Egy zarándok naplója

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

„Szédültem, zsongott a fejem, a levegő fogyott, a falak egyre
zsugorodtak. A keskeny utat mindig úgy képzeltem, hogy nem lehet rajta
nagyokat szökkenni, oldalirányban lépni, csak előre, mint Dorothy a
sárga köves úton. A keskeny út azonban sokkal rosszabb ennél.”

 

 

forrás:parokia.hu

 

Nincstelenségben írom e sorokat. Nincs gyertyafény, nincs illatos kávé, a zene sem esik jól. Egyszerűségben várom, hogy vezesse a kezem az, aki elvitt engem a Szentföldre. Egyedül akartam lenni, de társakat adott az úthoz.
Ők és én, mi és te – mindannyiunk naplója ez.

Elsőre Jeruzsálem látképe tárult elém. Olyan valószerűtlennek tűnt…
Erre vártam egész életemben, és most itt állok; előttem a szent város. Minden sokkal kisebb, mint képzeltem. Szemben a Sion hegye, a Templom-hegy, tőlem jobbra az Olajfák hegye.
„Ez az út számunkra új kezdet. A hitünk mélyre kerülhet, sok csalódás érheti, de fel is emelkedhet” – cseng a fülemben. A Getsemáné-kertbe érve ismertem be magamnak: csalódtam. Széttört bennem minden eddigi kép, amit alkottam a Biblia, a képzeletem és a mozifilmek alapján. Helyettük valami új fogant meg bennem. Valami emberközelibb, hitelesebb.

Málladozó papírcetlikbe csomagolva százezrek imája, egész magasan is, ahol a kövek illeszkednek egymáshoz. Akinek odafér a keze, szeretne még egy cetlit betuszkolni a szabad repedésekbe – a sajátját.

Az egykori templom nyugati falához közel és tőle távolabb imakendős, kalapos, vallásos zsidó férfiak imádkoznak rituális mozdulatokkal – siratják a lerombolt templomot. Néhány óra van csak hátra a sabbath eljöveteléig. Idébb, a nők térfelén láthatóan a világ minden tájáról érkeztek zarándokok. Sokan némán hullatják könnyeiket, mások szenvedélyesen esedeznek.
Az emberek általában a kívánságaikat írják fel a cetlikre. Én nem kérni, hanem elsiratni jöttem. A füzetlapra felírtam mindent, ami jó ideje nyomja a szívemet.
Kivártam a soromat, és mire jutott számomra is egy talpalatnyi hely, ráébredtem: nem a papír miatt, mégis szent hely a fal töve, mert közösségben fejezhetem ki istentiszteletemet. És azért is, mert ott és akkor én is rávettem magam, hogy szembesüljek vele: Jézus eljött.
Megértettem: Isten itt, ezeken a négyzetmétereken Jézus életét az enyémre cserélte. Ezt el kell fogadnom.

Ez a szombati nyugalom.

Szédültem, zsongott a fejem, a levegő fogyott, a falak egyre zsugorodtak.

A keskeny utat mindig úgy képzeltem, hogy nem lehet rajta nagyokat szökkenni, oldalirányban lépni, csak előre, mint Dorothy a sárga köves úton. A keskeny út azonban sokkal rosszabb ennél. A Siloám tavának forrásához vezető földalatti vízrendszer járataiban a rémálmom vált valóra: az utolsó szakaszt egy hasadékon átvágva kellett megtennem. Kétoldalt sziklafalak magasodtak, köztük a rés akkora volt, amelyben egy ember fér el, időnként oldalazva haladva. Elég fény volt, de a kanyarulatok miatt sosem lehetett tudni, hol az út vége.

Később Akkóban, a templomosok erődrendszerében még rosszabb történt. Az egyik, sziklába vájt alagútnak teteje is volt, egy másiknak, egy jóval szélesebbnek pedig annyira alacsony volt a plafonja, hogy egy szakaszát csak kétrét görnyedve lehetett megtenni.
Csak azért mertem belépni a szűk folyosókba, mert tudtam, hogy hová vezet az út.

Tömjén- és csatornaszag keveredik a készülő ételek illatával Jeruzsálem óvárosának szűk sikátoraiban.

Zsidó és palesztin árusok vallásaik kommersz megjelenési formát öltő szimbólumait kínálják.

Ugyanabban a szállodában velünk együtt szállt meg a legkisebb családtag körülmetélkedését ünneplő zsidó család, a saját országuk támogatásával Izraelbe érkező nigériai keresztyének, és az iszlám harmadik legszentebb helyeihez, az Al-Aksza-mecsethez és a Szikla-mecsethez elzarándokoló muszlimok. A kegyhelyeken mint a hangyák, bolydulnak a zarándokok. Legalábbis a keresztyének.
A zsidók inkább magányosan vagy kisebb csoportokban járják az utcákat, a muszlim férfiak a Szikla-mecset alatt ülnek körbe, hogy a Koránt tanulmányozzák. A világ legkülönfélébb helyeiről és nációiból érkező keresztyén csoportok vérmérsékletüknek, felekezeti hovatartozásuknak és személyes meggyőződésüknek megfelelően viszonyulnak a szent helyekhez:
vannak, akik órákat állnak sorban a Szent Sír-bazilikában, hogy láthassák Jézus sírhelyét; vannak, akik pózolnak a kamera előtt, míg másvalakit a zokogás fog el ugyanott. Örmények, palesztinok, kínaiak, kopt keresztyének, beduinok, zsidók és muszlimok Jeruzsálem utcáit róva mind Istent keresik. Mi is.
És mi vagyunk azok a zarándokok is, akik megzavarják a többiek nyugalmát.

A szikrázó napsugarak fürdőjében már csak néhány levél integet a fügefán a holocaust – vagy ahogy a zsidók nevezik: shoah – idején lemészárolt gyermekek emlékművénél. Odabent megannyi mécsesláng között elveszetten hallgatjuk az áldozatok neveit. Név és emlékezet – azaz Yad Vashem. Maradok, míg meg nem hallok egy magyar nevet. Kisfiú. Ötéves volt.

Vajon mit élhettek át azok a gyerekek? Hogy sodorták, lökdösték őket ide-oda, talán azt sem tudták, mi történik velük; hol van Anya, Apa… És a nagyobbak? Akiknek 13, 14, 17 évesen kellett a kicsikre is vigyázni, sejtve, hogy iszonyatos dolgot művelnek majd velük, de nem tudva pontosan, hogy mit.

Odakint gimnazisták és fiatal katonák csoportjai hallgatják, ahogy elbeszélik nekik a múltat. A háborút követően az Izraelben élő gyerekek szégyellték hozzátartozóik sorsát. A tanárok figyeltek fel arra, hogy tanítványaik a keresztyén Európában kivégzett rokonaikat hősi halottnak állítják be. Azóta minden fiatalt elhoznak az emlékezés hegyére, hogy megtudják, mi történt, és többé ne szégyenkezzenek miatta.
A nagyszüleim rejtettek el zsidókat a második világháború alatt. Vajon az én nevem is feljegyeznék egy ehhez hasonló helyen, mint olyan valakiét, aki bátran kiállt az elnyomottakért? Vajon lenne már most is tennivalóm Magyarországon – mondjuk, a cigányokért…?

A pásztorok mezején minden reálisabb, demisztifikáltabb, mégis meghatóbb, mint a fővárosban. Ahol először elhangzott az evangélium: az egyszerű üzenet, egyszerű embereknek – egy falu határában. Mintha csak a mi határunkban történt volna…
A názáreti Jézus vidéken született, szülei kisemberek, akik csekély karrierkilátásaikat is aláásták, amikor elhatározták, hogy engedelmeskednek Istennek. Minden karácsonykor róluk beszél a világ azóta is – bár ez a legkevésbé lényeges mindabból, ami velük történt.

Kórusban énekeltük a Mennyből az angyalt, amikor letelepedtünk egy barlangban, ahol akkoriban a pásztorok tanyázhattak. Éreztem, ez lesz, ez most a legszebb karácsonyom. Tülekedés, zsivaj, giccsek és stressz nélkül. Csak Ő és én…
Már a zsidók is készülhetnek a hanukára… Csodálkozom, hogy köztük azok is így tesznek, akik nem veszik komolyan a saját vallásukat. Milyen súlytalan ünnep lehet az övék… Ahogy megannyi keresztyén család karácsonya szerte a világon.

Sziklák, sivatag, az üres, maró illatú Holt-tenger, szárazság. Citromfák, datolyapálmák, narancsligetek, források, élő víz. Verőfényes, nyári idő Izraelben, minden tele virággal, gyümölccsel a novemberi esőzések után. Melegvízű forrás vizében fürdünk a szabad, decemberi ég alatt.
Éles fényben a fekete és a fehér jól elválik. A zsidók akkor imádkoznak, amikor még nem vagy már nem különböztethető meg az imakendő kék csíkja a fehér szövéstől.

Két szemüvegen át látható: az izraelin és a palesztinon át. Mindkettő lehet akár még keresztyén is. A Szent Sír-bazilikában kijelölték az öt különböző felekezet birtokrészét, s verekedésbe torkollhat, ha valaki megsérti a másik fennhatóságát. A szeretet vallásának képviselői teszik ezt. Az egyik feketesége kiemeli a másik fehérségét. Vagy éppen az egyik feketesége lehetetleníti el a másik fehérségét?
A farizeus és a vámszedő is imádkozott. Mindkettő a maga szüksége, szokása szerint. Vajon ki megy haza Izraelből megigazulva?

A zarándoklat utolsó éjjelén ott álltam a Galileai-tó partján, a mólón, és a hitért esedeztem. Be kellett csuknom a szemem, mert az autentikus táj látványa megzavart.

Elvesztettem a hitem… Vagy mégsem? Úgy találkoztam Jézussal, ahogy a korabeli emberek találkozhattak vele. Itt egy ember, egy názáreti, aki valószínűleg alacsonyabb is lehetett nálam, és aki Istennek hiszi, vallja magát. Jeruzsálemben járva-kelve, tanítva és szolgálva az intézményesített vallásos élet eseményeinek alternatív szereplője volt. Az ő halála – úgy, ahogy megtörtént – az én büntetésem magára vétele lenne?
Miközben csodáltam a monumentális erődöt, palotákat, városokat építtető Nagy Heródest, megbotránkoztam a názáreti Jézusban. A Krisztusban. És megköszöntem Istennek, hogy elvezetett idáig.
Megérkeztem az út elejére.

Vajon mi lesz az első lépés?
 

[popup][/popup]