Izrael: a nyugat örül, mert nem lát tovább az orránál

Arab forradalmak: nem számít, hogy mennyi a nemzetközi és az egyiptomi biztosíték, a regionális biztonság nem tehető ígéretek és utópiák függvényévé. Izrael szerint ezért kétélű kard lehet az arab “demokratizálódási hullám”. Legkevésbé fogja stabilizálni a térséget, sokkal inkább újabb konfliktusok gócpontja lehet.
 

 

Az egyiptomi forradalomról Izrael, a térség egyetlen demokráciája szerint egyelőre nem beszélhetnek pozitívumként. A Jerusalem Post elemzése szerint azok beszélnek a béke és a demokrácia nagy lehetőségéről, akik nem ismerik eléggé a térséget és a kialakult helyzetet: ennek azonban vajmi köze van a valósághoz.

Még ha a legjobb lehetőséget, a demokratikus átalakulást vesszük figyelembe, akkor is tisztában kell lennünk azzal, hogy nem csupán a Muzulmán Testvériség, hanem az ellenzék másik két legismertebb vezetője, Ajman Nur és Mohamed ElBaradei is a békeszerződés felülvizsgálatának a „szükségéről” beszél: szerintük népszavazásra kellene bocsátani, vagy el kellene tekinteni tőle. Ez pedig vagy nagyon kockázatos politikai játszma, vagy az egyiptomi-izraeli „hideg béke” szándékos, lassú kivégzése – tekintettel arra, hogy számos közvélemény kutatás bizonyította be, hogy az egyiptomiak elsöprő többsége – 85-92 százalék – rendelkezik Izrael-ellenes nézetekkel, vagy nem támogatja a zsidók közel-keleti jelenlétét.

Ha az Egyesült Államok támogatásának elvesztésétől, vagy egy esetleges izraeli megtorlástól való félelem miatt a békeszerződés mégsem lesz formálisan felbontva, a tartalma kiüresedhet: Egyiptom megsértheti a szerződést, anélkül, hogy ezt felvállalná. Izrael így abba a nehéz helyzetbe kerülhet, hogy sürgetnie kell Washingtont, hogy lépjen fel. Ez azonban nehezen tudna megvalósulni konfrontáció nélkül. A Sínai-félszigeten felrobbantott izraeli-jordán gázvezeték egy másik elgondolkodtató jelenségre hívja fel a figyelmet: az egyiptomi kormány a gazdasági érdekek mentén hiába igyekezne folytatni a gázszolgáltatást, ha a csöveket újra és újra terrortámadások érik. Egy konzekvens, határozott, a terroristákat háttérbe szorító hatalom hiányában ez nehezen fog megvalósulni.

A határok biztonsága is egy komoly terület: a jelenlegi katonai vezetés azt állítja, hogy Egyiptom érdekében áll a terroristák beszivárgásának a megakadályozása. Hasonló logika azonban már gyakran bizonyult tévesnek. Egy rendszerváltás, vagy adott esetben az iszlámmal és/vagy a radikális nacionalizmussal szimpatizáló erők hatalomra kerülése esetén, ahogy arra a régióban már volt példa, a katonák nem feltétlenül a legszigorúbb katonai fegyelem szerint engedelmeskednek a hadsereg parancsnokság rendeleteinek.

Az izraeli demokráciának sok pénzt és időt kell arra fordítania, hogy helyreállítsa az egyelőre bizonytalan Egyiptommal határos hosszú határvonalainak védelmét. De iure fontosak a nemzetközi és az egyiptomi biztosítékok, de facto azonban Izrael, és a térség „hatalmi egyensúlya” nem teheti a jövőt bizonytalan, egyelőre csak politikusok és a sajtó által megideologizált, utópisztikus dolgoktól függővé.

Izrael azonban nem csak Egyiptommal határos délen, hanem ott van Gáza is. A legtöbb egyiptomi a Hamasz támogatását nemzeti és vallási kötelességének tartja. A Hamasz felé irányuló szankciók fenntartása és a határok lezárása nem túl népszerű. Kérdés, hogy elutasítaná-e egy választott kormány a határok megnyitásával járó népszerűséget, vagy inkább továbbra is népszerűtlen kívánna maradni a status quo fenntartásával? Egy ilyen lépés jobban felbátorítaná a Hamaszt és megszilárdítaná hatalmát. És akkor még nem szóltunk arról a ciszjordániai tervről, hogy a nyugat tárgyalópartnere, a Palesztin Hatóság kijelentette – miután az Egyesült Államok megvétózta az ENSZ „izraeli-telep” szankciót – hogy akár egységkormányra is hajlandó lehet a Hamasz iszlamista politikai- és terrorszervezettel.

Egy Gáza felé irányuló „enyhülési” politika a jelenlegi helyzetet feltételezve egyértelműen még több terrorista, fegyveres és még kifinomultabb fegyverek beáramlásához járulna hozzá. Ez megnövelné egy újabb Hamasz elleni beavatkozásnak a lehetőségét. Ha esetleg szükségessé válik az izraeli hadsereg részéről egy Hamasz támadás megtorlása, feltételezhető-e, hogy az egyiptomi kormány csak készenlétben fog állni, de nem avatkozik be? Az egyiptomiak elsöprő többsége a gázai palesztinokat támogatja Izraellel szemben.

A Muzulmán Testvériség kérdése sem utolsó rangú probléma: bár rövid távon kicsi, de hosszú távon megnövekedhet annak esélye, hogy az iszlamista szervezet hatalomra kerül. Amennyiben meghatározó erővé válik, erőpozícióból is terjesztheti a gyűlölet üzenetét, ami nem sok jót jelent a nyugat, Izrael és minden demokrácia számára. Nem csak az iszlamizmus, de a radikális nacionalizmus is veszélyt jelenthet azonban, ha Egyiptom ezen az úton indul el, akár megújíthatja a szövetségét Szíriával.

Természetesen a rossz forgatókönyvek között van jó is, mert előfordulhat, hogy az egyiptomiak csak arra fognak koncentrálni, hogy javítsák az életkörülményeket, és élvezzék a békét. A probléma azonban az, hogy korábban sem volt, most meg a káoszból éppen kikecmergő országban még kevesebb pénz van a gazdaság felvirágoztatására. A feltételek így sokkal inkább egy frusztrációhoz adottak, mintsem a fejlődéshez. Volt már arra példa, hogy egy kormány ilyenkor inkább a bűnbakkereséshez fordul.

A helyzet egyelőre így összegezhető: Egyiptom az Izrael és a hideg béke felé való pozitív viszonyulástól a semleges álláspont felé mozdult el. A kérdés jelenleg az, hogy tovább halad-e a töréspont felé? Ezt több meghatározó tényező is befolyásolja: amennyiben a térség többi arab diktatúrája között Egyiptom demokratikus állammá válna, ennek nem örülne a regionális hatalommá avanzsált radikális iszlamista Irán, amely következetesen iszlám forradalmat vizionál Kairóban, de Szíria, a Hamasz, a Hezbollah és Libanoni szövetségesei sem lennének megelégedve. Ezekben a rezsimekben ugyanis még kevésbé valószínű a demokratikus átmenet belátható időn belül: itt erőszakkal, tömegbe lövetéssel „megelőzik” az átfogó tüntetéseket és forradalmakat.

A konklúzió az, hogy a népfelkelési hullám sokkal inkább destabilizálja a mérsékeltebb rezsimeket, amelyek nem voltak ellenségesek Izraellel, mint a radikális hatalmak. Az egyre tovább gyűrűző forradalom a fennmaradó mérsékelt kormányokat megfélemlíti, mint például Jordániában. A mérsékelt vezetők tudják, hogy a tömegek és azok, akik gyűlöletre uszítják őket, semmiféle kompromisszumot, vagy barátságos viszonyt nem tolerálnak a zsidó állammal. Így a felkelések következménye lehet az is, amit már most látni: befagyott a békefolyamat. Akik azt gondolják, hogy az egyiptomi események nagy lehetőséget hordoznak magukban a béke, biztonság és párbeszéd intézményesítésére, folytatására, azok nem veszik figyelembe, hogy a nemzetközi politika hogyan korlátozza a vezetők hajlíthatóságát az arab világban.

Ami ront a helyzeten: a „barátságos” arab kormányzatok már most aggódnak, hogy vajon az Egyesült Államok megbízható szövetséges-e, és meg fogja-e őket védeni. Nem lehet ugyanis az utóbbi eseményeket látva azt előre megmondani, hogy Washington nem bélyegzi-e őket (is) diktatúrának, és nem kezdi-e el támogatni az ellenzéküket, amely az arab országok többségében iszlamista, és/vagy a Muzulmán Testvériséghez közel álló szervezet.

Irán, Szíria és más iszlamista politikai erők az egyiptomi tüntetést a legerősebb arab ellenfelük lefejezésének, de leginkább saját oldaluk győzelmének tekintik, és láthatóan egyre bátrabbak. Ennek oka az előzményekben is keresendő: akkor sem találkoztak erős washingtoni válaszlépéssel, amikor jóformán elfoglalták Libanont, vagy megerősítették a Hamasz rezsim pozícióját Ciszjordániában (is).

Aggasztó probléma a nyugat és Izrael látásmódja közti szakadék is: nyugaton ünneplik az egyiptomi eseményeket, ez azonban az illúzió csapdája lehet. A térség egyetlen demokráciája szerint az igazi veszélyt még maguk a lehetséges áldozatok sem veszik észre.