Paul Lendvai: A modernizálás bűnbakjai

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

„Nem akkor talál az igazság a legritkábban szószólókat, amikor veszélyes, hanem amikor unalmas.” Friedrich Nietzsche

 

 

forrás: nol.hu

 

A magyar művelődés modernizálódása elképzelhetetlen a zsidó származású művészek és írók hozzájárulása nélkül. Ezzel a kényes és sok tekintetben feldolgozatlan, illetve a kommunista rendszer alatt tudatosan elhallgatott témával foglalkozik Hernádi Miklós, az ismert szociológus rendkívül izgalmas új könyvében (Zsidó írók és művészek a magyar progresszióban 1860–1945. Noran Libro).

A viszonylag rövid műben számtalan példával és idézettel mutatja be „messzemenően közös teljesítményként” a modern magyar kultúra gazdagságát. Az a megállapítása, hogy a magyar és zsidó „mivolt” egyaránt „sokarcú és végső fokonmeghatározhatatlan”, emlékeztet Horst Krüger német író benyomásaira a hetvenes években tett magyarországi utazásáról: „Tulajdonképpen a magyarok is szétszórodott nép, akárcsak a zsidók, olyan nép, amelyet újra és újra legyőztek és kisemmiztek, de soha nem adta föl, éppen, mint a zsidók. A túlélés művészetét gyakorolták mindvégig”. A századforduló aranykorát Robert A. Kann, az osztrák származású kiemelkedő amerikai történész „a sikeres asszimiláció és egyenjogúsítás legragyogóbb példájának” nevezte. Nem szabad elfelejteni ma sem azt, amit Ránki György, a neves történész írt a német megszállásról: „Kelet-Európában a zsidók egyetlen nemzettel sem azonosultak annyira, mint a magyarral. Ezért volt a zsidóság tragédiája egyszersmind a magyarság tragédiája is”.

Ezt idézi fel a Hernádi-könyvben közölt lista a holokausztáldozatokról a magyarzsidó irodalomban Radnóti Miklóstól és Sárközi Györgytől Szerb Antalig és Szomory Dezsőig, Halász Gábortól és Karácsony Benőtől Gelléri Andor Endréig és Rejtő Jenőig. Röviden foglalkozik a képzőművészek és filmrendezők, fotóművészek és építészek nemzetközileg is impozáns teljesítményeivel – Moholy-Nagy Lászlótól Marcell Breuerig, Brassaitól Robert Capáig. A szerző által felidézett alkotók sorsa tükrözi a „magyar ésmagyar-zsidóművészek hoszszabb és rövidebb harmonikus periódusait” ugyanúgy, mint a Trianont követő brutális zsidóüldözés és a zsidótörvények következményeit a magyar kulturában és tudományban.

A Horthy-rendszer alatt, írta Bibó István máig aktuális tanulmányában (ZsidókérdésMagyarországon 1944 után): „létrejött az ellenforradalom politikai konstrukciója, mely immár teljes élességgel vallotta egyrészt a nacionalizmus, antidemokratizmus és antiszemitizmus, másrészt a demokratizmus, nemzetietlenség és zsidóság összefüggését”.

A kódolt és nyílt antiszemita propagandával ellentétben a zsidó művészek, írók és tudósok nem csak és nem elsősorban a forradalmi mozgalmakban, így a rövid életű Tanácsköztársaságban játszott aránytalan részvételük miatt lettek a modernizálás úttörőiből az összeomlás bűnbakjaivá. Jászi Oszkár mutatott rá a valódi okokra A Habsburg-birodalom felbomlása című, 1929-ben Chicagóbanmegjelentmunkájában: Csonka-Magyarország területén már nem éltek nagy számban nemzetiségek, viszont ott volt a konkurens zsidó középosztály. Jászi szerint a nemzetiségek rémképét felváltotta a zsidóság rémképe.

[popup][/popup]