A történelem, végre!

 

“Az emberek elkezdtek félelem nélkül úgy viselkedni, ahogy állampolgárok és szabad emberek általában szoktak.”
(Zdenek Mlynar a prágai tavaszról)

“Minek még emlékezet, ha egyszer van Google?”
(Wired magazin)

A 2008. augusztusi grúziai események hasonlatosak az éppen negyven évvel ezelőtti csehszlovákiai invázióhoz – írja a The Washington Postban Anne Appelbaum, aki szerint bár Oroszország már nem szovjet, az uralkodó Putyin-klikk magatartását “a régi KGB paranoiás, túlellenőrzött, mindenhol összeesküvést sejtő kultúrája hatja át”. Nem Appelbaum az első, akit a minapi orosz agresszió történelmi analógiák végiggondolására késztetett, elvégre a történelem egyik lényeges értelme az abból való tanulás, analógia pedig esetünkben is kínálkozik, számos, a The Wall Street Journal fel is sorolja őket mind.

“Hasonló képek érkeztek Csecsenföldről (1994 és 1999), Vilniusból (1991), Afganisztánból (1979), Prágából (1968) és Magyarországról (1956). Azelőtt pedig hasonló szovjet invázió történt Lengyelországban és a Baltikumban 1939-40-ben. A kazahok, azeriek, tádzsikok és ukránok jól emlékeznek az orosz uralomnak való alávetettségre” – emlékeztet a lapban Matthew Kaminski, Applebaumhoz hasonlóan szovjet-orosz kontinuitásban látva az aktuális inváziót.

Mintha épp ennek alátámasztására szólalt volna meg a Brezsnyev-éra hangján Lavrov külügyminiszter, aki szerint “Oroszország levonja a következtetéseket a NATO-nak a grúz agresszióval kapcsolatban elfoglalt álláspontjából, s ennek következményei lesznek”.

“Ezt a mozit már láttuk, Prágában és Budapesten” – mondta John McCain, a neokon Robert Kagan pedig teljes joggal emlékeztetett a Szudéta-vidék 1938-as náci megszállására – de azért óvatosan a párhuzamokkal.

Putyinék nem készülnek világháborúra, nem egy filozófiai horrorra alapuló világbirodalmat kell megmenteniük, ezenkívül katonai hatalmuk messze nem olyan, mint amilyennek elsőre látszik. Nyers geostratégiai/energetikai érdekből lecsapnak, amire tudnak (pl. a grúz függetlenséget garantáló Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezetékre; tényleg, hol van a No Blood For Oil transzparenseket vivő tömeg, amikor szükség lenne rá?), nem akarják, hogy NATO(-barát) államok vegyék őket körül, plusz nem akarják, hogy a Gazprom lemaradjon valami üzletről.

Úgyhogy jó, ha emlékszünk a KGB-s paranoiára meg a Brezsnyev-doktrínára, de azért ne tévesszük szem elől, hogy 1956-tal és 1968-cal ellentétben ma a helyzet csak kilátástalan. Nem reménytelen.

*

Ha valakiknek, akkor a “csehszlovákoknak” lenne joguk 68-as analógiákban gondolkodni, de ők is csak részben teszik. Miután Topolánek kormányfő és Schwarzenberg külügyminiszter egyértelműen párhuzamba állította a mostani és az akkori orosz inváziót, Václav Klaus közölte, “a két eseményt nem lehet összehasonlítani”, különben is, “a vezető grúz politikusok viselik a felelősséget a kaukázusi konfliktusért”.

A cseh államfő – aki egyébként évek óta hősies szabadságharcot vív az EU-bürokratizmus és a globális felmelegedési hisztéria ellen – most lehet, hogy mellélőtt: történetünk szempontjából teljesen mellékes ugyanis, hogy a grúzok kezdték-e a krízist.

A mai Kreml számára is csak ürügy volt a katonai akció, hiszen válaszcsapásuk brutalitásával Szaakasviliék mellett a teljes térségnek üzentek: az én érdekszférámból, az én Kaukázusomból nem navigálunk át csak úgy Nyugatra, a teljes jogú NATO-tagságba. Ugyanígy a negyven évvel ezelőtti, kommunista Kreml is a többieknek üzent: így jár az, aki a gazdasági reformot politikai nyitással kombinálva, “emberarcú szocializmust” hirdetve hülyét csinál belőlünk.

“2008 grúziai augusztusa elsődlegesen abban közös 1968 csehszlovákiai augusztusával, az akkori Csehszlovákia megszállásával, hogy a nagy ország most ismét megmutatta a kis országnak: tetszik vagy nem, így is, úgy is a birodalom része marad” – írta találóan a szlovák liberális SME, nem elhallgatva, hogy a párhuzam – a grúz katonai fellépés miatt – sántít, ám a lényegen nem változtat. A cseh konzervatív Lidové Noviny pedig kerek perec megkérdezi: “Ha egy új állam megpróbálja érvényesíteni szuverenitását, azt sosem teszi kesztyűs kézzel. Mi a magunk esetében ezt elfogadjuk, de Grúziától megtagadjuk?”.

A Prágai Tavaszról, a Varsói Szerződés államainak szégyenletes katonai intervenciójáról szóló cseh/szlovák vita és emlékezés kétségtelenül új dimenzióba helyeződött az oroszok brutális, de egy széthulló nagyhatalom üres és tehetetlen dühének tűnő katonai akciója után.

A jó hír az, hogy a moszkvai fenyegetés ma épp ellentétes hatást váltott ki: majdhogynem egy új, Moszkvával szembeni “Varsói Szerződés” létrejöttét jelentheti a lengyel, az ukrán, a balti vezetők nyílt, a csehek óvatosabb kiállása Szaakasviliék mellett – pláne, ha Budapest és más, eddig hallgatag ká-európai fővárosok is végre megszólalnának.

Ennél is fontosabb, hogy az orosz agresszió egyrészt felgyorsíthatja a grúz NATO-integrációt, másrészt végre sikerült tető alá hozni az amerikai rakétavédelmi rendszer Lengyelországba telepítését, amit most már a lengyelek 58 százaléka is támogat. Nem kellett hozzá sok, csak egy kis invázió, csak egy kis atomtámadással történő diszkrét megfenyegetés, ilyenek. Sőt, azóta Ukrajna is jelezte, hogy kész bekapcsolódni “külföldi” rakétavédelmi rendszerekbe. Lehet, hogy mégiscsak létezik a Rumsfeld-féle “Új Európa”?

 

A prágai ’68 hazai relációjáról nincs nagyon mit mondani: egy ’56 okán elgyávult és lavírozó magyar vezetés a szovjetek elvárására szintén harckocsikat indított a baráti-testvéri Csehszlovákiába, hogy elfojtson olyan reformokat, amelyekhez hasonlókat nálunk is beindítottak. Inváziós részvételünk szépen illeszkedik történelmi traumáink sorába, olyan ez, mint a mohácsi vész, vagy az István, a király, ami még rosszabb.

Reálpolitikailag nyilván minden megmagyarázható (és relativizálható: Krausz “A gulág végül is érthető” Tamás történész nem mulasztotta el párhuzamba állítani Prágát az amerikaiak “Csehszlovákiájával”, a grenadai intervencióval) – de azért ugye marad a szégyenpír, mint ká-európai alapszín.

Gondoljunk róla bármit, a grúziai invázióról és az ’56-os analógiáról a magyar politikusok közül egyedül Orbán Viktor mondta azt és úgy, amit és amilyen hangon a magyar vezetésnek mondania kellett volna. A sunyi, álreálpolitikai lavírozgatás helyett a Fidesz-elnök közölte, hogy “világos erkölcsi alapállást érdemes elfoglalnunk”, és Moszkvával szemben “ha szükséges, igenis civilizált, békés, nemzetközi diplomáciában elfogadott válaszlépéseket lehet tenni”. Orbán olyan külpolitikai egységet sürgetett Európában, amely világossá teszi, hogy “nem fogadható el a nemzetközi konfliktusoknak olyan rendezési módja, amely nyers erőszakra épül”. Bingo.

Nem egyszerűen az lenne egy ilyen gyászos emléknap feladata, hogy emlékezzünk, analógiákat gyártsunk, önsajnálva elmerüljünk nemzeti és ká-európai történelmünkben, és egyébként végre bocsánatot kérjünk a csehektől és a szlovákoktól azért, amit tettünk. Nem, a feladat az, amit Orbán teljesen racionálisan javasolt.

A Nyugat része vagyunk, és körül kell néznünk, nem vagyunk egyedül: olyan külpolitikára kell szorítanunk az EU-t, amely nem keresi Moszkva kegyeit, nem tűri az appeasement-et, és ami gyors nyugatosítási segítségben részesíti az orosz hegemónia elől menekülni vágyó kis nemzeteket. Ha ebben csak részt vészünk, már történelmet csináltunk.

 

* 

Nem tudom, az 1968-os invázió idején magyar csapatok bevonultak-e a közép-szlovákiai Körmöcbányára (Kremnica). Azt viszont tudom, mert megjelent, hogy kedd óta Körmöcbányán készítik a szlovák euró érméket, éspedig az 1328-ban alapított helyi pénzverdében. Északi szomszédunknál ugyanis 2009. január elsejével vezetik be a közös uniós fizetőeszközt. Nagyjából ezt nevezném történelmi igazságtételnek.