Borulhat a közel-keleti egyensúly

Lehet, hogy több közel-keleti országban hatalomra jutnak az iszlamisták, ismét kiéleződik az arab világ és Izrael viszonya, az Egyiptom és a zsidó állam közti több mint három évtizedes “hideg békét” pedig forró háború követi? Ettől félnek sokan mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat Európában. De – érthető módon – leginkább Izraelben. Mennyire reális ez a veszély?
 

 

A közel-keleti békeesélyek szempontjából a legrosszabb forgatókönyvet az egyiptomi fundamentalisták mozgalmának, a Muszlim Testvériségnek a hatalomra jutása jelentené. Ez azzal járhatna, hogy a térségben felbomlik az a politikai egyensúly, melynek fundamentumát Egyiptom és Izrael 1979-es békekötése fektette le. Az a tény, hogy akkor a legtekintélyesebb, katonailag legerősebb arab ország vált ki a zsidó állammal szembeni frontból, lehetetlenné tett egy Izraellel szembeni hagyományos, háborút. Egy mostani egyiptomi fordulat – legalábbis legrosszabb esetben – a régi, háborús szembenállást hozhatja vissza.

A Muszlim Testvériség ereje leginkább az ellenzék világi szervezeteinek gyengeségében rejlik, ennek okai pedig az elmúlt évtizedek történelmében. Egyiptomban – mint annyi sok muszlim országban – a hatalmat birtokló elit korrupt volt, zsarnoki és inkompetens, egy dologhoz azonban nagyon is értett: hatalmának megőrzéséhez. A polgári jellegű ellenzékiségnek ezen a tájon kevés hagyománya van és a társadalom sem igen érett még meg a befogadására. Ezért bármely zsarnok könnyű szívvel “importárunak”, az Iszlámtól, az arab hagyományoktól idegennek bélyegezheti és e tekintetben nem kell félnie attól, hogy a lakosság ellentmond neki.

Más a helyzet, ha valamely ellenzéki mozgalom az Iszlám nevében támadja az elitet. Az ilyen mozgalmat nem lehet gyökértelennek nevezni, nem lehet – legalábbis nem lehet teljesen – eltaposni. Hiszen az állam nem rombolhatja le a mecseteket, nem tilthatja be magát muszlim vallást. Így aztán a kormányzatokkal szembeni elégedetlenség egyre inkább az iszlamista mozgalmak köré tömörül, azokat erősíti – különösen nyugatbarát államokban. E folyamat legtipikusabb példája Irán volt. Ott a lakosság többsége azóta persze rájött arra, hogy az iszlám uralom sem szabadságot nem hoz, sem a gazdasági bajokon nem segít, ám addigra már kiépült Khomeini vallási diktatúrája. Az illúzióikat vesztett irániak az óta ez ellen lázadnak, egyelőre sikertelenül.

Vajon tanultak-e az arabok Irán példájából? Vagy Gázáéból, ahol a szintén fundamentalista Hamász az úr? A kérdés végeredményben az, hogy az iszlamista uralom elkerülhetetlen átmeneti lépcsőfok-e az arab világban, melyen át kell esni, mint valami betegségen, vagy ez a betegség megelőzhető?

De vajon csakugyan olyan veszélyes lenne az egyiptomi Iszlám Testvériség hatalomra jutása? A szervezetet szálak fűzik a Gázában uralkodó Hamászhoz, (amely valamikor belőle nőtt ki), és amely bizonyosan nem menne a szomszédba egy Izrael-ellenes provokációért, ha bele akarná rángatni Egyiptomot háborús konfliktusba.

Másrészt viszont az 1928-ban alakult Iszlám Testvériség is változott, kialakult benne egy józanabb szárny, amely nem Iránt és nem a Hamászt, hanem a mérsékelt iszlamista török kormányzatot tekinti példaképének. Ha ez a szárny kerül hatalomra, akkor nem kell feltétlenül háborús robbanástól tartanunk. Már csak azért sem, mert bárki van is kormányon Egyiptomban, kétszer is meggondolja, hogy kockáztassa azt a mintegy másfél milliárd dolláros apanázst, melyet Washington évente juttat az országnak.

Persze, ha háborúra nem is kerülne sor egy iszlamista hatalomátvétel esetén, az nyilvánvaló, hogy Egyiptom és Izrael viszonya az eddigi “hideg békénél” is mélyebbre hűlne. Legalábbis szavakban az Iszlám Testvériség mindenképpen szabad utat adhat Izrael-ellenességének, már csak azért is, mert e téren bízvást maga mögött tudhatja a lakosság többségét.

De persze az Iszlám Testvériség kormányra jutása csak az egyik lehetőség. A másik az, hogy a polgári erők többséget kapnak egy választáson és legalább átmenetileg sikerül megkapaszkodniuk a hatalomban. Mubarak helyét ebben az esetben a Béke-Nobel díjas Mohamed el-Baradei vehetné át, aki a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatójaként szerzett magának ismertséget és megbecsülést.

Egyelőre azonban valószínűbb, hogy Egyiptomban, vagyis a közel-keleti békeesélyek szempontjából legfontosabb arab országban a hadsereg veszi át az irányítást. Hiszen ott valójában már több mint hat évtizede a tisztikar az úr – a köztársaság mind a három elnöke – Nasszer, Szadat és Mubarak – onnan érkezett. Vagyis a mostani – burkoltan katonai – rendszer után a hadsereg közvetlen uralma következhet. Már csak azért is, mert ez az intézmény – Mubarak pártjától és rendőrségtől eltérően – még nem járatta le magát. (Legutóbb közleményben jelentette be, hogy nem lép föl a tüntetők ellen.) A hadsereg szerepének növekedésére utal az is, hogy Mubarak alelnökké nevezte ki Omar Szulejman titkosszolgálati főnököt.

A Nyugat látható zavarban van az arab változások megítélésénél. Egyrészt rokonszenvezik a demokráciát követelő népi mozgalmakkal, másrészt fél az iszlamisták hatalomra jutásától. Különösen vonatkozik ez Izraelre, melynek a legtöbb a vesztenivalója. Benjamin Netanjahu, a zsidó állam miniszterelnöke nyilvánvalóan ilyen félelmektől vezérelve adott olyan utasítást diplomatáinak, hogy a fogadó országok kormányait igyekezzenek rábeszélni Mubarak támogatására.

Lehet, hogy Netanjahunak rövid távon igaza van. Hosszabb távon azonban politikája azt eredményezheti, hogy a forrongó arab tömegek Izraelt még inkább az elnyomó rendszerekkel azonosítják. S ez semmi jót sem ígér a zsidó állam jövője szempontjából.

Mubarak január 29-én alelnökévé – általános értelmezés szerint utódjává – nevezte ki Omar Szulejmant, az egyiptomi titkosszolgálat főnökét. Az aszketikus természetű férfi katonaként indult, majd a kilencvenes évek elején kinevezték a titkosszolgálat főnökévé. Az évek folyamán Mubarak bizalmasává és szürke eminenciásává vált. Ő közvetített Izrael és a palesztinok, de az egymással szembenálló palesztin frakciók között is.

Az Izraellel és az Egyesült Államokkal való együttműködés híve. Ha ő lesz Egyiptom következő elnöke, nem sok változik az egyiptomi-izraeli viszonyban. Szulejmán 75 éves, vagyis nem jelent tartós megoldást.