Jancsó 90: Primitív műfajban

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Rendíthetetlen tag a világ filmművészetének elitklubjában a születésnapos Jancsó Miklós.

 

 

forrás:nol.hu

 

Jancsó Miklós több könyvet szokott olvasni egyszerre. Most Umberto Eco egyik kötete van az asztalán és az ókorkutató Németh Györgyé, az antik görög államokról szóló korabeli írások gyűjteménye. Az utóbbiból idéz: a spártaiak elfoglalják Athént, és tíz athéni arisztokratát tesznek a város élére azzal, hogy gyilkoljanak le 1500 volt vezetőt. Amikor visszatérnek a hatalomba a demokraták, törvényt hoznak, hogy ezt nem szabad megtorolni a bűnösökön. Legyen béke, szakadjon a bosszú láncolata – mondják.

– Ritka az ilyen megbocsátás, különösen korunkban – fűzi hozzá a rendező rám bízva, akarom-e aktualizálni a gondolatot.

Gyerekkora óta izgatja a történelem (és persze a jelen). Most, hogy erről beszélhetek vele, megkockáztatom, valamennyi játékfilmje történelmi mű. Persze sajátosan használja a korokat, eseményeket, személyeket. Ürügyként, díszletként a hatalmi viszonyok modellezésére. – Soha sem analizáltam a filmjeimet, nem tudom, hogyan alakult ki ez a filmnyelv – mondja.

– Hernádi Gyulával (a 2005-ben elhunyt állandó alkotótárssal) együtt találtuk ki, sok-sok dumálás közben. A hazai értelmiség folyton akörül forgott, milyen a magyar múlt, kik a magyarok – sokan gondolták, hogy uralkodó nép –, no meg mi volt ’56-ban. Ebbe a szellemi közegbe ágyazódtak ezek a munkák. A film azonban primitív műfaj, szemben az irodalommal, ahol hosszan lehet értekezni a témáról. Másfél-két órád van, hogy elmondd, amit akarsz. Ezért kell valamilyen különös, megragadó kifejezési formát találni. Sokat kínlódtunk vele – teszi hozzá.

Azzal, amit megtalált, és amit leegyszerűsítően csak kellékekkel jellemeztek, mint a folklór, a meztelenség, a ló, a körkörös kameramozgás, a „hosszú snittek” és így tovább, Jancsó a hatvanas évektől tagja lett az európai filmművészek virtuális elitklubjának, amelyben olyanok foglaltak helyet, mint Antonioni, Bergman, Fellini, Rohmer, Tarkovszkij és mások. Kilencvenévesen túlélte őket. De ami drámai: túlélte az európai filmnek azt a fajtáját is, amelyet ezekkel az alkotókkal együtt képviselt. – Most is ezerféle film van, és sok tehetség itthon is, neveket illetlenség említenem, mint ahogy az irodalom is sokféle – jegyzi meg. – Az irodalmi lektűr mellett azonban továbbra is erős a magasirodalom. A filmre ez nem igaz – mondja.

Egyébként sosem gondolt „elitklub”-tagságra – tiltakozik –, bár az általam emlegetett európai rendezőket személyesen ismerte. Bergmannal köszönő viszonyba került, Antonionit barátjaként tisztelte, jóban volt Truffaut-val, Godard-ral is, de közeli barátja Pasolini lett, amikor Olaszországban élt a hetvenes években. – Kicsi szakma volt ez, könnyen teremtettünk kapcsolatot egymással a fesztiválokon – magyarázza. – Cannes mára tömegrendezvény, perzsavásár lett! A jelenre vonatkozóan megjegyzi: –Nagyon összemelegedtünk Bélussal (Tarr Bélával), ő még az úgynevezett alkotók nemzedékéhez tartozik. Azt hiszem, az a problémája, hogy merre fordítsa azt a filmes modort, amit létrehozott. Mert valószínűleg nem tudja abbahagyni, hiába mondja. Egy festő százévesen is pepecselhet a vásznon, egy filmes, aki ugyancsak képben gondolkodik, csak úgy tudja megvalósítani az álmait, ha forgat.

És neki vannak-e még filmes álmai?

– Ugyan már – legyint. – Egy profi film költsége közel jár az egymillió dollárhoz. Honnan szedem én azt össze? És nem is biztos, hogy arra a filmre, amit én csinálnék, volna vevő – fűzi hozzá. Sok korábbi álma megvalósulhatott, de csak egyetlen egy készült rendelésre: az 1917-es szentpétervári hatalomváltás évfordulójára szovjet koprodukcióban forgatott Csillagosok, katonák. Amellyel a szovjet vezetés olyannyira elégedetlen volt, hogy a nyersanyagból összevágatta a saját verzióját. Az ment odaát, itthon meg a Jancsó-film (hamarosan újra megjelenik DVD-n). Valóra nem vált álma volt a Báthory Erzsébetről tervezett film – „ez a hatalom elképesztő mértékéről szólt volna és arról, hogy még akkor sincs biztosíték arra, hogy meg lehet úszni – szóval a sztálinizmusról” – mondja. De az álom olykor módosult. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr, Pesten című opus vígjátéknak indult, csak később lett belőle az első Kapa–Pepe-film. Meséje szerint 2000-ben az atyaisten leküldi Szent Pétert a Földre, aki belehabarodik egy pesti lányba. A főszereplő Mastroianni lett volna, de már nagyon beteg volt, aztán Gassman, de éppen ő is gyengélkedett. Külföldi befektetővel tárgyaltak, aki ígérte, két nap múlva ad választ. „Jancsó úr, nagyon tetszik a forgatókönyve, jó színésszel siker lehet – kezdte az illető.

– Ha ön az első vagy a második filmjét készülne forgatni, adnék rá tízmillió dollárt. De magáról tudjuk, milyen filmet fog csinálni.” És nem adott semmit. Grunwalsky Ferenc operatőrrel csak azért is nekifogtak, és megszületett Jancsó öregkori „Stan és Pan-sorozata”.
 

támogatás