Köves Slomó rabbi parlamenti beszéde Elie Wiesel látogatásakor

Írta: zsido.com - Rovat: Hírek - lapszemle

Köves Slomó rabbi „A Magyar-zsidó együttélés – együtt a közös jövőért” címmel megrendezett konferencián elhangzott beszédét adjuk közre.
 

2009. december 16. / zsido.com

 

 

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Elie Wiesel professzor elfogadta az általam vezetett közösség, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség meghívását és szervezője lehettem a magyar-zsidó együttélés konferenciának, melynek a Chábád Lubavits mozgalom húsz éves évfordulója ad apropót.

Meghatottan állok Önök előtt! Meghatottan az esemény súlyától, meghatottan az előttem szólalók rangjától és tisztjétől! És nem utolsó sorban meghatottan a helyszíntől. Ez a ház egyszerre a szabadság és a gyilkosság háza. A magyar országgyűlés felsőházi termében vagyunk. Abban a teremben, ahol 1927-től két magyar rabbi Reich Koppel és Lőw Imánuel is a hazáját szolgálta, de egyben abban a teremben is, ahol a zsidótörvények elfogadásra kerültek, melynek következményeként Lőw rabbi 600 000 honfitársával együtt meg lett fosztva vagyonától, emberi méltóságától és végül az életétől is.
 
Történelmi pillanat a mai. Körünkben van valaki, aki 15 évesen ezeknek a törvényeknek a következményeként elvesztette családját, otthonát, hazáját és mindenét. Ez az ember azonban a sötétséget fénnyé varázsolva, a béke üzenetét hirdeti mindenütt. Meghívásunkra most hazánkban, Magyarországon.
 
Az ilyen történelmi pillanatokban érdemes egy percre megállni és a jövőbe úgy tekinteni, hogy a múltat nem felejtjük el.
 
„Nem büntetem fiukat atyáik vétkeiért” – írja a Tóra, a Biblia. Mégis gyakran lehet hallani, hogy Magyarországnak szembe kell nézni a Holokauszttal. A szembenézés azonban nem bűntudatot jelent, hanem egyszerűen őszinte önkritikát, mely segítségével tehetjük a sötétséget fénnyé.

Engedjenek meg egy személyes anekdotát! Rónai Sámuel dédnagyapám Temesváron volt ügyvéd. 1919. december 23-án vette feleségül dédnagymamámat, Hoffman Gizellát. Másnap december 24-én Temesvár Románia része lett. Ahhoz hogy fiatal jogászként ügyvédi munkáját folytathassa, Sámuelnek fel kellett volna esküdnie a Román királyi koronára. Rónai ügyvéd úr azonban hű maradt hazájához, és az esküt nem tette le. Soha többé nem vehette fel az ügyvédi talárt.

1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés értelmében Erdély ismét Magyarország része lett. Rónaiék kitűzték kokárdájukat és kimentek a magyar hadsereg köszöntésére… nem telt el 4 év és drága jó Gizella, Gojszi nagyimon kívül mindenki füstté lett Auschwitzban. Boldogabb lett ettől Temesvár? Gazdagabbak lettek-e azok, akik mindezt végrehajtották, akik beköltöztek Rónaiék házába, akik közönyösen, vagy éppen dühükben marokba szorított kézzel, de tehetetlenül, mindezt végig nézték? Eljött-e a várva várt Kánaán? Bizony nem! Hiszen ha „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” – így írja Arany János a Toldiban. Ha a gyűlölet köve megindul, az mindenütt pusztít, hihetetlen erejével, mint bumeráng üt vissza elhajítójára.

A gyűlölet legnagyobb áldozata maga a gyűlölő. Ahogy talmudi bölcseink tanítják:
„A bűn legnagyobb büntetése maga a bűn”. Az antiszemitizmus, a rasszizmus, nem a rasszisták és megkülönböztetettek kérdése, ez mindannyiunk ügye. Hogy tehát mi a szembenézés tanulsága Magyarország számára? Az, hogy a gyűlölet, a megosztottság, az egymásra mutogatás vesztese az egész ország. Hiszen a kérdés bizony nem csak az, hogy hol volt Isten a Holokausztban, hanem, hogy hol volt az ember?
 

Most engedjék meg nekem, hogy most egy kissé rendhagyó, másmilyen szemszögből beszéljek a holokauszttal való szembenézésről. Mégpedig az áldozatok szemszögéből. Hiszen nekünk, zsidóknak is van miben önvizsgálatot tennünk! Nem felelősségről beszélek. Az áldozatnak nincs felelőssége. Hanem tanulságról.
 
Feltesszük-e elégszer magunknak a kérdést, mi zsidók, magyar zsidók, akik a leírhatatlan szégyen után is hazánkban maradtunk, hogy levontuk-e a tanulságot 1944-ből? Tanultunk-e saját történelmünkből? A holokauszt és az ahhoz vezető folyamatok tanulságairól, gyakran mi sem veszünk tudomást. Úgy viselkedünk, mintha folytathatnánk ott, ahol a holokauszt előtt abbahagytuk. A dilemmákkal és kompromisszumokkal teli magyar zsidó identitástudatra gondolok.
 
Közel ezer éve gyarapítjuk Pannónia földjét, mégis csak 140 évvel ezelőtt értük el, hogy több évtizedes politikai küzdelmet követően, a többi magyarhoz hasonlóan egyenlő jogokat nyerjünk. Csakhogy az egyenlőséget nem “ingyen” kaptuk, ugyanis az akkori magyar politika érdeke és elvárása az volt, hogy “ezért cserébe” a zsidóságunk kárára legyünk magyarok. Ennek az elvárásnak igyekezett megfelelni a magyar zsidóság nagy része. Előbb azzal, hogy zsidóból “mózeshitű magyarrá” lett, majd egy-két nemzedékkel később azzal, hogy a “mózeshitet” is elhagyta. A zsidó származású emberek nagy része úgy érezte, saját zsidóságának megvallása akadályt jelent az őszinte magyarrá válásban. Ez az érzés pedig sokakban még a vészkorszak után sem szűnt meg. Sőt, az új rend kecsegtető üzenete számos zsidót ringatott abba az illúzióba, hogy az önálló vallási és nemzeti identitás, végleg a történelem süllyesztőjébe kerül. Sokan a mai napig úgy érzik, tagadniuk kell zsidóságukat. Nem csak környezetük reakcióitól tartva, hanem mert úgy gondolják, minél inkább vállalja valaki a zsidóságát, annál kevésbé lehet magyar.

Pedig a holokauszt és az azt megelőző, az emancipációt az asszimilációhoz kötő politika, figyelmeztető jel kellene legyen: nem lehet célunk identitásunk feladása. Meggyőződésem, hogy a holokauszt kegyetlen élménye és szomorú emléke, belénk kell, hogy vésse, nem zsidóságunk rovására vagyunk magyarok. Létünknek ez a két eleme nem egymás ellentéte, hanem egymással párhuzamosan építi identitásunkat. Zsidók vagyunk, mert fiai vagyunk egy több ezer éves vallás népének, mert nemzedékeink százait formálta a zsidó lét és Tan. És magyarok vagyunk, hiszen nemzedékek óta ezt az országot építjük és szolgáljuk, csakúgy, mint minden más magyar. Mert büszkék vagyunk magyar-zsidó örökségünkre, és tudjuk, “hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.

“Zsidó vagyok én, s az Egek Istenétől futok én” – mondja Babits bibliai Jónása, hogy ezután egy cet hasában kelljen ráébrednie, hogy hiába próbál menekülni a ninivei küldetés elől. Feladatunk elől, magunk elől nem futhatunk el, hiszen “Nincs mód nem menni, ahova Te küldtél.” Ezt lehet tehát a mi szembenézésünk tanulsága.

Két nap múlva gyújtjuk meg Hanuka első lángját. Ezen a zsidó ünnepen azt a csodát hirdetjük, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt egy kis seregnek hogyan sikerült szabadságát kivívnia, és meggyújtania szent templomában a szövetség hétágú mécsesének lángjait. A gyertyákat, szabadtérre tekintve mindig a sötétedés után gyújtjuk meg. Fontos üzenete van ennek. Ahogy Salamon király tanítja, „egy kis fény is nagy sötétséget űz el”. A sötétség ellen nem lehet sötétséggel harcolni. Fényt kell odavinni és a sötétség azon nyomban elillan.

Ha zavarnak minket a gyűlöletkeltő hangok, a rasszizmus erősödő megnyilvánulásai, akkor ne elégedjünk meg azzal, hogy százszor meg százszor elmondjuk „Ez rasszizmus!” Hozzunk fényt a környezetbe, gyújtsuk meg a lángokat! Ismertessük és ismerjük meg a sokszínűség szépségét! Ismertessük – és ha sajnos kell – ismerjük meg saját kulturális, vallási, egyediségünket, és ezzel talán valami a sötétségből elillan. Hiszen az előítéletek leghatásosabb ellenszere a tudás.

És bizony kedves barátaim! Ha mi zsidók nem ismerjük saját kultúránkat, vallási szokásainkat, hagyományainkat, 3 ezer éves szellemi örökségünket, akkor hogyan várjuk el másoktól, hogy azokat ismerjék, tiszteljék és szeressék!?

A huszadik század zsidóságának legkiemelkedőbb szellemi vezetője az áldott emlékű lubavicsi rebbe, a következőt írja egy levelében Elie Wiesel professzornak: „Emlékezni fontos, de legalább ilyen lényeges, hogy aktívan tegyünk a hitleri és hámáni “végső megoldás” ellen. Az ellenhatást pedig cselekedetekkel kell kifejteni. Építkeznünk kell, és szükséges, hogy a szóbeli ösztönzésen túl, élő példát is mutassunk.”

Elie Wiesel ennek a küldetésnek szentelte életét. De ennek a küldetésnek szentelte és szenteli az életét a lubavicsi mozgalom több mint háromezer rabbija és családja, aki szellemi és anyagi kényelmet elhagyva idegen földre indul, hogy a tanításnak szentelje életét. Ennek a küldetésnek adta életét az Oberlander házaspár is, Báruch és Batsheva, akik 23 évesen 1989-ben, még a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása előtt Budapestre költöztek, hogy taníthassanak.

Báruch és Batsheva nem voltak idegenek, hiszen mindketten magyar (újpesti és debreceni) holokauszt túlélők gyermekei, mégis a közeg, a feladat, mint Szináj-hegy emelkedhetett föléjük.

Én 12 éves voltam, amikor 1991-ben bekopogtam Képíró utcai lakásuk ajtaján. Leírhatatlan az a személyes önfeláldozás, az a kitartás, a céltudatosság, az a tudás, az a szeretet, aminek ebben a két évtizedben tanúja lehettem. Gyerekek és felnőttek tanítása, rászorulók segítése, párok kibékítése, könyvek kiadása, és mindehhez az anyagi feltételek előteremtése.
Sajnos jövőre lesz 10 éve hogy legidősebb fiúk, Mendel, agydaganatban szenved. De elhivatottságukat ez sem törte meg.

Úgy gondolom Báruch és Batsheva élete példamutató mindannyiunk, zsidók és nem zsidók számára. A jelenben élnek, de életük, elhivatottságuk a jövőnek szól.

Kérem, engedjék meg, hogy ezúttal felkérjem Elie Wiesel professzor urat a ma élő zsidóság szellemi óriását, az élet és a béke példaképét, illetve Yoszef Priel urat közösségünk nagylelkű támogatóját, az egészségügyben Európa szerte sok tízezer ember segítőjét, hogy adják át az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, Magyar zsidó jövőért díját Oberlander Baruchnak és Batshevának!
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]