A kárpótlás kárvallottjai

Írta: 168 Óra / Sándor Zsuzsanna - Rovat: Hírek - lapszemle

Izraelben élő magyar orvosnő hívta fel figyelmünket levelében családi barátjuk, Breuer Tamás történetére. A férfi saját deportálásáért és a munkaszolgálatban elpusztított édesapja után igényelt jóvátételt a Központi Igazságügyi Hivataltól. Kérelmeit nemrég elutasították azzal: a 2006-os kárpótlási törvény alapján csak a munkaszolgálatot túléltek kaphatnak kártérítést. Apja után pedig azért nem jár kárpótlás, mert a munkaszolgálat nem számít „politikai önkénynek” nálunk. „Hogy is van ez? Ha akarom, a törvény egyik fele érvényes, ha akarom, a másik fele? Kafkai helyzet a 21. századi Magyarországon” – fogalmazott a doktornő.

 

Természetes halál?

 

 

Az Izraelben élő Breuer Tamás először 1993-ban adta be kárpótlási kérvényét deportálása miatt. A Központi Igazságügyi Hivatal (KIH) akkor be is fogadta. A férfi a munkaszolgálatban elpusztított édesapja után is kért kártérítést, amelyet ugyanakkor elutasítottak.

Néhány év múlva Breuer Tamás értesítést kapott a magyar hatóságtól: van még lehetőség újabb kárpótlásra, ehhez csak vissza kell küldeni kitöltve a mellékelt űrlapokat. Ő így is tett. Eltelt hat esztendő, ám válasz csak nem érkezett.

Idén szeptemberben aztán levelet kapott a hivataltól: kérelmeit elutasítják. Arra hivatkoztak, hogy a legutóbbi, 2006-os kárpótlási törvény alapján Breuer Tamásnak már nem jár jóvátétel: „Szabadságmegvonás címen kizárólag a II. világháború alatt (1941. június 27. – 1945. május 9.) faji, vallási vagy politikai okból teljesített munkaszolgálat után állapítható meg kárpótlás.”

Egyazon törvény alapján

Csakhogy a hatóság – szintén a 2006-os rendeletre hivatkozva – visszautasította a munkaszolgálatban odaveszett édesapa utáni jóvátételt is: „Életvesztés jogcímén annak az igénylőnek jár kárpótlás, akiknek a hozzátartozója 1939–1989 között a magyar hatóság politikai önkénye miatt életét vesztette, továbbá akiknek a hozzátartozója deportálás, illetve szovjet kényszermunka ideje alatt halt meg. A munkaszolgálat teljesítése során történő életvesztés után kárpótlásra nincs lehetőség.”

Nemcsak Breuer Tamás, mi sem értettük: miként lehetséges egyazon törvény alapján a deportálásért és a munkaszolgálatért is megtagadni a kárpótlást?

Megkerestük a Központi Igazságügyi Hivatalt. Sós-Tóth Adrienn ügyintéző szerint ők jogszerűen jártak el.
– A 2006-os kárpótlási törvény úgy rendelkezik: saját jogon deportálásért már nem lehet jóvátételt igényelni. Csak a munkaszolgálat miatti szabadságmegvonásért. Ezért nem jár már Breuer Tamásnak kártérítés.
Azt az ügyintéző sem tudja, miért különbözteti meg hátrányosan a lágerekbe elhurcoltakat a 2006-os törvény. Korábban más volt a helyzet. Az első kárpótlási törvény 1992-ben született, majd ’97-ben megújították. Akkor még saját jogon a deportálásért is, a munkaszolgálatért is fizettek.

Zűrzavar és sebek

– Breuer Tamásnak már semmilyen jogcímen nem jár kárpótlás. Hiszen ő ’93-ban már kapott tőlünk jóvátételt a szabadságmegvonásáért. Kétszer nem fizethetünk ugyanazért a sérelemért – jegyzi meg az ügyintéző.

Akkor miért küldtek levelet Breuernak, hogy kérelmezzen újra? A KIH általános főigazgató-helyettese, Szabó Lajos állítja, félreértés történt.
– Kapcsolatban állunk egy izraeli civilszervezettel. Segítenek nekünk felkutatni a holokauszt túlélőit, az áldozatok leszármazottait. Lehet, olyanokat is értesítettek, akiket nem kellett volna, mert korábban már kártalanítottuk őket. Több mint 98 ezer üggyel foglalkozunk. Kétharmadukat már elintéztük. Nincs kapacitásunk 63 ezres névlistát küldeni a külföldi szervezeteknek, hogy ezeket a személyeket már ne keressék föl – mondja Szabó Lajos.

Csakhogy a zűrzavar a sebek fölösleges feltépéséhez vezet.

Éhezésbe, a kínzásba, a kényszermunkába haltak bele

De vajon a hivatal miért nem fizet a munkaszolgálatban elpusztult hozzátartozók után? Az erre vonatkozó paragrafust Sós-Tóth Adrienn ügyintéző idézi: „A munkaszolgálatra történő behívás nem valósítja meg a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkényét.”

Vagyis: a munkaszolgálat önmagában nálunk nem számít politikai önkénynek. Az áldozatok örökösei csak akkor juthatnak kárpótláshoz, ha bizonyítani tudják: hozzátartozóik halálát közvetlenül és tevőlegesen „magyar hatósági személy” okozta. Mondjuk: a keretlegény agyonverte a hozzátartozót, az édesapát, a testvért.

Hogyan lehet ezt 65 év után igazolni? A helyzethez illő cinikussággal fogalmazva: egyetlen zsidó sem kapott a lemészárlásáról hatósági elismervényt. A „muszosok” többsége a szörnyű körülményekbe, az éhezésbe, a kínzásba, a kényszermunkába halt bele. Akár Breuer Tamás édesapja is.
– Az érvényes jogszabályok szerint ez természetes halálnak minősül – szögezi le a KIH általános főigazgató-helyettese.
Bürokratikus abszurd: az igényelhet kártérítést, aki túlélte a munkaszolgálatot. De ha az apa belehalt, azért nem jár semmi.

Breuer esetét elmondtuk egy a kárpótlási ügyekben járatos ügyvédnek, Urbánné Csató Juliannának is. Úgy véli, jogszerű a hivatal döntése.

30 ezer forint jár a lágerekben meggyilkoltakért

–  Ők csupán alkalmazzák a jogszabályokat. Arról nem tehetnek, hogy a parlament által elfogadott törvény átgondolatlan volt. Én a praxisomban eleve be sem nyújtottam „életvesztéses munkaszolgálatért” kárpótlási igényt. Az esetek 99 százalékában képtelenség bizonyítani a halál körülményeit. Ezeket az embereket azért vitték el, hogy többé ne jöjjenek vissza. Ez önmagában kimeríti a politikai önkényt.
A kárpótlási törvény furcsa különbségeket tesz a magyar történelem tragédiái között. A jogalkotók például Recsket megsemmisítő tábornak tekintették. Vagyis, amíg a náci munkaszolgálatban meghaltak örökösei semmit nem kaptak, a Recsken elpusztultak családtagjainak járt a kárpótlás. Az Antall-kormány a kommunizmus bűneit súlyosabbnak ítélte meg a nácizmus bűneinél. Első körben az 1945 utáni jogsérelmeket rendezték, és az „ötvenhatosokat” kártalanították. Csak ezután következhettek a zsidók. Az ő kárpótlásukra már kevesebb pénz maradt.

– Ha valaki szovjet hadifogságban vesztette életét, a hozzátartozója egymillió forint kárpótlást kaphatott. A náci lágerekben meggyilkoltért 30 ezer forint járt. Az Antall-kormány idején ezt azzal magyarázták: több százezer zsidót öltek meg, s ha utánuk is „fejenként” egymilliót fizetne a magyar állam, abba tönkremennénk. Ugyan a 30 ezer forintot a Horn-kormány 400 ezerre emelte, de ez még mindig nem arányos az orosz hadifoglyok utáni jóvátétellel – hangsúlyozza Hack Péter alkotmányjogász.

Szerinte a kárpótlási törvény ellentmond az alkotmánynak, sérti az egyenlő bánásmód elvét. Korszakok és politikai nézetek alapján méltánytalanul tesz különbséget azonos súlyú társadalmi, emberi tragédiák között.

Átszökött a halálraítéletkhez

De úgy látszik, ez egyetlen kormányt sem zavart 1992 óta. Pedig a munkaszolgálatosok szövetsége és más zsidó szervezetek többször is kérték: változtassanak a törvényen. Azt a választ kapták: ha fizetnének a munkaszolgálatosok után, jönnének a volt második világháborús magyar katonák, a Donnál elesettek árvái, és ők is követelnék a jóvátételt. És akkor hol a határ?
Breuer Tamás a Fővárosi Bíróságnál fellebbezett ügyében. Azt mondja, csupán az igazságot keresi. Ha a magyar hatóságok a munkaszolgálatban odaveszett százezreket nem tekintik a fasiszta és nyilasterror áldozatainak, az – szerinte – állami szintű holokauszttagadást jelent.

Elfogadták egy tanú vallomását is

Szabó Lajos, a Központi Igazságügyi Hivatal általános főigazgató-helyettese azt mondja, a kárpótlás nem alkotmányos jog. A mindenkori parlament döntheti el, kiknek ad jóvátételt. A jogosultak körét az állam teherbíró képessége is meghatározza.

A beadott kérelmeknek csupán 20 százalékát ítélte jogosnak a kárpótlási hivatal. Így is sok engedményt tettek. Ha valakinek a szüleit lágerben ölték meg, de nem maradt erről semmilyen okirat, elfogadták egy tanú vallomását is. Vagy a Mazsihisz, a Jad Vasem igazolását.

Még több mint harmincezer kárpótlási ügyben kell döntenie a KIH-nek 2011-ig. Újabb igényeket már nem lehet beadni. A magyar állam csak 2006 óta hárommilliárd forintot fizetett ki kárpótlásra.

Breuer Tamás 1942-ben született Debrecenben. Két hónapos volt, amikor apját ’42 júniusában munkaszolgálatra vitték. Ő novemberben vesztette életét. 

1944 áprilisában Tamást édesanyjával és rokonaival a debreceni gettóba hurcolták. Ott a csendőrök elkülönítették a munkára képtelen öregeket és gyerekeket: köztük az akkor kétéves kisfiút és nagyszüleit. Őket Auschwitzba szánták. Tamás anyját a még munkára „hasznosíthatók” csoportjába sorolták. Ám az asszony átszökött a haláraítéltek transzportjába – a fiához, szüleihez.

Az adminisztráció azonban összecserélte a szerelvényeket: az auschwitzi vonat egy Bécs melletti munkatáborba ért. E véletlennek köszönheti Breuer Tamás is az életét. Az ausztriai lágerben egy magyar orvosnő bújtatta több mint négyszáz napon át. A tábort az oroszok szabadították fel.

Breuerék hazajöttek Debrecenbe, de a nagyszülők hamarosan kivándoroltak Izraelbe. Tamás és anyja maradt. Nyomorogtak, a fiú árvaházba került. Amikor édesanyja varrással újra keresni tudott, a fiát magához vette, később a helyi dohányipari technikumba iratta. Majd kitört az ’56-os forradalom. Debrecenben nemcsak az ávósokkal akartak leszámolni: fölerősödött az antiszemitizmus is.

Tizennégy éves volt Breuer, amikor egyedül elindult Ausztria felé. Eljutott Bécsig, onnan hajóval Izraelbe, ahol már várták a nagyszülei. Fél év múlva az édesanyját is kivitette, Netanyában telepedtek le. Breuer tanár lett: több mint negyven évig oktatott műszaki rajzot és kommunikációt egy ottani középiskolában, amelynek idővel igazgatóhelyettesévé nevezték ki.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább tapasztalta: a vészkorszakról alig tudnak valamit a fiatalok. Kutatni kezdett. Rendszeresen tart iskolásoknak előadást a holokausztról. Könyvet írt olyan zsidó muzsikusokról, akiknek a lágerekben kellett zenélniük. Hamarosan megjelenik a családjáról szóló kötete is.

támogatás