A Mohamed-karikatúrák és a szólásszabadság lényege – Politikai humor Franciaországban II.

Franciaországban újra kiéleződött az iszlám és a szabad
véleménynyilvánítás közötti sok vihart kavaró konfliktus, miután szerdán
eddig ismeretlen tettesek robbantásos támadást követtek el egy
szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen.

 

 

forrás: community.hu

 

Aznap megjelenő számában a lap nem először publikált karikatúrát az iszlám prófétájáról. A bevetett Molotov-koktél súlyos kárt okozott az épületben, a szerkesztőségnek ideiglenesen el is kellett költöznie. A robbantással egy időben a hetilap internetes oldalát is feltörték, főoldalán fenyegető, fundamentalista szöveget tettek közzé.

A merényletek elítélése nem vita tárgya. A semmiféle vallási tekintélyt el nem ismerő, eltökélt karikatúra-pártiak és az iszlám vallás tiszteletben tartása mellett kitartóan érvelő közéleti szereplők között azonban továbbra is a süketek párbeszéde zajlik. A vita állítólagos „főszereplőjéről” – magáról az iszlámról – ugyanis jellemző módon megint nem derült ki semmi. A szatirikus hetilapot lapozgatva nem derül ki, hogy min nevetünk.

A Charlie Hebdo címlapja már hétfőn elérhető volt a neten. A tunéziai iszlám párt (Ennahda, az újjászületés mozgalma) térnyerésére és a líbiai eseményekre reagálva a Charlie Hebdo külön „sária” számot időzített szerdára. Az iszlámból gúnyt űzve a szatirikus hetilap a szám főszerkesztőjeként ábrázolta Mohamed prófétát: „aki nem fullad bele a nevetésbe, száz korbácsütést kap” – szólt a karikatúra. Vajon ki nevet ezen? Jóízűen?

Érthető és indokolt, hogy a merénylet után a józan francia média teljes vállszélességgel kiállt a Charlie Hebdo, a „Heti Charlie” mellett, amelynek nevét Charles M. Schulz képregényrajzoló népszerű Charlie Brownja ihlette. A Le Monde szerdai vezércikkében például azt olvashattuk, hogy az iszlám ugyan tiltja Mohamed ábrázolását, a francia bíróságok dolga azonban a szabad véleménynyilvánítás védelme: akárhogyan vélekedünk a Charlie Hebdo tartalmáról, a hetilap szatirikus stílusa felől semmi kétség sincs. A Charlie Hebdo csapata átmenetileg a Libération szerkesztőségébe költözött. A baloldali napilap – részben saját befogadó készségét méltatva – arra tért ki, hogy a szólásszabadság nevében egyes politikusok rögvest a francia-muzulmán közösséget vették célpontba.

Valóban, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (Bertrand Dutheil de La Rochère, Marine Le Pen egyik tanácsadója) azt hangoztatta, hogy az államnak határozottan fel kell lépnie a terrorizmus ellen, amely „ma már nem pusztán intellektuális”. Ez csúsztatás, mivel nem tudjuk, ki robbantott, és akkor is csúsztatás marad, ha kiderül, hogy a tettesek iszlám fundamentalisták voltak, mivel ezek nem képviselik a francia muzulmánok többségét. Claude Guéant belügyminiszter reakciója sem áll távol a ködösítéstől. Ő ugyanis bejelentette, hogy „a franciák nem fogadják el ezt a típusú imperializmust”. A „merénylőket” ezzel szembehelyezte a „franciákkal”. A csúsztatásokat és amalgámokat kerülve Charb, a Charlie Hebdo egyik vezetője eközben úgy nyilatkozott: nem kizárt, hogy „két környékbeli hülye” robbantott. Tény, hogy a francia közélet hamar „merényletnek” titulálta az eseményt, amelyről – egyelőre – nem bizonyított, hogy előre kitervelt akció lett volna. Igaz, a párhuzamos internetes kalóztámadás erre utal, nem indokolt azonban a tények ismerete nélkül terrorizmusról és főleg imperializmusról szónokolni.

Éppenséggel a konkrét információk híján megfogalmazott vélemények a legárulkodóbbak. Ekkor derül fény (esetünkben) a francia média beidegződéseire. Mivel nem tudni, ki valójában az ellenség, a média a megszokott jelmezeket rántotta elő repertoárjából egy olyan darabhoz, amelynek dramaturgiáját és szereplőit nem ismerte.

Nem tudni, ki valójában az ellenség, így nem meglepő, hogy a „merényletet” követő napokban a francia média szélmalomharcosai élveztek elsőbbséget. Caroline Fourest újságírónő például hamar előrukkolt a magukba forduló közösségek és a fanatizmus szellemeivel. Véleménye szerint fura világban élünk. A szólás szabadsága – fejti ki Fourest – „a legvadabb hangokat szolgálja, azonban inkvizícióvá alakul, amint a fanatizmus kifigurázására kerül sor”. Az újságírónő, aki médiasikerét mindenekelőtt iszlámellenes kirohanásainak köszönheti Franciaországban, feltehetően arra utal a maga fura világában, hogy a szabad véleménynyilvánítás rendszerint hangot ad az iszlámnak, azonban elhallgattatja az iszlámellenes véleményeket, amint maga az iszlám kerül vád alá. Lehetne emellett érvelni, ha az iszlám valóban vád alá került volna, ezt azonban cikke írásakor Fourest csupán feltételezi. Valószínűsít egy figurát a „rossz” szerepében, egy megelőlegezett színdarabban, amelynek szerzője továbbra is ismeretlen.

Az intellektuális kényelem szempontjából említésre méltó, ahogyan Fourest – más közszereplőkkel együtt – szándékosan a keresztény radikálisok elítélésével esik neki az iszlámnak. A probléma Franciaországban ugyanis az, hogy „mérsékelt”, illetve „radikális” vallásosságról kizárólag az iszlám kapcsán esik szó. Fourest, és mellette például a színházi ügyekben igencsak jártas Jean-Michel Ribes ezért alibiszerűen szándékosan a katolikus fundamentalizmust kritizálja, úgymond ellensúlyként, annak érdekében, hogy az iszlámellenesség piruláját könnyebben le tudja nyelni a kedves közönség. Igaz, Ribes színházigazgató éppen egy olyan darabot készül bemutatni decemberben a párizsi Théâtre du Rond-Point színházban, amely a közelmúlt tapasztalatai alapján (keresztény fundamentalisták tüntettek egy általuk szentségtörő darab ellen a párizsi Chatelêt előtt) bátran számíthat „keresztes” tüntetésekre.

A keresztény értékeket valló szélsőjobboldal kapóra jött az iszlámellenes véleményformálóknak a Charlie Hebdót sújtó esemény előtt. Feltételezzük, hogy Jean-Michel Ribes nem is sejti, hogy ő maga is „kapóra jött” a Le Monde-ban megjelent cikkével. Ribes tényszerű információkra támaszkodik: szélsőjobboldali, önmagukat kereszténynek valló radikálisok valóban tüntettek egy színdarab ellen Párizs szívében, október utolsó hetében. A Charlie Hebdót ért támadás mögött nem lelhető fel hasonló radikális szerveződés. A hivatkozás ebből kifolyólag alaptalan, azonban igencsak kényelmes: erre támaszkodva elítélhetőnek tűnik az, amiről csupán feltételezzük, hogy fundamentalista akció volt. Mivel a tényszerű radikális szerveződést a „keresztény” szélsőjobboldalon érhettük tetten a közelmúltban, az iszlám fundamentalizmus elítélése – információk híján – alibire épül, a média logikájának köszönhetően: nem ott van, ahol keressük, hanem egészen másutt, mégpedig ott, ahol nemrég láthattuk.

Nem kizárt – ahogyan eddig egyetlen feltételezés sem –, hogy valóban iszlám fundamentalisták felelősek a szerdai robbantásért. Ebben az esetben maradéktalanul el kell ítélni az atrocitást a szólásszabadság nevében. Ha másért nem, akkor a francia-muzulmán polgárok védelme érdekében, akiknek békés többségét az iszlám fanatizmus nem minősíti. Azonban az elmúlt napok heves vitája, az ismeretlen ellenség komfortos képzetének köszönhetően elterelte a figyelmet egy lényeges problematikáról: felelősségteljes-e a Charlie Hebdo irányvonala?

Pascal Boniface, a nemzetközi kapcsolatok szakértője úgy fogalmazott: akik nem helyeslik a Charlie Hebdo stílusát, a robbantásos támadást sem helyeslik. Ismételten érthető és indokolt, hogy a francia sajtó kiállt a Charlie Hebdo mellett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szatirikus hetilapot végérvényesen igazolja a „merénylet”. Facebook-bejegyzésében Boniface arra a színlelt harcra reagált, amely az elmúlt napokat jellemezte: a szabad sajtó felsorakozott egy ismeretlen ellenséggel szemben; ebből kifolyólag az, aki kritizálja a Charlie Hebdót, voltaképpen jóváhagyja a Molotov-koktélos agressziót. Ennek értelmében Caroline Fourest „inkvizíciós” elmélete fordítva sül el, mivel a szatirikus hetilapot érintő kritikákat igyekszik elhallgattatni a média.

Boniface amellett érvel, hogy ellentétben más szatirikus lapokkal és TV-műsorokkal, a Charlie Hebdo kizárólag egy kisebbséget vesz célpontba: a muzulmánokat. A hetilap erre tüstént reagált és cáfolta Boniface vádiratát. Tény azonban, hogy a Mohamed-karikatúrákat publikáló hetilap messzebb ment az iszlámmal, mint a nemkülönben gyilkos kritikával illetett kereszténységgel szemben, ha azt vesszük figyelembe, hogy a francia-muzulmánok intézményes (republikánus) harceszközei igen csekélyek a katolikus egyházhoz képest, nem beszélve az ábrázolás tilalmáról, amely (a zsidó hagyományok nyomdokaiban) akarva-akaratlanul kötelezi azokat a francia polgárokat, akik a békés beilleszkedés hívei Franciaországban.

A Charlie Hebdo, más republikánus forrásoktól eltérően nem a hatalmasokat, hanem a gyengéket támadja. Mit szóljon egy észak-afrikai származású francia a Mohamed-karikatúrákkal szembesülve? Nem mer szólni, mivel „arabként” nem áll erőteljes republikánus szócső a rendelkezésére. Zavarban van, mert mégiscsak származását, eredeti kultúráját látja a kínpadon. Mit tehetne? Átengedi a szót azoknak a fanatikusoknak, akiket egyébként valószínűsíthetően nem is ismer. Humoros-e az a humor, amely tehetetlen társadalmi csoportokat ejt túszul?

Pierre Desproges francia humorista a nyolcvanas években feltette a kérdést: lehet-e, szabad-e mindenen nevetni, mindenből gúnyt űzni? Igen, szabad, sőt kell is, jött a válasz. Lehet-e mindenkivel nevetni? Ez már problémásabb, tette hozzá Desproges. A szélsőjobboldalra utalva Desproges arra a következtetésre jutott, hogy nem. Nem lehet mindenkivel nevetni. A Charlie Hebdo saját közönsége helyett nem is a muzulmánokat, hanem az iszlámistákat szólítja meg. Irányvonalában egy ellenséget részesít kiváltságban. Olyan embereket, akikkel nem lehet együtt nevetni. Meglepő-e ennek fényében, hogy a szatirikus hetilap, a robbantásnak köszönhetően – attól függetlenül, hogy kik a tettesek – a média reklámhálózatában célba talált? Sokan vannak, akik szeretnének együtt nevetni, ők – e sorok íróját beleértve – a Charlie Hebdo olvasói. Ha a gúny nem őket szórakoztatja, hanem egy kisebbséget zsarolva egy szektát céloz, akkor mégis mi várható el az említett olvasóktól? Min nevessünk?

A párizsi Nagy Mecset rektora, Dalil Boubakeur egyértelműen elítélte a robbantásos támadást. Megjegyezte azonban, hogy azok, akik a sáriát elítélik, nem tudják, miről beszélnek, illetve általánosságokat vetítenek egy olyan törvényrendszerre, amely az iszlámban szigorú előírásoknak felel meg. Boubakeurnek félig van csak igaza: a sáriával riogató véleményformálók nem rendelkeznek szakszerű tudással az iszlám vallásról, ebből adódóan könnyen azonosítják a mohamedán intézményeket az embertelenséggel. A Nagy Mecset rektora arra teszi a hangsúlyt, ami nem vonatkozik az iszlámra. Akkor lenne teljesen hiteles, ha kifejtené, hogy mi vonatkozik valójában a mohamedán kultúrára.

A karikatúra lényege a tekintélyes áldozat vonásainak részletes megfigyelése. Ha ezeket a vonásokat nem vizsgáljuk meg, a gúny nem hiteles. A Köztársaság akkor egészséges, ha szabadon ki lehet gúnyolni a hatalmasokat. Szatirizálás előtt azonban feltétlenül szemügyre illik venni az „áldozatot”, nehogy a hatalom helyett védtelen embereket állítsunk pellengérre, ami a humort nem ismerő, sértettségből táplálkozó szélsőségeseknek kedvez.