“Én csak benn feküdtem a gödörben, nem mozogtam” – az elfelejtett holokauszt

Írta: Hírszerz? - 2008-08-01 Rovat: Hírek - lapszemle

Szombaton emlékeznek Európa-szerte a náci népirtás roma áldozataira: 1944. augusztus másodikán történt ugyanis, hogy egyetlen éjszaka alatt, mintegy négyezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Több mint 60 év elteltével is még mindig százával fekszenek jelöletlen tömegsírokban, elfeledve az egykori áldozatok az ország számos településén.

Forrás: Hírszerző

Mintegy húsz országból és magyarországi településekről érkeztek csütörtökön pedagógusok Budapestre, arra a háromnapos nemzetközi konferenciára, amelyen megoszthatják egymással információikat a roma holokausztról. A résztvevők megkapják azt az osztrák kiadványt, amely a második világháború roma családi történeteit tartalmazza, és a rendezvényre elkészült egy internetről is letölthető magyar oktatási segédanyag, amely a roma holokauszt tanítását teszi könnyebbé az általános és középiskolákban.

Elhallgatva

Az információkra szüksége is van a hazai tanároknak, hiszen a cigányul Pharrajimosnak nevezett roma holokauszt fogalma csak az utóbbi tíz évben került be a köztudatba, és még mindig rengeteg adósság van ezen a téren – állítja a téma egyik legelismertebb szakértője, aki maga is előad a tanácskozáson.

“A romák fájdalmával senki sem törődött és idegenkedtek tőle” – emlékszik vissza kutatásai kezdeteire Szita Szabolcs. A történész azt mondja: a téma feldolgozásának máig nincs kialakult módszertana, és a roppant hiányos dokumentumok miatt kiterjedt, aprólékos helytörténeti kutatások kellenének ahhoz, hogy a jelenleginél pontosabb képet kapjunk a hazai cigányság szenvedéstörténetéről. A történész szerint az objektív körülmények mellett az empátia hiánya, a pszichológus szerint pedig a félelem és a hárítás kettőssége is hozzájárult a sok évtizedes elhallgatáshoz.

Erős Ferenc közelmúltbeli vizsgálatai azt mutatták: a magyar lakosság durván kétharmada előítéletes a cigányokkal szemben, és ez befolyásolja azt is, ahogyan a roma holokauszthoz viszonyul. Ebből az aspektusból könnyebb tagadni akár a roma holokauszt létét, akár azt, hogy milyen mértékű volt – magyarázta a hárítás okait a Roma Sajtóközpontnak korábban adott interjújában a pszichológus. Az előbb említett kis számú rendelkezésre álló dokumentum pedig nagy teret ad a találgatásoknak, ami tovább bonyolítja a helyzetet.

Ráadásul – és ebben szinte minden szakértő egyetért – a romákban még mindig van félelem az őket manapság is gyakran diszkrimináló hatóságokkal szemben, ezért nehéz őket megszólaltatni, pedig írásos forrásmunkák híján ez lenne a legkézenfekvőbb módja annak, hogy összerakjuk a vészkorszakban velük történtek mozaikjainak darabkáit.

Amnéziás tünetek

Bár a holokauszt minden tizedik és az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő tábor minden harmadik áldozata magyar zsidó vagy roma volt, egészen négy évvel ezelőttig a magyarországi roma holokausztban érintett 570 település mindössze alig több mint egy százalékában, nyolc településen állítottak valamilyen emléket, jelzést az áldozatoknak. 2004-ben aztán a Roma Sajtóközpont felhívást adott ki és kezdeményezte az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál, hogy az nyújtson támogatást a roma holokauszt 60. évfordulójára emléktáblát állító településeknek. Így hat település: Siklósnagyfalu, Újfehértó, Eger, Esztergom, Hódmezővásárhely és Polgár önkormányzatai csináltattak emléktáblát, majd a Wesley János Lelkészképző Főiskola és az Evangéliumi Testvérközösség még további 32 település vasútállomásánál állított fel emléktáblákat a roma áldozatoknak. Az erről szóló tárgyalásaink során nem egyszer előfordult, hogy a település polgármestere vagy illetékes hivatalvezetője tőlünk hallott először arról, hogy roma gyűjtőtábor, deportálás vagy kivégzés volt a faluban.

Már az előzőleg citált számokból is kiolvasható, hogy felhívásunk fogadtatása is meglehetősen vegyesre sikeredett: volt, ahol kíváncsi empátiával, máshol zavart idegenkedéssel vették, hogy “régi dolgokat feszegetünk”. Bár a fajüldözés a magyarországi roma közösségek csaknem egyharmadát érintette közvetlenül, és voltak több helyen tömegmészárlások is, a beazonosított települések egy részében még mindig jeltelen sírokban fekszenek az áldozatok. Így van ez például Lajoskomáromban, ahol jelenleg egy szántóföld és egy kukoricás fedi az egykori helybeli romák, köztük nők és gyermekek holttesteit, akiket tábori csendőrök lövöldöztek bele a saját maguk által megásott tömegsírba. Az áldozatok azóta sem kaptak tisztességes temetést, és néhány roma aktivistán kívül, akik évente elzarándokolnak pár szál virágot lerakni a kukorica közé, senki sem emlékszik rájuk.

“Több mint hatvan évvel a tömeggyilkosság után nincs értelme a földi maradványok után kutatni” – vélte a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság főtitkára, amikor megkerestük. A Hadtörténeti Intézetben pedig azt mondták: a roma áldozatok tömegsírjainak exhumálása még annyira gyerekcipőben jár, hogy nem is volt rá példa. Az intézetben kedvesen arról is felvilágosítottak: ha ilyet kezdeményeznénk, a költségeket nekünk kell állni. A Hadtörténeti Múzeumban egyébként nincs semmilyen anyag a roma holokausztról, amelyet azzal magyarázott az intézet egyik munkatársa, hogy a katonai nyilvántartásban nem jelölték a származást, így nem lehet tematikus kutatást végezni. A Terror Házában csak egy nemleges választ kaptunk a roma holokauszt anyagok létét firtató kérdésünkre.

Kitörölve

Ugyanakkor a már ismert és dokumentált történetek sincsenek túl jó helyzetben. A sok évtizedes kollektív amnézia egyik jellemző példája a várpalotai Grábler-tó esete, ahol az ország egyik legnagyobb tömegsírja van. A tó melletti akácosban 1945 februárjában hazaárulás vádjával száznál is több romát végeztek ki a nyilasok úgy, hogy a férfiakkal gödröt ásattak, majd tucatjával odahajtva a többieket is, belelőttek mindenkit.

“Amikor már csend lett, kihoztak a bakterházból egy karbidlámpát, és megvizsgáltak minket. Én csak benn feküdtem a gödörben: nem mozogtam. Mikor eltávoztak és csönd lett, mindenkit megnyomtam magam körül, hogy melyik él még. Ráesett a kezem a kislányra, az visszacsípett engemet. Mondom: ki vagy? Melyik vagy? Azt mondja: én vagyok a Falat. Te, mondom, húzz fel, nem bírok felállni” – emlékezett vissza később Lakatos Angéla, aki nyolc lövéssel a karjában élte túl a vérengzést, de a gödörben maradt az anyja, az apja, a testvérei, a gyerekei.

Az áldozatok hozzátartozóinak egészen 2006-ig kellett várniuk, hogy emlékhelyet kapjanak szeretteik, igaz, azt sem a mészárlás helyszínén, hanem a városközpontban állították fel. “Majd két évig tartott a huzavona, és a személyes közbenjárásom is kellett” – idézi fel az emlékmű állításának körülményeit Szita Szabolcs történész. A helyi képviselő-testület egy ideig azzal utasította el az erről szóló előterjesztést, hogy a város már rendelkezik olyan emlékművel, amely a világháború áldozatainak emlékét örökíti meg. Ez a Thury téren van, tőle pár méterre áll most a roma emlékhely, amely végül a Mensch Nemzetközi Alapítvány és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány támogatásával készült el két évvel ezelőtt, és azóta egyszer már meg is rongálták.

Magát a tömegsírt azonban mára ellepte a Grábler-tó vize, a nád és a sás – tapasztaltuk pár hónappal ezelőtt, legutóbbi ott jártunkkor. Jelenleg egy magántulajdonban lévő, kedvelt horgászhely működik az egykori vérengzés helyszínén, ahová az ország több részéről is jönnek pecázni a mit sem sejtő turisták. A várpalotaiak csak “Cigánykárásznak” becézik a helyet, többnyire maguk sem tudva miért, az önkormányzat pedig tavaly még egy befektetővel tárgyalt, aki egy szórakoztatóközpontot tervezgetett ide. Úgy tűnt: más helyekhez hasonlóan a várpalotaiak is ki akarják törölni emlékezetükből a tragédiát. A Sztojka család leszármazottai sem igen beszélnek már arról, mi történt Falattal 1945-ben, bár az unokák ismerik a történetet. Halottak napján sem visz senki virágot a környező akácfákra. Ám a tóhoz sosem járnak horgászni a helyi romák.

Igaza lehet tehát a mostani konferencia szakértő történészének, Szita Szabolcsnak, aki szerint sem empátia, sem felelősségérzet nincs még a roma holokauszt ügyében, amelyről sokat és türelemmel kellene beszélni, országos felhívásokkal ösztönözve a helyi közösségeket, hogy járjanak utána a közös múlt eme fájdalmas részletének. Akkor talán a pedagógusok és az érettségin az ezt a kötelező tételt húzó gyerekek is okosabbak lennének.