“Nem arról vitatkozik, hogy eljött-e már a Messiás”

Egy izraeli telepes vezető portréja

Néhány évvel ezelőtt egy, a szomszédságában lakó tizenéves halála után megkérdezték Dani Dajant, az izraeli telepes mozgalom vezetőjét, hogy milyen életet akar egyetlen gyermekének. “Ha rajtam állna, azt szeretném, ha előretolt állást létesítene Szamaria legnehezebben megmászható hegyén – válaszolta a férfi, bibliai nevén nevezve a Jordán folyó Izrael által megszállt nyugati partjának északi részét. – És azt, hogy sose felejtse el az utat, amely arról a hegyről Tel-Aviv színházaihoz, múzeumaihoz és éttermeihez vezet.”

A Tel-Avivtól mintegy 30 kilométerre északra, a Maale Somron nevű településen lévő modern otthona hálószobájának ablakából Dajan és 18 éves lánya, Ofir láthatja az említett színházakat, múzeumokat és éttermeket jelző fényeket. Felfogása szerint ő és a családja pusztán azzal, hogy a nyugati parton él, és nem engedi át azt egy leendő palesztin államnak, pajzsként védi azokat a színházakat, múzeumokat, sőt magának Izraelnek a létét.
“Nem lehet fenntartani egy közösség zsidó szellemiségét, ha elszakítjuk a történelemtől. Ha Izrael elszakad Hebrontól, Bet Eltől és Silótól, üres társadalommal válik, amely végül azt is elfelejti, hogy itt él” – mondta a Júdea-Szamariai Telepek Tanácsának (JESA) elnöke a The New York Times című lapnak.

Árgus szemmel figyelik

Az 56 éves, Argentínából áttelepült Dajan informatikai cégével szerezte a vagyonát, és az utóbbi öt évben azt arra használta, hogy megnövelje a zsidók jelenlétét a Jordán folyó vitatott hovatartozású nyugati partvidékén. A vezetése alatt álló JESA-nak 350 ezer, 150 közösséget alkotó telepes a tagja. Bár szenvedélyesen képviseli ideológiáját, szilárdan világi beállítottságú, csöppet sem hasonlít a torz képhez, amely puskát rázó, cselekedeteit Isten parancsaira és a Tórára visszavezető radikálisként ábrázolja a telepeseket. Rendszeresen járja a világot, műtárgyakat és bort vásárol, és kopasz folt van a fején ott, ahol mások a kippájukat hordják.
Idén nyáron mozgalma több sikert is aratott. Miután az izraeli legfelsőbb bíróság törvénytelennek ítélte Ulpana telepet, mert palesztin magánterületen hozták létre, sikerült olyan megegyezést kötnie, amely 800 új telepes otthont engedélyezett 30 család békés kitelepítése felében. Egy Arielben működő főiskolát egyetemi rangra emeltek, és ez lett az első, zsidó telepen működő egyetem. Egy, a kormány által három tekintélyes bíróból létrehozott bizottság az egész telepes mozgalmat legálisnak minősítette, szembemenve ezzel a nemzetközi véleménnyel.
Nemrég, a The New York Times véleményrovatában megjelent cikkében és a The Atlantic magazinnak adott hosszú interjújában Dajan legyőzöttnek nyilvánította az “egy terület, két állam” megoldást. Ezzel együtt még komoly belső taktikai küzdelem vár rá azokkal a telepesekkel, akik közül sokan elvszerűbb, több ütközést vállaló politikát tartanának helyesnek, szemben az ő gyakorlatias, üzletszerű megközelítésével. Jobboldali internetes oldalakon már elítélték mint árulót, és azt írták róla, hogy veszélyt jelent a telepekre nézve. Egy Hanamel Dorfman nevű közíró nyíltan a tudomására hozta: “Mi, a telepek fiataljai, a hegytetők lakói már nem hiszünk magának”.
Az Ulpana miatti küzdelem idején kísérlet történt arra, hogy leváltsák a JESA éléről, ami végül nem sikerült. A mozgalmon belül azonban többen árgus szemekkel figyelik, hogyan kezeli a legfelsőbb bíróság által ugyancsak illegálisnak ítélt előretolt telep, Migron ügyét.
“Ő azt mondja, hogy azt tegyük, amire lehetőségünk van. Szerinte a helyzet ugyan nem jó, de megfelelő – fogalmazott Icik Sadmi, a mintegy 50 ezer telepest – összesen 40 telepet – képviselő Benjámin Tanács elnöke. – Én ezzel szemben azt mondom, hogy harcolnunk kell a végsőkig, szembeszállni a kormánnyal, hogy mindenki megértse, ezt a csatát ugyan megnyerhetik ellenünk, de a háborút mi fogjuk megnyerni.”

Egyedülálló politikai helyzet

Ellenfelei között vannak olyanok is, akik éppen abból indulnak ki, hogy pragmatikus magatartása a telepesek eddigi leghatékonyabb vezetőjévé tette. “Feltett szándékunk, hogy leleplezzük – húzta alá Jariv Oppenheimer, a telepek létét ellenző Békét Most mozgalom irányítója. – A célja ugyanaz, mint a legfanatikusabb jobboldali telepeseké. Képes azonban ezt eltitkolni, és kellő érzékenységgel érvelve, mérsékelt beállítottságot mutatva beszél a nyilvánosság előtt.”
Dajan – akinek az apja, Mose, első unokatestvére volt Mose Dajan tábornoknak – 1979-ben érkezett Buenos Airesből Tel-Avivba, egy olyan családba, amely nagy tiszteletben tartotta Zeév Zsabotinszkit, a revizionista cionistát, a Hagana nevű illegális katonai szervezet vezetőjét. Testvére, Arie – mindkettőjük megfogalmazása szerint – “radikális baloldali anticionista” újságíró. A fivérek között szoros a kapcsolat, amit úgy őriztek meg, hogy nem beszélnek politikáról.
Unokatestvérük, Ilána Dajan televíziós újságíró közlése szerint Dani azóta foglalkozik politikával, hogy felnőtt: számítástechnikai és közgazdasági tanulmányai hozzásegítették, hogy racionálisan adja elő a mondanivalóját. “Nem arról vitatkozik, hogy eljött-e már a Messiás, vagy még úton van. Reálpolitikáról beszél, észérveket sorol, költség-haszon elemzéseket ismertet. Megpróbál civilizáltan és mindig érdekesen érvelni, és meggyőzni vitapartnerét arról, hogy a cionista vállalkozás szempontjából a status quo is jobb, mint bármilyen Békét Most-álomkép kergetése” – fogalmazott az újságíró.

Dajan felfogása szerint azok, akik hisznek az “egy terület, két állam” elképzelésben, vagy naivak, vagy hazudnak. Ő egy kétlépcsős megoldást képzel el: a következő 30-40 évben zsidók és palesztinok tovább növelik közösségeiket a nyugati parton egyfajta minimális, de az emberek számára normális létfeltételeket biztosító együttműködés keretében, utána pedig a palesztin többség által lakott Jordániában bekövetkező rezsimváltás olyan új elrendezéshez vezet, amelyben Izrael és Jordánia együtt irányítja a nyugati partot, “két állam között osztva meg két nép kötelességeit”.

“A víziómban mindenki normális életet él egy rendkívüli, egyedülálló politikai helyzetben. Nincs rá más példa a történelemben, hogy egy nép, amely 2000 évig szétszórtan élt, visszamegy a földjére, és visszaszerzi azt. Ez egy különleges helyzet, amely különleges megoldást igényel” – fogalmazott a közelmúltban.

Száz generáció álma

Dajan és a felesége, Ejnat 1988-ban költözött Maale Somronba. A telep szabályainak megfelelően két évig lakókocsiban éltek, hogy bizonyítsák elkötelezettségüket. Szemrevaló házat építettek, ahol a dupla belmagasságú, süllyesztett padlójú nappaliban jól megfér egymás mellett a Vietnámból való festmény, a Machu Picchuról származó szobor és a nepáli meditációs tál.
“Ezek Dél-Afrikából valók – mutatott a házigazda néhány nagy, fából faragott maszkra. – Az apartheid utáni Dél-Afrikából. Az apartheid idején nem voltam hajlandó oda utazni.”
Végigmenni vele a településen olyan, mint egy büszke patriarcha társaságában belecsöppenni egy családi ünnepségbe. Egy műanyagüzemben, ahol zsidók és arabok együtt dolgoznak, megjegyezte, hogy “sokkal kevesebb előítélettel viseltetünk a palesztinok iránt, mint az izraeli társadalom egésze”.
“Ha azt hallom valamelyik izraeli politikustól, hogy a fel kell számolni az elszigetelt telepeket, tudom, hogy sose járt itt. Száz generáció álmát kell valóra váltanunk, de az ma már tény” – szögezte le egy magaslaton megállva, miközben végignézett a környező dombokon lévő, vörös tetős telepes házakon.