“Magyar testvéreim! Szerintem most éppen elcsesszük a dolgot”

Ezt írja Kölcsey: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt”. Az ortográfiával ne törődjünk, Kölcsey korában más volt a helyesírás, koncentráljunk a lényegre. Megbűnhődte? De hát mit követett el ez a nemzet Kölcsey koráig?

És a jövendőt is?

 

Kölcsey koráig ez a nemzet semmiféle bűnt nem követett el, mint nemzet vagy mint nép. A vallásháborúk és a boszorkányüldözések korában csináltunk egy-két disznóságot, de sokkal több normális, jó dolgot is csináltunk, úgyhogy tulajdonképpen nem volt miért bűnhődni.

Azóta kicsit megváltozott a helyzet.

Volt ugye, egyszer egy kamenyec-podolszki kiszállítás, melynek során odaadtuk a náciknak 18.000 honfitársunkat, abból a célból, hogy megöljék őket, volt másodszor egy Don kanyar, ahová (a halálba) kiküldtük 200.000 honfitársunkat, noha tudtuk, hogy a sereg kiképzetlen, rosszul felszerelt, a hadműveleti feladat végrehajtására alkalmatlan. És aztán harmadszor volt a holokauszt, melynek során összesen 600.000 magyar állampolgárt engedtünk meggyilkolni, illetve egy kicsit segítettünk is ebben. És negyedszer volt, hogy a szovjet megszállás után nem tiltakoztunk az ellen, hogy az utcáról és a lakásokból rabolják a megszállók az úgynevezett fasisztákat (kellett a létszám a fogolyterv teljesítéséhez); és ötödször: az ötvenes évek során szó nélkül tűrtük (néha kicsit többet is tettünk ennél), hogy ártatlanokat telepítsenek ki, ártatlanok veszítsék el a lakásaiakat, egyetemi felvételi lehetőségüket, állásukat, mindenüket.

De mindez a múlt.

Mindezt nem mi csináltuk, hanem apáink, nagyapáink, illetve nagyanyáink, mert a nők is vastagon benne voltak minden rettenetes disznóságban, kisajátításban, feljelentésben. Ahogy benne voltak a zsidómentésben, a kitelepítettek segélyezésében és az 56-os forradalomban is. Ez az ő sorsuk, az ő saruk, az ő szenvedésük, az ő dicsőségük, a mi dolgunk az, hogy tanuljunk belőle. Hogy olyan jelent hozzunk létre, amely múltként nem határoz meg számunkra nyomorult jövendőt.

Magyar testvéreim!

Szerintem most éppen elcsesszük a dolgot.

Ez egy csúnya kifejezés, és nemzetünk egy része nem szereti az illetlen kifejezéseket, még akkor sem, ha találóak. Emlékszem, volt egy miniszterelnökünk, aki egy éjszakába nyúló, zárt vitán úgy próbálta meggyőzni pártja vezetőit arról, hogy véget kell vetni a politikában a hazudozásnak, és neki kell fogni végre a szerkezeti reformok végrehajtásának, hogy csúnya, illetlen szavakat használt. Hát, ki is mentünk az utcára emiatt. S mindjárt kiírtuk, hogy melyik zsidó újságírót melyik lámpavasra kéne felakasztani. De igaz, ami igaz, nagyon illedelmesen írtuk ki.

Na, most következik a játék a szavakkal.

Van két távoli ország, egyikben mondjuk a vattákok laknak, másikban a battákok. És a batták elnök el akart menni a vatták országába, ahol éppen egy meglehetősen nacionalista kormány volt hatalmon, hogy egy batták szobrot avasson. És azt mondták neki, ne gyere. Rettenetes megaláztatás! Tűrheti ezt igazi batták vér? Vagy vatták?

Önök szerint mi a helyes megoldás?

Provokáljunk tovább?

Foglaljuk össze.

1.Van egy csomó közös hősünk, például Bél Mátyás vagy Jan Komensky, éppenséggel állíthatnánk nekik is szobrot, de nem, hanem mi ausgettippelt Szent Istvánnak állítunk, amely szobornak csak egy üzenete van és az így hangzik: ezer évig mi uralkodtunk rajtatok!

2. Képzeljük el, hogy az osztrákok átjárnak hozzánk és folyton az elnyomóinknak állítanak szobrokat, mondván, hogy azok nagy császárok voltak. Ami egyébként lehet hogy igaz, de minket levertek.

3. Képzeljük el, hogy a horvátok eljönnek a Balatonhoz, és pünkt a Jellasicsnak állítanak egy szobrot és amikor a magyar elnök azt mondja, hogy na jó, hát elmegyek erre az eseményre én is, mert végül is ez a Jellasics egy jelentős horvát politikus volt, akkor azt mondják: sipirc innen!

De a horvátok és az osztrákok kulturáltak és nem tesznek ilyet.

Barátaim! Magyar testvéreim!

Most egy nagyot égtünk.

Elnökünk mondhatta volna azt: nem jó nektek a mai nap? Oké, jövök holnap. Elnökünk mondhatta volna révkomáromi barátainknak: elmegyek, ha meghívjátok a szlovák elnököt is. És szlovákai barátaink állíthattak volna szobrot Jókainak, Klapkának, Lillának, Noéminak, Timeának, vagy mondjuk, Esterházy Jánosnak (ha egyáltalán tudnák, ki az), de nem, ők a bajt keresik. Elnökünk meg rátesz erre.

Mi következik ebből?

Mi ebből a logikusan levonható következtetés?

Csak egyetlen egy, barátaim, ha jóindulatúak vagyunk. Hogy elnökünk buta. Ő érzéketlen a történelem iránt és nemzetünk sorskérdéseinek valódi megoldási lehetőségei iránt, minél hamarabb küldjük nyugdíjba, annál jobb. Ha nem vagyunk jóindulatúak (ha realisták vagyunk), akkor azt kell mondanunk, hogy elnökünk sértett gőgből hajlandó a nacionalista indulatokra is rájátszani. És az ellenzék azt mondja, kiáll mellette teljes mellszélességgel. És ők fogják megnyerni a választásokat.

De miért csak elnökünk a probléma? Itt van a másik legnagyobb közjogi méltóság, a püspök, akire félszemmel az egész ország néz, akit félfüllel mindenki meghallgat. És miről szónokoltak az egyházi vezetők augusztus 20-án a Bazilika előtt? Ezt hallottam a tévében: „az ember a saját sorsának kovácsa akar lenni és ez bűn, mert a sorsunk a Mindenható titka.”

Mondhatta volna azt a szónok: az ember a saját sorsának kovácsa akar lenni, ezért ember, tanulj! dolgozz szorgalmasan! élj becsületesen és imádkozz őszintén. Nem. Tiszteletreméltó egyházunk az emberi alávetettséget és függelmet vélte időszerű célként elénk állítani. És ellenzékünk mellszélességgel áll az egyház mellett és ők fognak győzni a választásokon.

Mit is mondjak, hiszen nyilvánvaló, ennek a kormánynak buknia kell. Akkor is, ha csupa angyalból állna, hogy a lakosság gyakorolhassa a demokráciát. De hát nem áll csupa angyalból.

Korrupciós ügyek, tétovaság, reformfélelem, oké, legyen: elég volt. Igaz, hogy az egész keleti blokkban csak nálunk épült autósztráda (és a horvátoknál, de ott jórészt uniós pénzből), csak nálunk épült Duna híd és új metró, hogy mi kicsit jobban vigyázunk az öregekre, a szegényekre, a romákra és minden elesettre mint máshol (Szlovákiában például nem megbolondult terroristák, hanem a hatóság lövette a romákat az éhséglázadások idején), de ez mind nem számít, ha egyszer bűn, hogy megpróbálunk a sorsunk kovácsa lenni.

Úgyhogy jöjjetek, győztesek. Mondanám, de minek, hogy ne tapossatok rajta nagyon (vér-vesztes, szegény, szép szívünkön, írta Ady) – istenem, ha hallgattunk volna Adyra, és nem rohantunk volna bele a háborúba, megvolna Erdély és a Felvidék, nahát ezért megbocsáthatatlan bűn Ady, mert igaza volt. Messze visz ez, de a lényeg: a rossz vágányon vagyunk, barátaim, magyar testvéreim, azon, amelyik a szakadékba vezet. Nagyon fognak taposni rajtunk, persze elsősorban a kisembereken, hiszen a nagyok erősek.

Jöjjetek, győztesek. Jöjjetek, és tegyetek tönkre mindent a nagy igazságérzettől vezérelve, vagy csináljatok, amit akartok, éljen a jobbratolódás, éljen az a politikai beszéd, amelyben olyan rasszista kifejezések, mint az élettér vagy a cigánybűnözés otthonosan mozognak, amelyik az olyan idiótaságot, mint az antiszemitizmus megtűri magában, amelyik agresszív nagyhatalmi ábrándokhoz illő kifejezéseket dajkál minden összejövetelén, szóval, gyertek, győztesek, tiétek a pálya.

Csak egyet ne felejtsetek el. Azt hogy ti ugyan most erősek vagytok, de a ti erőtök semmi az Adolf Hitleréhez képest, mert ő olyan rettenetesen erős volt, hogy az egész világ hat évig harcolt ellene, míg leverték. De leverték, fogjátok már föl végre, Árpádsávos Barátaink! Hogy finoman fejezzem ki magam, a ti erőtök lepkefing a Hitler páncélosaihoz képest, és hol vannak ezek a páncélosok.

Csináljátok csak, borítsátok tűzbe a Kárpát-medencét, tépjétek a sebeket és keressétek a konfliktust, csak egyet ne felejtsetek el. Hogy előbb-utóbb a nemzet ezt számonkéri rajtatok. Mert a nemzet több, mint néhány száz vagy ezer vagy tízezer bebolondított nacionalista. A nemzet mi vagyunk, tízmillióan, tizenöt millióan, akik élni szeretnénk, nyugodtan, békében, ha lehetne.

Most tesszük tönkre a jövendőt. Most követjük el azokat a bűnöket, amelyek elől Kölcsey Istenhez menekült. Ő költő volt, képzeletben élt, mi a saját valóságunkban. Ez kockázatosabb. Elnökünk, püspökeink, leendő kormányunk nem kiegyezést, hanem erőt akar. Állítólag jó célért.

Volt egy ember, úgy hívták: Mahatma Gandhi. Erőszakmentesen küzdött az igazáért. Még nem késő tanulni tőle. Magyar barátaim, magyar testvéreim: mondogassátok magatokban ezt a nevet: Mahatma Gandhi. Tanuljatok tőle nagyvonalúságot, sikert, erőt. Tanuljuk együtt az erőtlenség erejét, mielőtt az erőszak éjszakája ránkborul.