Hamis történelmek háborúja

A mai magyar közbeszédben – legyen szó hivatásos politikusokról, újságírókról vagy blogok szerzőiről – rendkívül gyakoriak a történelmi alakokkal, elmúlt rendszerekkel vont párhuzamok, amelyek sokszor arra szolgálnak, hogy felcímkézzék, minősítsék az ellenfelet. Mi az, amitől a rutinszerűen kommunistázók és a fasisztázók megfosztják magukat?

Forrás: Komment.hu

 

Ha valaki szorgalmasan figyelemmel követi az immár ezerszámra burjánzó blogokkal dúsított politikai-közéleti megnyilvánulásokat, azonnal láthatja azt, hogy a szerzők rendszeresen, mondhatni nyakra-főre alkalmaznak (párhuzam/analógia) történeti képeket, előzményeket, fogalmakat a mai korra vonatkoztatva. A “kommunizmus/kommunista” (inkább jobboldaliak részéről), a “fasizmus/fasiszta” (baloldaliak részéről), a különféle huszadik századi “erős emberek” (Gömbös, Horthy, Rákosi, Kádár) nevei, az általuk képviselt politikai struktúra menetrendszerüen megjelennek a politikai beszédekben, írásokban. A Gyurcsány Ferenc által fémjelzett éveket jobboldali radikálisok gyakran a bolsevizmussal azonosítják, míg a Fidesz-KDNP kétharmados jelenlétét sok baloldali publicista a Horthy-korszakkal köti össze.

Világosan látszik azonban, hogy ezeknek a közéleti megnyilvánulásoknak a világát a történelmi párhuzamok emlegetése nem megalapozza vagy kiegészíti, hanem túlfeszíti és lebénítja: éppen az önálló gondolkodás ellenében hat a vélt történelmi analógiákkal való dobálódzás. Maga az analógiás gondolkodás is hibás, mert körültekintés nélkül azonosít két, időben is eltérő jelenséget, s így megfosztja az újat attól, hogy a különbségeket, az egyediségeket észrevétesse magán.

Természetesen ezeknek a kijelentéseknek a valóságtartalma más és más, ugyanakkor abban egyeznek, hogy a puszta megnevezés érthető igénye mellett morális stigmát akarnak sütni az ellenfélre (s természetesen politikai alapú mobilizációt akarnak végrehajtani általa). Ez nem is olyan nehéz, hiszen a magyar történelemben általában nem “liberális demokraták”, hanem nagy hatalommal bíró korlátozottan vagy egyáltalán nem demokratikus politikusok stabilizálták az országot, hatalmi és pénzügyi szempontból egyaránt. A demokráciát számon kérő szemlélet eltekint attól a ténytől, hogy az egyébként korántsem hibátlan liberális demokráciák hosszú fejlődés, illetve időbeli előrehaladás során bontakoztak ki, elveik nem mindig voltak normatívak, sőt, más-más koroknak más-más normáik voltak arra nézve, hogy mi a helyes politika célja vagy hogyan lehet jól kormányozni. Ennélfogva anakronisztikus számon kérni sok mindent, amit mi adottságként ismerünk s ezért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy öröktől fogva létezik. A liberális demokrata elveknek is történetiségük van, így a ma ismert választójog meggyökerezéséhez és meggyökereztetéséhez is hosszú idő kellett: nagyon komoly és jó szándékú politikusok gondolkoztak el azon, mennyire jogos, igazságos és méltányos iskolai végzettségtől, vagyontól függetlenül kiterjeszteni a választójogot, s csak lassan és fokozatosan következett el a teljes jogkiterjesztés korszaka, mely egyébként a konzervatív oldalon azzal a jogos félelemmel járt együtt, hogy elsöpörheti a fennálló rendszert.

Egy demokratikus korszakban tehát, amikor is a választóknak csupán a felnőtté válás jogi korszakhatárát kell átlépniük ahhoz, hogy politikai akaratukat kifejezzék, az úgynevezett “nem demokratikus” történelmi politikusokra és rendszerekre való folyamatos utalás semmi más célt nem szolgál, mint hogy a vádolt politikai pártot más időbeli keretbe illesztve verbálisan meg lehessen fosztani (demokratikus) legitimitásától, egylényegűvé lehessen tenni diktatúrákkal vagy a mai demokráciákat megelőző féldemokratikus rendszerekkel. (Miközben paradox módon relatíve demokratikus szavazások is teremthetnek önkényuralmi rendszereket.) Ez a  propaganda folyamatosan félelemben tartja a saját szavazótábort, s ezzel az aktuális politikai és társadalmi problémák megvilágítása, helyes összefüggésbe álllítása helyett a történelmi traumák folyamatos élesztgetését végzi. Az utána következő mentális kezelést (és a megnyugtatást) azonban elmulasztja – az nem is célja, mivel ellene hatna a közvetlen politikai felhasználásnak.

Mindez azért is káros, mert olyan közbeszédet terjeszt el, melyben az észérvek, a konkrétumok vizsgálata helyett szimbolikus küzdelmek zajlanak, történelmi fantomok háborúznak egymással, így koncepciók és praktikus tények ütköztetése helyett a “kommunizmus” és a “fasizmus” vitatkozik egymással. Egy példa: a 2006-os tüntetéseken feltünt árpádsávos zászló tényleg hordoz nyilas reminiszcenciákat, sok hivétől valószinűleg nem is áll távol az idegengyűlölet. Ugyanakkor az egész árpádsávos táborról azt állítani, hogy “fasiszta” lenne, nem igazán méltányos, hiszen teljesen világos az, hogy a zászló hordozói eredetileg a baloldali-liberális kormányt, illetve annak holdudvarát akarták provokálni, s minden bizonnyal nem is tudták pontosan, milyen sebeket tépnek fel.

A politikai ellenfélnek a kommunistákhoz és fasisztákhoz való hasonlítása nem pusztán morális és nem pusztán politikai szempontból problematikus, de azért is, mert a történelmi traumák beengedése a jelen politikai szempontrendszerébe azzal jár, hogy a múlt aktívan részt vesz a jelen demokratikus folyamataiban, ahol pedig semmi helye nincsen.

Természetesen az, hogy a ma érdemben jelen levő politikai erők között alig vannak kommunisták és fasiszták, még nem jelenti azt, hogy ne lehetne bizonyos történelmi hasonlatokhoz fordulni vagy hogy – ha részleteiben tekintjük – ne lehetnének rossz előképek, helytelen történelmi interpretációk és téves világlátások, melyek esetenként tragédiákhoz is vezethetnek. De látnunk kell, hogy a múltat sok dimenzió szempontjai alakították, s ezért a jelennek is meg kellene engedni ugyanezt a sokféleséget ahhoz, hogy magyarázni tudja önmagát.

A szerző történész, lapunk szerkesztője