Van-e még értelme a konzervativizmusnak?

Írta: Népszabadság - Rovat: Hírek - lapszemle

Épül nálunk egy konzervatív gondolkodói iskola (jórészt a Konzervatórium, a Reakció, a Hírszerző c. lapok, a Pázmány Péter Tudományegyetem néhány oktatója és a viszonylag új Közjó és Kapitalizmus Intézet körül), melynek tagjai büszkén vállalják a külföldi, döntően angolszász szellemi műhelyekhez való vonzódásukat (akár a magyar valósággal, nota bene a magyar múlttal szemben is).

 

Forrás: Népszabadság

 

 

Ezeket a szerzőket olvasgatva az embernek az a futó benyomása támad, hogy igenis van értelme Magyarországon ennek a szélesen értelmezett hagyománynak, érvkészletnek, tudásnak, mert ami nincs meg belőle autentikus módon (elég sok), az is beszerezhető az intellektuális piacon bizonyos közvetítői akarattal.

Mégis ez az, amiről mintha rögtön le kellene mondanunk. A konzervativizmus megtalálható vagy legyártható mindenki énjében, akinek szenvedélyként és tudásként nem adatott meg gyermekkorában, de politikai hagyományként nem működtethető ugyanilyen könnyedséggel.

A magyar konzervativizmus az antik-zsidó-keresztény és a nemzeti hagyomány letéteményese a felvilágosodásban gyökerező baloldali-liberális haladáselvűséggel szemben, a közösségi észé – az individuális akarattal szemben az öngondoskodásé – a jóléti kormányzással szemben, a lokalitásé – a pluralitással szemben. Az érdemé – a jogosultsággal szemben, az értékközpontúságé és a spiritualitásé – a cinizmussal és az anyagelvűséggel szemben, az eidetikus (az örök lényeg iránti) érzékenységé – az emancipatorikus-multikulturális törekvésekkel szemben. A korlátozott politikai kormányzásé – a menedzsmentszemléletű, a mérnöki, vagy éppen a diktatórikus kormányzással szemben (amelyek között egyébként a konzervativizmus csak fokozati különbségeket lát). És mintegy a koherencia jegyében ő a politikai filozófia letéteményese – a baloldali-pozitivista társadalomtudományokkal szemben.

Ezek az ellentétpárok az évszázadok során alakultak ki, rétegződtek, és bár a konzervativizmus messze nem egységes nézetrendszer (a rendszer mindenképpen távol áll tőle), azért az itt leírtak felfoghatók afféle legnagyobb közös osztónak különböző áramlatai között. Mármost ha körülnézünk Európában, jól érzékelhető, hogy olyan politikai erő, amelyik sikerrel képviselné ezt az egyveleget, nincs. Klubok, társaságok, eleganciát és hagyományokat kedvelő fiatal és meglett emberek vannak, de politikai párt az nincs. A felsorolt politikai értékekre és reflexekre nem vevő a mai választó, ami nem is csoda. A választó jó érzékkel felismeri a csupasz lényeget: hogy ti. a konzervativizmus szkeptikus a tömegdemokráciával és a tömegekkel szemben, ami annál is elrettentőbb, mivel fenyegeti az államtól remélt létbiztonságát. Vagyis bár lehet kritikai haszna (és ebben a marxizmusra hajaz), a politikai erőtérben a haszna mégis a nullához közelít.

A konzervativizmusnak egyetlen esélye maradt, hogy kitörjön ebből a karanténból: természetesen a radikalizmus és a szélsőségek irányába való elmozdulás. Az amerikai neokon mozgalom az első utat választotta, és lett belőle (leginkább a Napóleon utáni európai restaurációhoz fogható) amerikai ellenforradalmi kísérlet, míg az európai politikai palettán komoly antiglobalista, rasszista szélsőségek jelentek meg és stabilizálódtak, jelenleg egyszerre hódítva a hagyományos konzervatív szavazók és a szélsőséges nacionalista választók között. Ettől kezdve végeláthatatlan állóháború bontakozhat ki a hagyományos konzervativizmus protagonistái és a szélsőségekkel fenyegető baloldali propagandisták között azzal kapcsolatban, hogy meddig tart a konzervativizmus, és honnan kezdődik a “fasizmus”. A hivatalos konzervativizmus – hacsak nem akar végleg kiiratkozni a politikai, tehát a hatalmi térből – mégsem tagadhatja meg a korlátozott szolidaritást a szélsőségekkel. Ezt jól alátámasztja az európai konzervatív és a szélsőjobboldali pártok (a francia UMP és az FN, illetve a Fidesz-KDNP és a MIÉP, majd a Jobbik) szavazótábora közötti átjárás és a pártok közötti helyi együttműködés, amelyre bizonyos esetekben még az országos koalíció pecsétje is rákerül (Ausztria, Izrael). Se szeri, se száma a helyi szinten erősödő szélsőjobb pártoknak (az egykori Pim Fortuyn Listája, a dán Néppárt stb.), amelyek nyilvánvalóan nem elsősorban a baloldali liberális szavazókra számítanak. Mindez még úgy is elgondolkodtató a politikai konzervativizmus lehetőségeivel kapcsolatban, hogy az ide sorolt pártok már jócskán eltávolodtak a szigorú konzervatív mércétől, s már alig mérhetők vele. Szavazóikat ez persze nem nagyon érdekli, de ami a klubokban még eidetikus reflexió volt, az a politikai közegben nemritkán intoleranciává és rasszizmussá silányul; ami a szellemi műhelyekben a közösségi ész dicsőítésének indul, az az utcára érve hangos nagygyűlésekbe és csizmacsattogtatásba torkollik; ami értékközpontúság volt, az egyszerre az országhatárok lezárásának és az etnikai felsőbbrendűségnek a gondolatává válik. Röviden: eszméből gyakorlattá.

Ilyen körülmények között a konzervatív szellemi műhelyek, klubok és internetes felületek önbizalomról árulkodó, nemritkán gúnyos hangja a politikai valóság alapos félreismeréséről árulkodik, és elvéti a probléma szarvát. Az “ifjúkonzervatív készülődést” (Békés Márton) érzékeljük, a “csúnya balos fikciókkal” (uő.) tisztában vagyunk. Dessewffyt (az Aurélt), Polányi Mihályt, sőt Lánczi Andrást is szívesen olvasgatjuk. Na und?


A szerző filozófus

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]