Mítoszrombolás I.

Életünk tele van olyan szellemi KRESZ-táblákkal, melyek ismeretére kora gyermekkortól fogva tanítanak minket otthon, az iskolában vagy éppen a TV-ben. Ezek egy része segít eligazodni az életben és megkímél minket attól, hogy mindent a magunk kárán kelljen megtanulni, így időt, fáradtságot és nem kevés bosszúságot spórolnak meg nekünk. 

 

Forrás: Jobbklikk

 

Ezek az előítéletek – de használjuk inkább a mítosz szót, mert ahhoz nem tapad annyi előítélet – meghatározzák a minket körülvevő világról alkotott képünket, irányt szabnak gondolkodásunknak és végső soron, ha észrevétlenül is, de kormányozzák életünket. Közös vonásuk, hogy mindegyiket igaznak, érvényesnek fogadjuk el, anélkül, hogy akárcsak egyszer is rákérdeznénk helytálló mivoltukra. Egy részük persze minden további nélkül igazolható, ám másik részük hamis föltevéseken, tévedéseken alapszik. A legtöbb mítoszt természetesen a vélemények, vagyis a közélet világában találjuk s nem árt tudnunk,  hogy ezek a legveszélyesebbek, hiszen egy-egy téves történelmi tapasztalat, egy rosszul levont következtetés nemzedékek sorsát befolyásolhatja. Ilyenkor, mint a légy, úgy koppanunk neki újból és újból az üveg falának, ahelyett, hogy fölül kirepülnénk. A Jobbklikk Műhely most kollektíven felgyűri az ingujját, hogy egy-egy tételmondatként megfogalmazott mítoszt olvasóinkkal együtt újragondoljunk.

Az amerikai külpolitika azért folytat Izrael-barát politikát, mert a washingtoni kormány döntéseit a zsidó lobbi irányítja.

Már most felhívom a kedves olvasók figyelmét, hogy akik a Nagy Zsidó Összeesküvésről szeretnének olvasni, azok ezen a ponton nyugodtan abbahagyhatják a bejegyzés olvasását. Száraz eszmetörténeti fejtegetés következik.

Kár is volna tagadni, Izrael-lobbi létezik, és aktívan formálja az amerikai kormányzat döntéseit. Számos szervezet, mint a CoP, vagy annak egyik legnagyobb tagszervezete, az AIPAC, befolyással bír az amerikai döntéshozókra. A kérdésünk azonban az, hogy a pro-izraeli politikának van-e támogatottsága az amerikai társadalomban, s ha igen, akkor ez oka vagy következménye az ország Izraelt támogató politikájának?

A téma iránti érdeklődésünket Walter Russell Mead napokban megjelent terjedelmes cikke keltette föl, amely elsősorban az amerikaiak Izrael-szimpátiájával és az amögött meghúzódó eszmetörténeti háttérrel foglalkozik. Mead cikkének kiindulópontja, hogy a zsidóság és a zsidó állam iránti szimpátia kezdetektől fogva jellemző az amerikai közgondolkodásra. Amióta csak közvélemény-kutatásokat végeznek, az amerikaiak túlnyomó többsége egyértelműen Izrael-párti, ami nagyban megköti az amerikai döntéshozók kezét. De vajon mindez csak illúzió, és valójában egy szűk elit manipulálja az amerikai közvélekedést? Mead szerint nem. A zsidósággal szimpatizáló gondolkodás gyökerei egészen az Egyesült Államok alapításáig vezetnek vissza, és az Újvilágban már a 18. század végén megjelent a cionizmus több formája, ráadásul nem az akkor még jelentéktelen zsidó közösségeken belül, hanem a nem-zsidó keresztények körében. (Mindez zavarbaejtő azok számára, akik a cionizmust elsősorban Herzl Tivadar tevékenységével kapcsolják össze). A profetikus kereszténység, mely a XIX. században a Biblia szó szerinti értelmezésével nagy hatást gyakorolt az amerikai vallási közösségekre, úgy tartotta, hogy mielőtt az utolsó ítéletre sor kerül, a zsidóknak vissza kell térniük Izrael földjére, s ebben az amerikaiknak tevékeny szerepet kell vállalniuk. Ezt elsősorban Ézsaiás könyvének 18. fejezetére alapozták.

A liberálisabb keresztény irányzatok cionizmusa, melynek hatása a mai napig érezhető, abból a felfogásból táplálkozott, hogy Isten mindenekelőtt az emberi fejlődésen keresztül épít egy jobb világot. Az Egyesült Államokra úgy tekintettek, mint amelynek berendezkedése megvalósítja a Teremtő elképzeléseit. Úgy vélték, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy az első telepesek birtokba vették és felvirágoztatták az Újvilágot, a zsidóknak is önálló államra van szükségük, hogy megszabaduljanak az üldöztetéstől és saját törvényeik szerint élve gyarapodhassanak az ígéret földjén. E gondolkodás folyományaként 1891-ben négyszáz, zömében nem-zsidó származású cionista notabilitás, élükön William Blackstone metodista lelkésszel, petíciót juttatott el Benjamin Harrison elnökhöz, hogy az Egyesült Államok minden tekintélyét latba vetve bírja rá az Ottomán Birodalmat Palesztina visszaszolgáltatására.

A zsidóság iránti szimpátia kialakulásában az is nagy szerepet játszott, hogy az amerikai protestánsok gyakran éppolyan üldöztetésnek voltak kitéve Európában, mint a zsidóság, s ez hamar megteremtette a szolidaritás érzését. Ráadásul sok amerikai úgy vélte, hogy az antiszemitizmus része az európaiak középkori babonáinak, amelyeknek nincs helye az új és józan észre épülő Amerikában. Ezt az érzést csak fokozta a 30-as évektől kezdődő európai zsidóüldözés, majd a koncentrációs táborokban történt rémtettek napvilágra kerülése. Sőt, a német protestánsok kollaborálása keltette bűntudat miatt (tisztelet a kivételnek) egyfajta kompenzációs mechanizmus is beindult. Így érkezünk 1948 májusához, amikor Truman elnök – bár a nagyhatalmi szempontok mást diktáltak volna – a többségi logikának engedelmeskedve üdvözölte Izrael megalakítását, és elsőként ismerte el az új állam létrejöttét.

Mead úgy látja, hogy az amerikaiak zsidók iránti szimpátiája vallási gyökerű és szoros összefüggésben van az amerikai protestáns egyházak Ótestamentum iránti fokozott érdeklődésével. A korabeli közösségek elsősorban úgy tekintettek az Egyesült Államokra, mint egyfajta új Kánaánra, magukra pedig mint az új választott népre. Ez a kiválasztottság nemcsak a vallásos, hanem a szekuláris közösségeket is áthatotta, és egyfajta küldetéstudatot kölcsönzött mindannak, amit az amerikaiak tettek vagy gondoltak. Szinte mindenhol párhuzamokat láttak az ókori zsidó és az újkori amerikai történelem között, s mindez öntudatot és legitimációt adott az Egyesült Államok vezetésének.

Az önálló zsidó állam létrehozása és az afölötti amerikai bábáskodás nem tehát magáról Izraelről szólt és szól, hanem arról, hogy mit tartanak az amerikaiak önmagukról és saját történelmi küldetésükről. Az Izrael-barát politika sok tekintetben alátámasztotta az Egyesült Államok civilizatorikus törekvéseit, a szabadság és demokrácia, mint a létező legjobb és Istennek leginkább tetsző politikai intézmények exportálásának jogosságát.

Az Izrael megalapítása óta eltelt hatvan év során a zsidó állammal szembeni szimpátia mindvégig megmaradt, s bár ma elsősorban a politikai jobboldalon jelentkezik, áthatja az egész amerikai társadalmat. Az Izrael-barát politikát tehát nem egy szűk kisebbség oktrojálja az amerikai társadalomra, hanem az csak reflektál az amerikaiak többségének vallásos eredetű meggyőződésére.