Végre minden zsidó kaphat alija-jogot Izraelben?

A kérdés nem csak irónia, vagy épp ellenkezőleg, provokáció. Tény és
való, hogy habár az izraeli chok hasvut, vagyis visszatérési törvény
lényegi ideája, hogy a Szentföldön minden zsidónak született ember
menedéket és állampolgárságot kapjon, a gyakorlatban mégis ez az
ideológia nem minden zsidó esetében teljesül. 

 

 

forrás: zsido.com

 

Ugyanis míg az előbb említett törvény a visszatérésre feljogosítja például azokat a nem-zsidókat is, akiknek négy nagyszülőjük között akár egy is zsidó volt (még akkor is, ha ők maguk aktívan egy más vallás gyakorlói), előfordulhat, hogy egy ortodox zsidónak nem adják meg a bevándorlási engedélyt, arra hivatkozva, hogy ő tulajdonképpen nem is zsidó.

Hogyan lehetséges ez? A dolog hátterében az áll, hogy az említett visszatérési törvény nem ismeri el a bevándorlásra jogosultnak azokat, illetve azok gyermekeit, akik a zsidó vallásból kitértek. Habár a zsidó hagyomány és háláchá az egyik legsúlyosabb dolognak tartja a kitérést, mégis a háláchá egyértelműen fogalmaz arról, hogy a kitért zsidó – és gyermekei (anyai vonalon) – továbbra is zsidó marad. Ennek ellenére, az amúgy szekuláris zsidó állam egy évtizedekkel ezelőtt ránk maradt eset miatt a háláchánál is szigorúbb és sok száz-ezer zsidót foszt meg az alijázás lehetőségétől.
A problematikus törvényi meghatározás egy bizonyos Dániel testvér (Oswald Rufeisen, 1922–1998) esetére vezethető vissza. A lengyel holokauszt túlélő a ’60-as években, mint keresztény szerzetes szerette volna megkapni az alijázási engedélyt. Az izraeli legfelsőbb bíróság kérelmét visszautasította, és ezt követően a Kneszet, a fentiekre módosította a törvényt. Ezzel állt elő az ambivalens helyzet.
[Érdekes megjegyezni, hogy személy szerint maga Dániel testvér végül is egy másik jogi eljárással megkapta a letelepedési engedélyt és 1998-as haláláig egy haifai kolostorban élt.]
A probléma különösen Magyarországon élő, hiszen történelmi okokból, nálunk volt a leghosszabb lehetőség a kitérésekre a Holokausztot megelőzően, illetve a világháborúban. Alig lehet olyan mai magyar zsidó, akiknek családi felmenői között ne lenne olyan, aki vagy életmentésből, vagy mert egyetemre szeretett volna járni ne tért volna ki a ’20, ’30 és ’40-es évek során. Ezeknek az embereknek a gyermekei és unokái ma visszatérnek a zsidósághoz, sokan a vallást is gyakorolják és nem kevesen Izraelben képzelik el életük folytatását. Igen ám, csak hogy a budapesti Szochnut irodájában szembesülnek azzal, hogy nekik ez a jog nem adatott meg.
Ez az abszurd helyzete például a Magyarországon nevelkedett W. J.-nak is. Habár zsidóként nőtt fel, és zsidóként izraeli zsidóval házasodott, és a halacha szerint zsidónak ismerte el a rabbinikus bíróság Tibériásban – a belügyminisztériumban „felekezet nélkülinek” tekintik őt is és izraeli férjével közös három gyermeküket is. A belügyminisztérium szerint W. keresztény, mert anyai nagyanyja több évtizede kikeresztelkedett. Az egyetlen lehetőség számára, hogy zsidóként jegyeztesse be magát, hogy betér. W.-nek két fiútestvére van, akik szintén alijázni akarnak Izraelbe. Egyikük rabbinak tanul és rövidesen befejezi az avatás előtti vizsgáit. Mindkettőt a rabbinikus bíróság zsidóként ismerné el, ám a belügyminisztérium nem. Uriél Ganzl rabbi, aki felelős a törvénymódosításért a Cohárban azt mondja, hogy „Akárkinek is mesélem el ezt a történetet, mindenki arra gondol, hogy én hazudok.” „Abszurd történet, hogy valakit a rabbik elismernek zsidónak, az állam pedig ezt nem ismeri el.”
W. ezért turistaként lépett az országba és a népesség nyilvántartás „felekezet nélküliként” jegyezte be, mivel a II. világháború idején az anyai nagyanyja kikeresztelkedett. W. a zsidósága megállapítását kérte a Cohár szervezettől, a begyűjtött dokumentumok alapján, amelyek a rabbinikus bírákat meggyőzték és a szervezet minden kétségen kívül megállapította a zsidóságát. A folyamat végén megjelent a rabbinikus bíróság előtt Tibériásban is, amelyik megállapította, hogy ő zsidó.
Ám a Belügyminisztérium nem fogadta el a rabbinikus határozatot és ragaszkodott ahhoz, hogy W.-nek be kell térnie ahhoz, hogy zsidóként jegyeztesse be magát a népesség nyilvántartásba.
Az abszurd helyzet híre elérkezett az izraeli Legfelsőbb Bírósághoz és a végén kompromisszum született. A belügyminisztérium elismerte a fellebbezőket zsidóként, de nem volt hajlandó általánosságként elfogadni ezt. Így felmerült annak lehetősége, hogy törvényalkotással oldódjon meg ez a probléma: a miniszterek tanácsában elfogadták az erre vonatkozó törvényjavaslatot, amelyet egy rabbinikus szervezet Cohár és néhány parlamenti képviselő kezdeményezett, így a belügyi bizottság elnöke is: David Azoulai (SASZ). A javaslat szerint a BM köteles elismerni a rabbinikus bíróság határozata alapján elismertek zsidóságát elfogadni.
A módosítási javaslatot különböző frakciók képviselői jegyzik, példa nélkül álló módon. Eitan Chaber (Munkapárt), Pnina Kiszenbaum (Izrael Beitenu), Zvulun Orlev (Ha Báit HaJehudi) és az élükön Azoulai a Sasztól.
Ha ez a módosítás most keresztülmegy, akkor sok ezer zsidó előtt nyílhatnak meg „valóban” Izrael kapui.