Bevezetés a russzofóbiába
Köznapi értelemben ha fóbiánk van, akkor az valamitől, és nem valami vagy valaki ellen van. A russzofóbia mégis az oroszokkal szembeni ellenséges érzületet jelenti, tehát nem azt, hogy, mondjuk, hideglelést vagy frászt kapunk tőlük, hanem hogy ellenségesek vagyunk velük szemben, mert félünk, irtózunk, tartunk tőlük. És persze ezen félelmünket propagáljuk a lehető legszélesebb körben. Ebben segít a média.
Forrás: Népszabadság
No meg a politikusok. Még az amerikai elnökjelölt-jelöltek versengésében ketten is szükségét érezték annak, hogy olyan kijelentéseket tegyenek, amelyek miatt az orosz sajtó mindjárt russzofóbiát kiáltott. Ez az állapot egyébként a Litvinyenko-ügytől kezdődően állandósult az angolszász médiában, úgyhogy orosz elemző cégek meg is adták a russzofób sajtóorgánumok toplistáját. Ezen az első helyet a Newsday (USA), a másodikat a The Financial Times, míg a bronzérmes helyet a The Wall Street Journal foglalja el. Alig csúszik le a dobogóról a Le Monde és a Time. Az orosz kutatások szerint a vizsgált 500 cikkben az oroszokkal kapcsolatban leggyakrabban előforduló kifejezések a barbárság, az erőszak, a vadság, a brutalitás (esetenként a “brutális orosz medve” szóösszetételben).
Ha valaminő kétségünk támadna az orosz kutatók elfogultságával kapcsolatban, akkor azt azonnal eloszlatja és egyben a hevület állandó szinten tartásáról gondoskodik egy amerikai honlap, a La Russophobe. Időről időre ugyanis szintén toplistákat közöl a leglényegesebb oroszellenes érvekről. Itt 10. helyezést ért el az a russzofób állítás, hogy pocsék az orosz konyha. Putyin csak az 5., mert a leggonoszabb tulajdonságuk a La Russophobe szerint az, hogy utálják a családot és a gyerekeket.
Húsz éve, Safarevics, híres orosz matematikus másként gondolkodó kicsit szisztematikusabban állt a kérdéshez a témában “klasszikussá” vált Russzofóbia című könyvében. Érvelését nagyban gyengíti, hogy minden oroszellenesség mögött valamiféle zsidó összeesküvést gyanít, mégis érdemes idézni az általa gyűjtött tipikus russzofób tételekből: “Az orosz történelmet, a kora középkortól kezdve, olyan ťarchetipikusŤ orosz jellemvonások határozzák meg mint: szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Ám saját szerencsétlenségük okát az oroszok képtelenek felfogni. Minden, ami idegen elleni gyanakvásukban és ellenségességükben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat.”
Mindehhez képest aligha állíthatjuk, hogy a magyar sajtóban vagy közvéleményben az ilyen és ehhez hasonló vélekedéseknek hagyományuk lenne. Néha ugyan a nyugati média hatására nálunk is megjelentek korábban – elsősorban a 90-es évek elején – oroszellenes közhelyek, de a közvélekedésben nem tudtak tartós gyökereket verni. Annak ellenére sem, hogy sokan mindent megtettek ennek érdekében. A “Tovariscsi konyec!” feliratú, elhíresült plakát például a legalantasabb ösztönvilágra épített. A Hunyady György professzor által vezetett szociálpszichológiai kutatások egy nagyobb időtávlatban mégsem a lakosság oroszellenességét igazolták. Az iskolások körében végzett felmérések 1981-ben igen kedvező fényben mutatták az oroszokat, ami, érthetően, 1991-re már jelentősen mérséklődött, ám még mindig nem csapott át az ellenséges sávba. Ami a politikai konjunktúra változásától függetlenül is figyelemre méltó, az éppen az oroszoknak tulajdonított jellemvonások állandósága. A diákok a rendszerváltástól függetlenül is inkább vélték őket hazafiasnak, öntudatosnak, politika iránt érdeklődőnek, mint jó humorúnak, szorgalmasnak vagy műveltnek.
Az igazat megvallva, a magyar történelemben bőven akadt olyan korszak, amikor az oroszokat nem kedvelték. És itt nem is csupán a méltán gyűlöletet kiváltó 1849-es és 1956-os szerepvállalásukról van szó, hiszen a francia russzofóbia már a bécsi kongresszustól kezdetét veszi, és szépen átgyűrűzik egész Európára az 1830-as lengyel felkelés leverését követően. E hullám a krími háborúval kulminálódik, amikor az európai közvéleményt egyebek mellett Marx igyekszik meggyőzni az orosz expanzió veszélyeiről. Nem is sikertelenül. Az “orosz medve” ettől fogva többé-kevésbé állandóan riogatja a civilizált Európát, különösen az 1877-1878-as orosz-török háború idején, amikor a Balkánt elnyomó keleti hatalom egészen paradox módon feldicsőül az orosz birodalommal való összevetésben. A magyar közvélemény mozgása ebben a kérdésben megegyezik az európai trenddel, amihez elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni birodalmi aspirációi biztosítják a megfelelő muníciót.
Még e korszak elején, 1847-ben, születik meg a magyar nemzetkarakterológia atyjának, Rónay Jácintnak Jellemisme című munkája, amelyben kísérletet tesz az orosz népjellemző tulajdonságainak csokorba foglalására. Néhány megállapítása kísértetiesen egybeesik a modern kori russzofóbok sztereotípiáival. (“Alázatossága, mely az alantasabb sorsú orosznak csalhatatlan ismérve, hamar hunyászkodássá, engedelmessége könnyen szolgasággá fajul…
Az orosz többet tud tűrni, mint tenni… Túlnyomó szenvedélyei közt áll a fösvénység, uralgás- és hódításkór” stb. stb.) Elképzelhető, hogy ezek a megállapítások az un. stájer néptábláról származnak, amely a XVIII. század első felében minden ottani kocsmában ki volt téve, útbaigazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. És bizony a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a “muszkavitákról”. Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, verekedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasak, kegyetlenek és még lázadók is.
Mármost, honnan származtak ezek az értesülések? A történeti kutatás már régen felfigyelt a kora újkori kereskedők, diplomaták és katonák “Moszkóviáról” írott feljegyzéseire. Különösen az itáliai, a német, az angol és a holland utazók alapozták meg ezen “Óperencián túli” birodalomra vonatkozó kliséket. Ha fellapozzuk XV-XVII. századi naplóikat, szinte a mai russzofóbok szólalnak meg az elsárgult lapokon. A Habsburg-követ Herberstein jegyzi le például, hogy “ez a nép nagyobb kedvet lel
a szolgaságban, mint a szabadságban”, a francia zsoldoskapitány, Margeret szerint “durva, műveletlen, ravasz, hitszegő, udvariatlan” mind. Az itáliai Campense mondja ki, hogy a “részegeskedés nemzeti gyengeség” náluk. A tudós Olearius végső ítélete pedig így hanzik: “Barbár nép, despotikus uralom.”
Sokan közülük bevallottan nem szerették az oroszokat, és ártani akartak nekik. Mások azonban éppen szövetséget kívántak volna kötni, vagy kereskedelmi előjogokat szerezni. Tehát nem eleve és visszavonhatatlanul voltak russzofóbok. Ők tiltakoztak volna talán a leginkább egy ilyen vád ellen. Egyszerűen csak mások voltak: hitükben, szokásaikban, kultúrájukban. Ez az európai felsőbbrendűségi érzés, a “Mi” és “Ők” típusú szembeállítás határozta meg oroszképüket. Meg a premodern népekre jellemző másság iránti csekély mértékű empátiakészség. Az oroszokról kialakult és – nyomon követhettük – igen tartósnak és életképesnek bizonyult alapsztereotípiáknak ez az oka és forrásvidéke.
Mindehhez nem párosult ellenségkép, nem volt támadó éle, és nem irányult az oroszok mint nép ellen, nem uszított háborúra, és nem akarta őket leradírozni Európa térképéről. Talán nem is szerencsés russzofóboknak mondani kora újkori elődeinket.
A russzofóbia ugyanis jellemzően modern fogalom. Érvanyagában merít ugyan ezekből a történeti forrásokból, a valójában ártalmatlan sztereotípiákból, de a lényege a tudatos, politikai érdekek által vezérelt, ártó szándék. A mai nyugati demokrácia nagyon érzékeny, “politikailag korrekt” szóhasználatában nem comme il faut népeket sértegetni, dehonesztáló jelzőket aggatni rájuk. A premodern vagy “középkori” nemzeti tudat integráns részét képező xenofóbiát mint történelmileg kialakult és a saját identitáskeresés egy eszközét a helyén tudjuk kezelni, ám ma már ezek a közhelyek aligha tolerálhatók. Ezek most egyszerűen rasszistának minősülnek. Végső soron az ilyen russzofóbia hasonló törvényszerűségek alapján működik, mint az antiszemitizmus. Akik ébren tartják, azoknak ellenségekre van szükségük. És, persze mindig felháborodnak, ha a sértett fél érzékenyen reagál.
Márpedig ha létezik ilyen nemzeti sajátosság, akkor az orosz érzékeny nép. Bizony, időnként túlreagál. Történelmét annyira meghatározzák a külső hatások, hogy állandó védekezési mechanizmust alakított ki ellene: ennek elméleti leképeződését értjük a szlavofília vagy russzofília alatt. És amennyire nemzetellenes ideológia a russzofóbia, épp annyira nemzeti a szlavofília. Annak minden történelmi túlzásával együtt. Ezért nem csodálkozhatunk sem Safarevics sületlenségein, sem a mai orosz világhálón megjelenő, russzofil képtelenségeken. Működik például egy Da Russophile című honlap is, amely nyílt versenyt hirdetett a La Russophobe-bal. Minden Putyin-ellenes megnyilatkozásban russzofóbiát vizionálnak, és a történelmi szerecsenmosdatásban odáig is el tudnak menni, hogy mondjuk az 1848-1849-es forradalom eltiprását a szövetségi hűség igen erkölcsös példájának mondják, miközben a szintén levert lengyeleket okolják az európai oroszellenesség elterjesztéséért.
Az oroszokról szóló, régi keletű sztereotípiák és a russzofóbia közötti határt ezért néha meglehetősen nehéz megvonni. A történész kényelmesen járhat át korokat és vizsgálhat oroszellenes forrásokat, ez nem képezheti nemzeti érzékenység tárgyát. A veszélyt a politikai célú felhasználás jelenti, ami mögött – mint tudjuk – mindig gazdasági és hatalmi konkurencia harc bújik meg. Ezt lenne hivatott a russzofóbia elleplezni. A régi keletű sztereotípiák így kerülhetnek a “hatalom – média – közvélemény” politikai “Bermuda-háromszögébe” és válhatnak könnyen oroszellenes fegyverré. Erre hajlam is van, igény is mutatkozik az atlanti külpolitikai kultúrában.
Ebben nem kellene szövetségesnek lenni.
