull.”

Az este egyik legizgalmasabb felvetése volt, amikor Vári György Várhelyi Tiborra hivatkozva arra volt kíváncsi, vajon mit szólt volna kritikusi énje ezekhez az írásokhoz, amelyek a könyveiről születtek. A hóhért akasztják? Hiszen itt már nem szakmai (írói, kritikusi) kérdésekről van, hanem szimplán emberiekről. A stilizált környezet és párbeszédek, ornamentális beszéd, narratológiai játékok említése kapcsán Vári felidézi, hogyan ítélte el kíméletlenül Bán az úgynevezett „szövegirodalmat”. Izgalmas, emberi percek következnek: Bán, mintha magyarázná a bizonyítványát: neki mindig hiányzik, ha nincs ember, szereplő, helyszín, ha nem emlékszik semmire egy regényből. De nála vannak figurák, Zsigó, például. Az a jó, ha emberekre tud emlékezni, mint Kornisnál, Kertésznél, Bodornál. Nem jó hallgatni, ha egy kritikus a saját könyvét magyarázza. De jó érzés hallgatni, ha másokról beszél, ha értelmez, ha megvilágít.

Megtudjuk még, hogy több regény is készül, egyik Beethoven unokaöccséről (két szálon fut majd az esemény, 1845-ben, Bonnban és Budapesten, de a regény titkon Liszt Ferencről fog szólni), és egy másik, rövidebb, kb. 150-200 oldalas Liszt Ferenc haldoklásáról. “Mert 300-400 oldal felett nem szabad írni. Jó, ott van a Don Quijote, vagy Anna Karenina, de azok az írók még tudtak” mondja Bán. Itt ér véget a beszélgetés. Talán a felolvasás hiánya miatt is rohamozza meg rögtön a közönség a kávézó mellett felstócolt Bán-könyveket.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]