Pozitív gondolkodást

Írta: Dr. Bányai László / Népszabadság - Rovat: Hírek - lapszemle

Kenyerem javát megettem. Azt hittem: meglepetések nem érhetnek. Tévedtem. Mindig is tudtam, hogy egy félig megtöltött poharat egyesek félig telinek, mások viszont félig üresnek látják. Aszerint, miként nézzük, s főként miként értékeljük, amit láttunk.
 

 

A zsidóság annak köszönhette megmaradását, hogy egy domináns része minden válsághelyzetben képes volt pozitívan, a jövő érdekében gondolkodni és cselekedni. A zsidóság az ókori Izrael Állam bukását, a Templom felégetését követően is fennmaradt, és az új helyzethez alkalmazkodó judaizmusnak köszönhetően ma is él és virágzik. Nem véletlen, hogy a Közel-Kelet bibliai népei közül egyedül a zsidó maradt fenn. Hol vannak már a filiszteusok, hol a babilóniaiak, az asszírok, az egyiptomiak, a médek? Hol van már a római gőg? Eltűntek a történelem süllyesztőjében. Miért a zsidók? Mert a jövőt tartották szem előtt és tudtak pozitívan gondolkodni. Nem úgy, mint Novák Attila, a Rabbik a Felsőházban című cikk (december 16.) szerzője.

Elie Wiesel látogatása és az a konferencia is ezt a pozitív szemléletet tükrözte, melynek Wiesel a díszvendége volt, s melyet a Parlament felsőházi termében rendezték a magyar–zsidó együttélésről. Nem a Felsőházban, amint azt a szerző állítja, hiszen Magyarországon az Országygyűlésegykamarás, nincs is Felsőháza. Nem is a magyar Országgyűlésben, ahol az egymással szemben álló pártok vég nélküli politikai csatározásaikat vívják. A Felsőház terme az igazi, a közösség érdekében végzett politika, a nemzeti konszenzus helye. Ünnepi megemlékezéseket, konferenciákat rendeznek itt magas rangú és presztízsű nemzetközi részvétellel, kitüntetéseket és díjakat adnak át. Ennek a konferenciának, a nagyhírű díszvendégen túl éppen az volt a jelentősége, hogy a szervező EMIH micsoda hátországot tudott az esemény mögé állítani. A magyar közéleti eseményeken sajnos egyáltalán nem megszokott az az egység, ami itt volt érezhető. Itt az öszszes parlamenti párt, a regnáló miniszterelnök, több miniszter, a nagyobb egyházak (a katolikusoktól a krisnásokig) és civil szervezetek képviseltették magukat. A hallgatóság az egész magyar társadalmat reprezentálta.

Külön öröm volt számunkra, hogy a konferencián az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallási bizottsága mellett mindkét zsidó egyház, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) és a Mazsihisz is szervezőként jelent meg. (Nem tudom Novák milyen „eredeti meghívóra” gondolt. Ha az első sajtómeghívóra, akkor a sajtótájékoztatón minden félreértésére megkaphatta volna a választ.) Hol van itt a „PR-kampány”, a „nyomulás”? Wiesel mellett a Fidesz egyik frontembere, Balog Zoltán, míg a kormány részéről Bajnai Gordon miniszterelnök beszélt. A konferencia a véleménykülönbségek, a bal- és jobboldali kritikák ellenére a magyar demokrácia összefogását jelképezte egy olyan időszakban, amikor a válság felszínre hozta a 30-as, 40-es évek kirekesztő, őrjöngő antiszemitizmusát. Ilyen történelmi korszakban nemcsak a bal- és jobboldali demokratikus erőknek, de a zsidóságnak, irányzatoknak és egyéneknek is kötelessége lenne összefogni, akár szekulárisak, akár vallásosak.

Miért? Mert mindannyiunk élete forog kockán.

Hogy ezt a konferenciát a Parlament egykori felsőházi termében rendezték meg, ahol egykor a jogfosztó zsidótörvényeket megszavazták, hogy Elie Wiesel ebben a teremben tehetett hitet minden ember jogáért az antiszemitizmus ellen, és itt ünnepelhette a zsidóság reneszánszának 20 éves munkáját, ez több mint jelkép értékű. Hiszen nincs annál helyénvalóbb, mint hogy valaki, aki a magyar Parlamentben hozott és szentesített zsidótörvények következményeként 15 éves korában haláltáborba került és azóta személyében szimbolizálja a holokauszt emlékezetét, viszszatérve ugyanezen a helyen szólaljon fel, méghozzá egy olyan konferencián, amely a zsidó hitéleti és közösségi reneszánszról illetve az együttélésről szól. Ez volt a konferencia egyik félreismerhetetlen, alapvető történelmi üzenete. Nem a „nyomulás,” „nem az egyház és az állam egyesítése” és nem valamiféle „PR-kampány”.

Sérült volna az állam és az egyház szétválasztásának elve azzal, hogy a miniszterelnök felszólalt a felsőházi teremben egy olyan rendezvényen, amelyet az EMIH szervezett az emberi jogi és kisebbségi bizottság és a Mazsihisz közreműködésével? Aligha, hiszen ezzel a miniszterelnök nem az egyik vallási irányzat, hanem a holokauszt emléke és örökké figyelmeztető tanulsága, illetve a honi zsidó élet reneszánsza mellett állt ki.

Az sem igaz, hogy a konferencián a Chábád mozgalma saját magát tüntette volna ki. A „Magyar–Zsidó Jövőért” kitüntetést az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség adományozta Oberlander Báruch rabbinak és feleségének, Batsévának a zsidó megújulás érdekében végzett két évtizedes áldozatos, személyes munkájukért.

Wiesel az EMIH meghívására valóban a Chábád mozgalom két évtizedes munkásságát méltató ünnepségekre érkezett, hogy jelenlétével erősítse a hazánkban 1989 óta tartó zsidó megújulást, melynek a Chábád mozgalom volt az elindítója és éltető eleme. Wiesel alapvető feladatának e látogatás során végig, nemcsak a konferencián, de a tiszteletére rendezett vacsorán, az államelnök fogadásán, a sajtótájékoztatón, a holokauszt-túlélőkkel való ebéden, a Páva utcai holokausztközpontban és a Hetek Klubban tartott előadásán is azt tekintette, hogy a gyűlölet és annak egyik markáns történelmi formája, az antiszemitizmus ellen emelje fel szavát, másfelől pedig a zsidók felé fordult, hogy büszkén őrizzék meg a zsidóságukat. „Bárhova is mentek, maradjatok zsidók!” – mondta.

A szerzőnek igaza van abban, hogy „mindennek megvan a maga helye, az államnak is és az egyháznak is, s nincs jó üzenete annak, ha egy vallási mozgalmat az állam kitüntetetten felkarol és támogat.” A bírálat jogos, mert „Magyarországon sajnos ennek komoly hagyománya van”. A mindenkori kormány ugyanis az egész zsidó közösséget érintő örökjáradékot egyedül a Mazsihisznek juttatta és juttatja ma is, és idáig még arról sem vett tudomást, hogy más magyar zsidó egyházak is léteznek ebben az országban. Pedig ezzel alapvetően sérül az egyházak egyenlőségének, valamint az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos alapelve. Az EMIH mindig is a demokratikus és arányos elosztás elvét hangoztatta. A mostani konferencia azonban nem erről szólt, ez még csak fel sem merült. Ugyanakkor történelmi változást jelez, még ha szimbolikusan is: egyértelművé vált, hogy az EMIH él, létezik, és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak ennyi.

A szerző jó utcában járt, ám a házszámot, azt alaposan eltévesztette.

A szerző az egységes Magyarországi Izraelita hitközség vezetőségi tagja

Bányai László hamis apokaliptikára („mindannyiunk élete forog kockán…”) épülő írásában több minden keveredik. Először is nem állítottam azt, hogy a Felsőházban zajlott a rendezvény – egyedül cikkem címében szerepelt, ráadásul kérdőjellel ez a kifejezés – asszociatíve arra utaltam, hogy erősen megkérdőjeleződött állam és egyház szétválasztása azzal, ha egy vallási szervezet, mégpedig a Chábád-EMIH (mely nem másik „zsidó egyház”) rendezvényt tart az Országházban. Nem Elie Wiesel személyiségét, a holokauszt emlékezetének megőrzése iránti elkötelezettségét, mégcsak nem is a Chábád vallási tevékenységét bíráltam, hanem a lubavicsiek politikáját, azt, hogy Wiesel tekintélyét használták fel arra, hogy magukat ünnepeltessék a Parlamentben. A fő zavart az okozta, hogy nem a magyar állam, nem a magyar törvényhozás, hanem egy vallási szervezet hívta meg a Nobel-békedíjas írót az ország házába. Ezzel a szerepek is bizonytalanná váltak, nem véletlen, hogy nem alakult ki emlékezetpolitikai egység a politikusok között. A parlamenti beszédek széttartóak voltak, mindenki a saját politikai ágendáját erőltette, ráadásul sajnálatos ellentét alakult ki Elie Wiesel és Balog Zoltán között, melyet a Chábád nem oldott fel. Ebből is látszik, hogy – Bányai állításával szemben – az EMIH egyáltalán nem tudott egységet teremteni a különféle politikai erők között.

Az 1989 előtt Magyarországon ismeretlen Chábád egyébiránt csak az egyike volt annak a több tucat zsidó kezdeményezésnek, melyek a rendszerváltás idején alakultak, s még csak nem is a legfontosabb.

A zsidótörvényekre és a holokausztra való hivatkozás – mint legitimációs érv – illetéktelenek e témában, pláne ha a jövőre vonatkozó pénzügyi és hatalmi igények alátámasztására szolgál. Számos európai államban – melyekben holokauszt-túlélő zsidóság él s törvényekkel tiltják a gyűlöletbeszédet és a holokauszttagadást – lehetetlen lett volna, hogy bármely zsidó (keresztény, muszlim stb.) vallási szervezet vendéglátóként léphessen fel a parlamentben, mely a vallástól elvált államiság szimbóluma.

 

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo