Tarlós szerint Csurka félreérthető

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Az állami fajvédő színház elleni tiltakozások csúcspontján Tarlós István
szórakoztató nyilatkozattal örvendeztetett meg minket. Azt állította,
hogy amit a közismerten fajvédő politikai publicista, Csurka István
egyebek közt az Ascher Café című cikkében is leír, az egyfelől
félreérthető, másfelől szemben áll az Új Színház koncepciójával. 

 

 

forrás:galamus.hu

 

Ennek jegyében mértéktartásra szólította fel az általa pozícióba hozott szerzőt, és azt üzente neki, hogy tartózkodjon a félreérthető, illetve a politikai kultúrával nem összeegyeztethető nyilatkozatoktól, mert az ilyenekkel veszélyezteti az Új Színház elképzelt, megvalósítandó programját és Dörner György igazgatói kinevezését.

A jóhiszeműség mindenkit arra kötelez, hogy elhiggye Tarlósnak: őszintén mondta, amit mondott, és nemcsak taktikázott, tehát valóban félreérthetőnek és a benyújtott Csurka–Dörner-koncepcióval ellentétesnek látja Csurka megnyilvánulását. Emellett azt is komolyan gondolta, hogy van értelme valakit éppen olyasmi miatt felszólítani a mértéktartásra, aminek alapján csak az imént ígértek neki intendatúrát.

A kérdés azonban kívülről nézve mégiscsak kérdés: visszaigazolja-e maga a Csurka-szöveg, hogy félreérthető, és hogy egyáltalán értelmezhető-e vele kapcsolatban a mértéktartás?

Az írás címe – Ascher Café – kétségtelenül kelt egy kis bizonytalanságot. Ám némi gondolkodás útján hamar rá lehet jönni, hogy a szerző az Ascher Tamás körüliek bulizós társaságához a cafetéria-szolgáltatásokat is hozzá akarta asszociáltatni, hogy érzékeltesse: olyan emberekről van szó, akik a mindenkinek járó juttatásokon fölül adott, megegyezéses kedvezmények világában vannak igazán otthon.

Az írással egyébként fantasztikus szerencsénk van! Csurka ebben először is halálpontos listát állított össze arról, hogy kikről beszél, azután kivételes teljességgel, szinte enciklopédikusan tálalja föl számunkra az összes, általa eddig használt klisét, néhány, ugyancsak jellegzetes, történelemhamisító hazugsággal együtt. Ráadásul arról is pontos leírást ad, hogy mit jelent majd a Dörner-koncepcióban beígért, magyar szellemiségű színdarabokban a magyar szellemiség. Magyarán hogy mit fognak majd játszani a Dörner-színházban.

Sajnos Tarlós kérésének hatékonyságát már a listánál is reménytelennek látom. De a félreérthetőség vádja sem áll meg: Csurka világos egyértelműséggel, hosszan, valamint időben is tág keretek között közli azok névsorát, akiket nem tekint magyaroknak, tehát akikkel szemben akarja a színházi koncepcióját kidolgozni. Felsorolása nemhogy vetekszik a Kazal László által énekelt híres kupléval (amelyben a telefonkönyv G betűs részének kimerítő és virtuóz felsorolását halljuk, Granyák-Grauer-Granyicsektől Gleier-Glázer-Gluppovácson át Galinovácovácsevicsig), de még felül is múlja, amennyiben csaknem az összes kezdőbetűt tartalmazza.

Íme, a Csurka-féle telefonpolka (az említés sorendjében):

– internetes oldalak, Népszava, Népszabadság, 168 Óra, Magyar Narancs, Klubrádió, ATV;

– Rákosi Mátyás, Pap elvtárs (56-os vérbíró), Szekeres Imre (azon az alapon, hogy 1985-től ugyanannak a veszprémi pártbizottságnak volt a tagja, amelynek harminc évvel azelőtt Pap elvtárs vélhetően szintjén a tagja lehetett);

– Ascher Tamás („a minden bizonnyal odesszai eredetű családból származó askenázi”), Hiller István, és gyakorlatilag minden mai színházvezető;

– a fél közszolgálati tévé, a ciprusiak (akik legjellemzőbb attribútuma az offsorozás, és ezért „ma már nem is lehet tudni, ki ciprusi, és ki zsidó”); az ártatlanság vélelme és a konszenzus mint olyan (ezek undorító, liberális találmányok, amelyek arra valók, hogy a bűnözőket pozitív diszkriminációban részesítsék), az irányított felmérések és a közvéleménykutatások;

– Surányi György, egykori jegybankelnök, Jörg Haider feltételezhető gyilkosai, a Színművészeti Egyetem, amelynek Ascher a rektora, és ahol Léner Péter (Csurkánál: Léhner) tanít; a Lánchíd Rádió, a Hír TV, az Echo TV és a Magyar Hírlap azon része, amelyben „megbújnak betömékelt (értsd: beszuszakolt – L.J.) liberálisok”;

– Jób Dániel, múlt századi színházújító és drámaíró, Tisza István gyilkosai (akiknek személyével Csurka a történészektől eltérő módon tisztában van), a papírtalpú bakancsok szállítói;

– Heller Ágnes (mert Csurka szerint nem tisztázta a rá hazudott pénzügyeket, és az Aczél-korszak üldözöttjeként most így, utólag biztosan „Aczél György-baráttá akarná marxizálni a színházakat”), és természetesen az összes bankár.

Nehezen tudom elképzelni, hogy Csurka bármilyen módon is meghúzza ezt a listát, sőt, attól tartok, van ott még talonban néhány kezdőbetű.

Ami pedig a kliséket illeti: bármennyire is unalmas számunkra, mégis végig kell vennünk őket, hiszen ha marad a nyilas színház, akkor ezekkel nap mint nap kénytelenek leszünk találkozni, és akkor tudnunk kell, hogy érti-e a város vezetése, miről van szó, avagy félreérti.

Az egyik alapképlet szokás szerint a biológiai származás totalizálása: az ember teljes személyiségét, minden vonatkozását egyetlen tényező, a származás határozza meg. Ez az, amelyen keresztül az ember minden egyébhez kapcsolódik. Amit Csurka a szokásos náci logikával egyértelműen „faji” meghatározottságnak tekint, hogy ugyanis ezzel is kifejezze: csak károkozás árán összekeverhető elemekről van szó, és nem fajtákról vagy rasszokról, amelyek gond nélkül keveredhetnek (ezért a faj szót a realitásoktól eltérő volta miatt idézőjelesen fogom használni). „Egy gyehenna nyílt meg előttem, amelynek létezéséről tudtam, írtam is – ezért neveztek ki antiszemitának –, de azt, hogy ennyire szervezett, ennyire gátlástalan és ennyire fajilag meghatározott (mármint a gyehenna – L.J.), azt sokszor még magamnak sem hittem el” – így kezdődik az írás. A magam részéről itt nem tudok elképzelni semmiféle fokozatosságot, és őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogyan lehet mértéktartóan és a politikai kultúrával összeegyeztethető módon képviselni azt, hogy a társadalomban a biológiai származás egyáltalán rendezőelv lehet. Ezt ugyanis nemzetközi egyezmények sora tiltja.

A fenti kliséből logikusan következik a szintén jól ismert séma: a „faji” reprezentáció kényszerének rögeszméje. E szerint aki valamely „faj” tagjának született, az minden pillanatban és mindenhol, totális erővel a „faját”, és csakis azt képviseli, mintha annak teljes jogkörrel felhatalmazott megbízottja volna, továbbá mintha sem az Én, sem a Társadalom nem létezne, se valóságos erőként, se közegként, se dimenzióként. A társadalomban ez a reprezentáció (gyakorlatilag a „fajok” harca) jelenti mind az alternativitást, mind az egymáshoz való viszonyt, tehát a társadalmi kapcsolatrendszert. Persze úgy, hogy a „zsidó fajúak” reprezentációja az „ellenségé”, a „magyar fajúak” reprezentációja pedig a hazafiságé.

Sajnos itt is nagyon kérdésesnek látom a mértéktartásra való biztatás hatékonyságát. Hogyan legyen szerényebb ebben Csurka? Alkalmazza a „mindenkinek megvan a maga zsidaja” technikáját? De hát az is csak önbecsapás volna, hiszen jól tudjuk, a séma ugyanazt a rendszert erősíti: vagyunk „mi”, mások számára kötelezően odaképzelt viszonyítási pontként, és vannak az egészében „rossz zsidók”, akik közül nagy ritkán kegyeskedünk kiemelni egy-egy „jót”, akivel aztán vállaljuk az emberi közösséget.

Csurka mindezek mellett behoz még két fontos klisét, amelyek ugyancsak elég egyértelműek: a „szándékoltan ártatlannak látszó elem alkalmazása”, valamint „a saját emberünk is a zsidók miatt impotens” nevű rögeszméket. Ráadásul mindkettő egy harmadik rögeszme igazolásául is szolgál.

Az elsőnél nagyon pontosan megmagyarázza, hol is jön be a megtévesztő másféleség: „A bankárokat önök választják ki minden faji elfogultság nélkül” – írja, személyesen is megszólítva az ellenséget, majd azt is értésünkre adja, hogy mitől hiábavaló az elterelés:„Azok a saját fajtájukból neveznek ki vezető munkatársakat, le egészen az őrző-védőkig (…) de, ha az ember kicsit jobban beleszagol a levegőbe Bécsben, hát, mintha ciprusi illatok terjengenének. Jörg Haider egy furcsa autóbalesetben halt meg” – olvashatjuk.

A saját emberes klisére pedig Szőcs példáját hozza, aki hiába „jóakaratú, higgadt, megbízható, bölcs ember, de jóformán semmi nincs a kezében”. Neki „nem csupán pénze nincs, mert az Ascher Café mindent ellopott, felélt, off-shore-okba helyezett” – így a gondolat első fele, hanem pénze sincsen, mondja a napfény tisztaságával ragyogó gondolat második fele: „Nincs a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kezében semmi, mert minden az önökében van. A legfontosabbá tett tétel a bankok tétele”. Na jó, a „nemcsak pénze nincs, hanem pénze sincs” gondolat indoklásában van differenciáltság: nemcsak azért nincs semmi Szőcs kezében, mert a zsidók minden pénzt elloptak, hanem mert egyúttal minden lehetséges pénzforrás felett is ők ülnek. Itt azonban ismét van egy kis homály: ha ugyanis a gazdaság valóban ennyire egyirányúan, egyetlen céllal és egyetlen csoport által racionalizálva működik, akkor hogyan lehetségesek benne egyáltalán válságok, és ráadásul ennyi félék? Ám Tarlós speciel nem erre a tisztázatlanságra kért Csurkától magyarázatot.

Mindeközben az is meglehetősen egyértelmű, amit mindkét rögeszme szolgál: a világban nem a tényleges hatalom számít, hanem csupán az informális, amit a zsidók tartanak a kezükben, a „faji” erővel létrehozott, eltéphetetlen, hálózat jellegű jelenlétükkel. Ez évtizedek óta az antiszemitizmus Jolly Jokere, nincs ember, aki ne ismerné. Egy idő után persze kínossá válik, ha valóban ennyire származás-specifikusnak látszik a tehetetlenkedés, és tényleg mindig csak a nem zsidók jellemzőjeként jelenik meg (valaki már felfoghatná a jobboldalon, hogy ha létezik nemzetgyalázás, akkor ez annak a csúcsa, hiszen a jobbszélen egyebet sem bizonygatnak, mint hogy a zsidóság nélkül értelmezendő magyarok intellektuálisan, de politikai hatékonyságban is szupernullák, miközben a zsidók mindenhatók). Emellett sokaknak eszébe juttathatja Márai ismert párbeszédét, a Föld, Föld… című könyvből: „Könnyű nektek, mert ti tehetségesek vagytok, de mit tegyek én, aki nem vagyok az. Nekem be kellett lépnem a nyilaskeresztes pártba, hogy lehessek valaki!”

Ami elég kínos, de számunkra annál hasznosabb, hiszen Márai nevével a lényeghez érkeztünk meg: ahhoz, hogy milyen darabokat is fognak a nyilasok színre vinni. Csurka szerint „a Márai-sors, a Márai-dráma nincs megírva, még elgondolva sincs talán”, épp ezért már itt elkezdett gondolkozni „a legnagyobb magyar polgár” belső konfliktusán. És mivel mindenki életét a faji determináltság és a reprezentációs kényszer határozta meg, Csurka szerint Márainak is az volt a drámája, hogy miközben zsidó nőt szeretett (mélyen és végül az öngyilkosság pecsétjével), eközben hazáját feleségének „fajtársai” sanyargatták. Márainak e szerint az egész, hosszú emigrációja alatt egyfolytában az volt a legnagyobb problémája, hogy a gyűlölt ellenségei közül választott imádott feleséget.

Nos, itt Tarlós valóban kifogásolhatná a gondolat elnagyoltságát. Pontosan mire gondolt a szerző? Jó lett volna, ha a színházi koncepció erősítése érdekében már most példákkal teszi egyértelművé a belső dráma egyes stációit. Említhette volna az intimebb helyzeteket, amelyekbe kerülvén hősünk mégsem oldódhatott fel az összeolvasztó együttlétben, mert mindig fenn kellett tartania az éberségét. Azt kellett figyelnie, hogy mikor ütközik ki a bizalmába fogadott és vele éppen összefonódó nőn a Rákosi Mátyás. De fontosak lehetnek az olyan, hétköznapi konfliktusok is, mint amikor az ember mondjuk nem viszi ki időben a szemetet. Jól tudjuk, hogy ilyenkor egy zsidó feleség bármelyik pillanatban a férje fejéhez vághatja, hogy „mentem volna hozzá inkább a Grűnhöz, aki tudta, mi egy rendes férj dolga”. De haza is küldheti őt a „hülye, goj őseihez”. Szörnyű nyomások ezek, és Csurkának konkrétan rá kellett volna mutatnia, hogy Márai melyik műve hogyan tanúskodik erről a belső vívódásról. Ezek nélkül bizony Tarlósnak nem könnyű bizonyítania, hogy érdemes megrendelni Csurkától a magyar élet legmélyebb és legfontosabb belső drámáit feldolgozó, magyar színdarabokat. Az emberek még képesek lennének azt hinni, hogy Márai maga mindent megírt a benne zajló emberi drámáiról.

Úgyhogy ha belegondolunk, igaz, ami igaz: van még itt munka, van mit egyértelműsíteni, pontosítani. Hajrá, Tarlós!

Persze csak addig, amíg Csurka Tarlósról is ki nem deríti, hogy zsidó, vagy ha nem, akkor zsidóbérenc. Azután viszont nekünk már, hála Istennek, egyáltalán nem kell a kérdéssel foglalkoznunk – mindenki arra a helyre került, amiért megdolgozott.
 

[popup][/popup]