“Ha hatalomra kerülök, tudom, mit kell csinálni veletek”

Kedélytelen és csendes – e két szóval jellemezhető a Pécsi MFC labdarúgó csapatának B-közepe. A kemény mag csak kisebb részt a PMFC teljesítménye miatt ilyen, mert – bár az első osztályba jutást kitűző csapat csak második az NB II nyugati csoportjában, ám játéktudásuk alapján – a pécsieknek van esélyük a feljebb lépésre. A B közép attól bánatos, hogy úgy érzi, a klubvezetés lekezeli őket.
 

 

Tudni kell, hogy a múlt évben Matyi Dezső, a Pécsi Direkt Kft. – vagyis az Alexandra könyváruházlánc és tucatnyi kiadó – gazdája megvette a PMFC többségi tulajdonát. A félszáz leggazdagabb magyar klubjába évekkel ezelőtt tagsági igazolványt váltó könyvmogul masszívan gazdálkodó egyesületet, élvezetesen játszó, első osztályú csapatot, tehetségeket nevelő játékosiskolát és sportszerű drukkereket akar. Utóbbi miatt a klubtulajdonos összerúgta a port a B-középpel. Matyi többször is kijelentette: a lelátón nem lesz balhé, s aki nem tartja be a klub által előírt szabályokat, azokat kitiltják a pályáról.

Amikor Matyi Dezsőnek megemlítem, hogy ez eddig egyik első osztályú hazai klubnak sem sikerült, akkor azt feleli, hogy a Honvédnek már igen, a többieknek meg azért nem, mert nem is igazán akarják. Erre megjegyzem, hogy sok helyütt a játékosok összejátszanak a brahis szurkolókkal, s szinte keresik a kegyüket, mire Matyi – a tőle megszokott tömörséggel – csak ennyit mond:

– Mert egy szinten vannak velük.

Matyi Dezső utasítása alapján ősztől csak a klubvezetés által lepecsételt zászlót és feliratos molinót lehet bevinni a PMFC stadionjába. Nem kaphat engedélyt az ellenfelet ócsárló vagy rasszista szövegű vászon, s nem lehet a pályára vinni az Árpádsávos zászlót sem. A biztonsági őrök meggátolják, hogy pirotechnikai vagy verekedéshez használható eszközt csempésszenek a nézők a tribünre. Mindezt Bérczy Balázstól, a klub mögött álló kft. ügyvezető igazgatójától tudom meg. Bérczy, aki 1985-től hat éven át játszott a PMFC kétszer is bajnoki dobogós, Magyar Kupát nyert, nemzetközi kupákban is vitézkedő csapatában, a fentiekhez hozzáteszi, hogy a B-közepet öt kamera figyeli, s a renitensek többé nem tehetik a lábukat a stadionba.

– Milyen jogi alapon tiltják ki őket – vágok közbe.

– A meccs egy magánrendezvény, s jogunk van megválogatni, kit engedünk be – érvel a volt válogatott futballista. – Felvételeket készítünk a kezelhetetlen drukkerekről, s az alapján a biztonsági őrök a következő hazai meccsen a kapunál kiszűrik őket.

A kamerák kezelőjének az elmúlt hetekben nem volt dolga, mivel a B-közép – a csapat tavalyi teljesítményére hivatkozva – bojkottálta az első három hazai meccset. A negyedikre is csak a kemény mag ötöde, 25-30 fiatal jött el. Zászló, petárda nem volt náluk, s többnyire némán nézték a meccset. Kedden a ZTE-vel játszott a PMFC a Magyar Kupában, és akkor sem álltak többen a B-közép szektorában. A szünetben próbáltam kérdezgetni a csüggedt drukkereket, s néhányan elmondták, hogy haragszanak Matyira. Ám ennél többet nem mondhattak a kapu mögötti lépcsőkön lézengő drukkerek, mert odajött hozzájuk egy harmincas, átlagos testalkatú, kopaszra nyírt, harcsabajszos férfi, és megtiltotta:

– Nem nyilatkozunk – jelentette ki határozottan a férfi, s már fordult is el tőlem.

– Miért nem? – löktem tovább a szót.

– Mert a kommunista zsidó sajtó nem azt írja amit mondunk. Ha hatalomra kerülök, tudom, mit kell csinálni veletek.

– Mit? – kérdezem.

Válasz helyett otthagyott, s célba vette az északkeleti kapuval szemközti kocsmát.

A B-közép egyik vezérszurkolója volt mostanáig egy 33 éves fuvaros, aki aktív játékosként Pogány község csapatának kapusa. A férfi – bár a fenti adatok alapján könnyen azonosítható – nevét nem vállalva megkeresésemre telefonon a következőket mondta:

– Ősszel még nem voltam meccsen, és egyelőre nem is tudom, hogy megyek-e. Pedig 17 éve lettem tagja tagja a pécsi B-középnek.

– Most miért nem jár?

– A klub vezetőivel van bajom.

– Mi a baj, hogy: nem akarnak balhét, maguk meg igen?

– Flegmák. A Matyi úr nem hajlandó szóba állni velünk.

– De hisz az őszi szezon előtt önök nem mentek el a szokásos szurkolói ankétra.

– Mi külön akarunk vele találkozni, nem akkor, amikor odagyűlnek a nyugdíjasok. Erre ő nem hajlandó.

Később arról kérdezem a férfit, hogy mi tartotta össze eddig a pécsi B-közepet, milyen közös cél, eszme, virtus. Ő erre nem akar válaszolni, azt mondja, hogy ha a pályán lévő sorstársak nem nyilatkoztak, akkor ő is tartja magát ehhez. Arról is faggatom, hogy miért a rasszizmus és az erőszakra való hajlam a két közös jegye az összes hazai B-középnek. Azt mondja, hogy erre sem akar válaszolni.

Hogy szóra bírjam gyerekkori emlékeimre terelem a szót:

– A hatvanas években kezdtem focimeccsre járni. Akkor miért tudták a szurkolók lelkesíteni a csapatot, miért nem voltak balhék, holott 4-5 rendőrt vezényeltek a stadionokba, ahol 10-15 ezer ember tombolt.

– Akkor még volt foci és azzal foglalkoztak a nézők. Nekünk már nem jutott rendes játék, így kénytelenek voltunk magunkat szórakoztatni.

– Verekedéssel, rasszizmussal?

– Erről nem akarok beszélni.

– Miért?

– Mert nem.