Új vezető a Holokauszt Emlékközpont élén

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Tavasszal a kormány módosította a közalapítványok irányítását. A
2004-ben megnyílt Holokauszt Dokumentációs Központ a közigazgatási és
igazságügyi minisztérium felügyelete alá került, amely új kuratóriumot
nevezett ki. E testület első ülésén azonnali hatállyal felmentette
Harsányi Lászlót, a Központ ügyvezető igazgatóját. 

 

 -Golopencza Illés bácsi mentette meg 1944-ben Vitray Tamást-

 

 

forrás:168ora.hu

A közgazdász, aki 2009-ben ben pályázati úton kapta megbízatását három évre s annak idején a Nemzeti Kulturális Alap vezetője is volt, leváltásakor csak annyit mondott: felmondását semmivel nem indokolták. Utóda Haraszti György, a Zsidó Egyetem professzora lett. Nagyobb feltűnést keltett azonban – külföldön is – Gál András Leventének, a felügyelő tárca államtitkárának kijelentése. Mint mondotta, „Át kell értékelni a kiállítás egy részét, mivel nincs ok-okozati összefüggésben, hogy magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz, és oda Horthy Miklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba. Mindez olyan történelmi csúsztatás, amely felesleges feszültségeket kelt.”

A Fidesz-politikus jogász változtatást kért, holott a közismert történelmi tények alapján az ő kijelentése minősül – enyhén szólva – csúsztatásnak. Vészósló jelzésként volt értékelhető a viszonylag magas állású politikus kijelentése arra, hogy a kormány megpróbálja elhárítani a magyar felelősséget a holokausztért – „vagy legalábbis minimalizálni”, amint a bécsi Der Standard írta, utalva Deák Istvánnak, a Columbia Egyetem történész-tanárának Gál fellépését elítélő véleményére is.

Szita Szabolcs
Az új kuratórium után az intézmény a közelmúltban új vezetést kapott: egyik alapítóját, Szita Szabolcs történészt nevezték ki az Emlékközpont igazgatójának. Heltai András kérdezte: lesznek-e az előzmények után változások?

A kérdés nyugaton politikailag inkorrekt lenne, mifelénk sajna megszokott: miért foglalkozik egy nem-zsidó származású tudós hosszú pályája kezdetétől éppen a holokauszttal?

A kérdést már sokszor, mindkét politikai oldalról megkaptam. Sopron mellett, Balfon sokszor jártam. Többször voltam szemtanúja a 70-es években, hogy a mélyen szántó traktorok nagy területen emberi maradványokat borítanak ki a földből. Ezen a tájon gyilkolták le ismeretesen Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt és közel nyolcezer sorstársukat. Kinek a csontjai? – kérdeztem megdöbbenve. „Hát, a ’sidók’ „ , ahogyan a környék német ajkú lakói mondták. Ennek akartam utánajárni – és nem volt könnyű. A helybéliek „nem emlékeztek”, pedig 44-45-ben, amikor a zsidókat arra hajtották, a falvakból is kivezényelték a férfiakat a szerencsétlenek őrzésére. Maradt a bűntudat – s maradtak náluk értéktárgyak is… Nagy volt a hallgatás, már a „svábok” küszöbön álló kitelepítése miatt is. Voltak tisztességesek, akik megvallották: igen, láttam, szörnyű volt, elítélem. De a többség hallgatott. Azután több helyütt meglepődtek a levéltárakban is, amikor a témát kutatni kezdtem.

Ugyan miért? Hiszen az akkori rendszer hangsúlyozottan náciellenes, antifasiszta volt – sok vezető embere pedig, politikában, rendőrségbe, zsidó származású?

Mint tudjuk voltak perek „cionisták” ellen is, az ötvenes években. Ezért a kutatás például a cionista ellenállási és embermentő akciókról nem volt kívánatos. Sem a tudományos kapcsolatok a megfelelő izraeli, amerikai körökhöz. Javarészt baráti, kollegiális összeköttetéseken múlt akkoriban, hozzájutok-e a levéltárakban fekvő, részben zárt anyagokhoz. 1983-ban jelent meg első, kis monográfiám, „Holocaust az Alpok előtt” címmel. Sokan akkor nem is értették ezt az idegen szót. A kötet sikere további munkára ösztönzött. Holocaust – kutatásokkal doktoráltam, kandidáltam, s lettem az MTA első doktora ebből a témából. A napokban jelenik meg huszonhetedik könyvem – valamennyi ezzel a területtel foglalkozik.

A budapesti Holokauszt Emlékközpont egyik kezdeményezője, sokáig tudományos igazgatója volt. Ilyen pálya után miért kísérte most mégis sok helyütt megrökönyödés, hogy Ön lett az intézmény igazgatója? Miért tekintik sokan az Orbán-kormány politikai kinevezettjének?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. Ami a tény: a rendszerváltás idején kezdtük két idős zsidó barátommal az intézmény megalapítását. Már akkor voltak ellenhangok: mit keres ott egy nem-zsidó? Ha pedig zsidó, miért nem egy másik… – és a többi. Ingyen, vagy igen szerény javadalmazásért dolgoztunk és sorra fordultunk a kormányokhoz. Kaptunk szép szavakat, leveleket, mind az Antall -, mind a Horn-kabinettől – de pénzt nem. A másik tény, hogy 2002-re az első Orbán-kormány létrehozta a közalapítványt, megindult a központ építése.

Ugyanabban az esztendőben jött létre, mint a Terror Háza. Nem lett volna jobb, ha a kettő helyett egy helyen mutatják fel szörnyű huszadik századi történelmünket?

Valószínűleg igen. Néhai segítőm, Gosztonyi Péter, aki Bernben végzett alapvető kutatásokat, annak idején figyelmeztetett: összefüggéseiben kellene feldolgoznunk, vizsgálnunk ezt a történelmet, a terror, az üldöztetés különböző formáit. Hiszen ki dönthetné el, melyik dráma a „súlyosabb”, melyik érdemel nagyobb erkölcsi, anyagi támogatást? Ám ez sajnos nem sikerült.

A Központ a külső szemlélő számára jól működött. Miért most a vezetőváltás? Új főnökség, új kuratórium?

Nem szívesen beszélek belső dolgainkról, de további tények, hogy nem a politikával – a szakmaisággal volt mindig probléma, megjelentek olyan emberek, akiknek nem volt közük az ügyhöz. Tán meglepő, de az idei volt az első nyilvános pályázat a Központ vezetésére, amelyet azután – titkolózás nélkül – szakmai kuratórium bírált el.

Az utóbbi tagjait viszont a kormány nevezte ki. Vélhetően a hozzá közelálló személyekből…

Nem mondanám. Szakemberekből. Elnöke a Zsidó Egyetem professzora, van köztük levéltáros, hadtörténész, művészettörténész, gyakorló pedagógus, holokauszt-túlélő. Tudni kell, hogy a korábbi évek kuratóriumi döntései alig kaptak nyilvánosságot, előfordult, hogy titkosan kezelték azokat. Két esztendeje e körülmények miatt hagytam ott a Központot, amelynek évekig tudományos igazgatója voltam. Akkor is többen pályáztak az igazgatói posztra. Még elutasítást sem kaptak, ám egyiküket, aki ott dolgozott, azonnal elbocsátották, mondván „nem kell már kutatás”, mindent tudunk…

Legalábbis a látszat mégis az, hogy új kormány – tehát itt is új vezetés. Mit akarhat a Központtal a kormány?

Az adott helyzetben bármely kormánynak van dolga az ügyben. Ismertek a zsidó szervezetek ellentétei, a finanszírozás problémái, lévén, hogy négy nagyobb hitközség és számos zsidó szervezet működik az országban, míg a jelentősebb támogatások eddig főként a működési zavarokkal küzdő MAZSÖK révén jutottak el hozzájuk. Ami a Központot illeti: „Emlékezés Háza” címmel koncepciót dolgoztam ki annak továbbfejlesztésére. Ennek elfogadása után kaptam megbízást három hónapra az intézmény ideiglenes vezetésére – majd munkám alapján véglegesítettek. Elfogadtak a zsidó szervezetek, a kormány képviselőitől pedig azt hallottam: nem kívánnak beleszólni a Központ dolgaiba, legyen az „önjáró.”

Mint hallhattuk, mégis, máris változtatást igényeltek. Mikor, miként változtatják meg az állandó kiállítás anyagát?

Szó sincs róla. Százmilliókba kerülne, amikor amúgy is – mint mindenki – szinte napi anyagi gondokkal küzdünk. Változtatás ettől függetlenül indokolt lenne, hiszen a kiállítás közel évtizede készült s azóta rengeteg új kutatási eredmény született. Egyetértünk ebben Csorba Lászlóval, a Nemzeti Múzeum főigazgatójával. Az épületben lévő állandó kiállítás ugyanis – amit kevesen tudnak – az övék… Még keveset mutatunk be azon a zsidótörvényekről és következményeikről, a fegyver nélküli, megalázó munkaszolgálatról, a különféle kényszermunkákról, az embermentőkről, a zsidók önvédelméről. Szeretnénk megkapni a Józsefvárosi pályaudvar elhagyott központi épületét. A fővárosból onnan indultak a deportáló vonatok, a hely kitűnő lehetőséget nyújtana állandó kiállításra. Wallenberg emlékére is, aki ott járt zsidókat menteni. Jövőre lesz születésének 100. évfordulója, a svéd kormány emlékkiállítást rendez a Központban – összefogással még egy marhavagon is az épület elé kerül…

Látták, látják-e majd mindezt elegen?

Fájdalom, nem. Talán minden hatodik diák, ha eljut a Páva utcába és sokan az iskolában sem hallanak a holokausztróll, a tanulságokról. Sőt, az egyetemen sem – szöges ellentétben a német, vagy az osztrák felsőoktatással. Az „endlösung” volt ugyan már érettségi tétel, de iskolája, tanára válogatja, hol kerül be. Most egyeztetünk arról, hogy a téma legyen része a nemzeti alaptantervnek. A legtöbb persze a tanárokon múlik. 1993 óta járok sokukkal Izraelbe, a Jad Vasem Intézetbe, vagy háromszázan bővíthették ott már ismereteiket. Rájuk is támaszkodom, mikor majd kimennek beszélgetni az iskolákba az Igazak Társaságának tagjai. 764 magyar kapta meg a címet zsidó életek megmentéséért. Sokan már eltávoztak, de bevonjuk fiaikat, lányaikat, és a megmentetteket is. Golopencza Illés bácsi sajnos már nem beszélhet arról, mi történt itt 1944-ben, de tud beszélni például valaki, akit számos sorstársa mellett megmentett: Vitray Tamás.
 

[popup][/popup]