Valami megbomlott – Miért kell büntetni a holokauszttagadást?

Április végén a kormány kezdeményezte a holokauszttagadás betiltását, észrevételezvén, hogy – aktív faji gyűlöletkeltéssel párosulva – lassacskán a magyar hétköznapok rendszeres programjává válik.
 

 

A reakciókat figyelve pillanatnyilag úgy tűnik, szinte elvárás, hogy a magára valamit is adó liberális gondolkodó és/vagy az emberi jogok elszánt védelmezője a holokauszttagadás betiltásáról, mint a szólásszabadság elfogadhatatlan korlátozásáról nyilatkozzék. Az uralkodó fogalmi keret ismerős: mivel a holokauszttagadás betiltása állami ötlet, kötelesek vagyunk fellépni az állami túlkapás, most épp a szólásszabadság megcsonkítása ellen. A megnyilatkozások úgy festenek, mintha a jóravaló liberálisnak vagy jogvédőnek egyenesen morális és szakmai kötelessége lenne a holokauszttagadás betiltását ellenezni.

Hogyan is jutottunk el idáig?
*

Az egyetemes emberi jogok korában könnyű azt hinni, hogy a szabadságjogok elvont elméleti konstrukciók: az egyénektől és az utca porától elszakadva az emberi jogok belépnek az egyetemes eszmék birodalmába. Az absztrakciónak ezen a szintjén a szólásszabadság védelmezői klasszikusan a következőket hangoztatják: 1) az állam nem válogathat a megnyilvánulások között tartalmi alapon (lásd a cenzúra eltörlése); kívánatos továbbá, hogy 2) minden ötlet a közbeszéd fórumain szembesüljön saját végzetével, vívjanak meg egymással a versengő nézetek a politikai közösség nyilvánossága előtt, ha nem is feltétlenül nemes, de mindenképp nyílt küzdelemben.

A szabadságjogok védelmének azonban lényegi eleme, hogy – stabil elméleti megalapozás mellett – a mindennapi valóság sokszor nem éppen kellemes keretei között nyújtsanak védelmet egy adott politikai közösség tagjainak az aktuálisan divatos elnyomással szemben. Kétségtelen: a történelmi példák azt sugallják, hogy az elnyomásban általában az állam a ludas, és a mérvadó elméleti megalapozások is ezt a megközelítést erősítik. Nem véletlen tehát, hogy a jogvédő reflex azonnal az állam környékén keresi a gonoszt.
Érdemes azonban alaposabban szemügyre venni a helyzetet – a szólásszabadság ugyanis furcsa szerzet. Működésének megértéséhez nem elég ugyanis megvizsgálni, ki beszél, és mit mond. Mielőtt nekifogunk a szónok védelmének, annak sem árt utánanézni, miről vagy kiről beszél, kinek beszél és milyen gyakran. Így kaphatunk ugyanis teljes képet arról a konkrét diskurzustérről, amelyben a szólásszabadság valódi értelmet nyer.

A fent említett alapelveket ideje tehát kiegészíteni, figyelemmel a körülményekre. A szólásszabadság védelme címén ugyanis az állam nem azt hivatott lehetővé tenni, hogy mindenki válogatás nélkül azt mondjon, ami éppen eszébe jut, a következményektől függetlenül. A nemzetközi emberi jogi egyezményeket, illetve az egyes államok alkotmányait vizsgálva hamar kiderül, hogy a résztvevők sértegetése például tipikusan nem fér bele a szólásszabadság gyakorlásába, és az emberi jogi játékszabályok szerint a gyűlöletkeltő kifejezések sem élveznek védelmet. Ezeket a korlátokat azzal szokás indokolni, hogy a szabadságjogokat nem szerencsés mások jogainak és szabadságának megsértésére használni. Ha másért nem, hát azért, mert a méltóságukban és emberségükben folyamatosan megkérdőjelezett egyének nem képesek egyenlőként részt venni a nyilvános politikai diskurzusban. A jól körülhatárolható szereplő rendszeres megalázása a diskurzustér torzulásával jár. Ezáltal megszűnik a politikai nyilvánosság önszabályozó képessége, és elérkezik a pillanat, amikor az állam köteles fellépni a megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében.

A holokauszttagadó kijelentéseket ebben a fogalmi keretben kell elhelyezni, figyelemmel a magyar politikai diskurzus sajátosságaira. Itt elsősorban azért nem érdemes a holokauszttagadás mint cizellált történettudományi szakmai álláspont természetével részletesen foglalkozni, mert a tapasztalatok szerint a pillanatnyi magyar közbeszédben az eszmecsere nem ilyen keretek között folyik. A holokauszttagadó kijelentések nem valamely országos történész-vándorgyűlésen hangoznak el a Valóban kihalt-e az Árpád-ház? és a Megtörtént-e az egri vár ostroma? szekciót követően. Az újsághírek tipikusan faji gyűlöletkeltő kijelentésekről szólnak, amelyek a politikai gyűléseken elhangzó holokauszttagadó megnyilvánulások utózöngéjeként hangzanak fel.

Amikor azt mérlegeljük, lehet-e vitatkozni a holokauszttagadó nézetekkel, érdemes elgondolkodni a holokauszttagadás különös szexepiljén, továbbá egy pillantást vetni a kijelentések tálalásának mikéntjére. Az eddigi példák tanúsága szerint a megszólalók célja nem az, hogy civilizált szakmai vita keretei között, komoly módszertani felkészültséggel, újabb kutatási eredményeik birtokában igazolják állításaik helyességét. A megszólalás valódi célja a kiirtott milliók szenvedéseinek megkérdőjelezése, emlékezetük megalázása, végső soron pedig a holtak és a túlélők emberi mivoltának tagadása. A megszólalás módozata (a nagygyűlések szónoki emelvénye, egy utcán gyülekező csoport ütemes skandálása) pedig általában nem jelent megfelelő keretet a – ha nem is tudós, de legalább értelmes – nyilvános eszmecseréhez. A valóságban az ilyen helyzetekben nincs sem hely, sem lehetőség az egyenlő méltóságú egyének párbeszédére. Egy ilyen diskurzusban valóságbizonyításnak bizony nincs helye.

*

Ebben a helyzetben a jogvédők akkor bizonyítják szakmai felkészültségüket, ha nem csupán az Egyesült Államokból idevágónak mondott Skokie-ügy példáját emlegetik fel. Az amerikai bíróságok valóban nem akadályozták meg, hogy Chicagóban, a számos holokauszt-túlélő lakta Skokie negyedben náci egyenruhás fiatalok vonuljanak fel. Érdemes lenne azonban azt is hangsúlyozni, hogy ez a megközelítés világviszonylatban kivételnek számít, és részben talán annak tudható be, hogy az Egyesült Államok nem vett részt a holokauszt kivitelezésében. A magyar közösség előtt a helyi sajátosságokról szólva a tisztesség kedvéért talán nem ártana hozzátenni azt sem, hogy az amerikai legfelsőbb bíróságnak semmi kifogása a félelmet keltő keresztégetés büntetőjogi tilalma ellen. Lényeges érdekesség, hogy az amerikai bírói gyakorlat a keresztet nem mint vallási szimbólumot védi. A Ku-Klux-Klan emlékezetes tevékenysége folytán a lángoló kereszt a fajgyűlölet és a faji erőszak egyértelmű szimbóluma az Egyesült Államokban. Az előkertben máglyát rakó csuklyásokkal az amerikai bíróságok szerint sem szükséges párbeszédet folytatni rasszista nézeteik helytállóságáról.
A jogvédők szakmai kötelessége lehet továbbá, hogy emlékeztessék a politikai döntéshozókat és az Alkotmánybíróságot néhány európai fejleményre. Hosszas vita után ugyanis 2008 novemberében az Európai Unió Tanácsa elfogadta a rasszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről szóló kerethatározatot. A kerethatározat alapján a gyűlöletkeltő holokauszttagadás betiltása világos feladat a tagállamok számára. Hazánk fenntartást fűzött a kerethatározathoz, hivatkozva a magyar Alkotmánybíróság gyűlöletbeszédre vonatkozó joggyakorlatában kialakított köznyugalom fogalomra. Tény, hogy az alkotmánybírák számos gyűlöletbeszédet tiltó törvényhelyet, illetve törvényjavaslatot semmisítettek meg az évek során. Az Alkotmánybíróság azonban mindeddig nem foglalkozott a gyűlöletkeltő holokauszttagadás büntetőjogi tilalmának alkotmányosságával, ezért alkotmányjogilag semmiképp sem lefutott ügy a kormány próbálkozása.

Annál is kevésbé az, mert bár a gyűlöletbeszéd-határozatokban az Alkotmánybíróság rendszeresen hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára, egy ide kívánkozó alapvető következtetést még nem vontak le a magyar alkotmánybírák. A strasbourgi bíróság ugyanis fehéren-feketén kimondta: a holokauszttagadás nem tekinthető a szólásszabadság védelmi körébe tartozó megnyilvánulásnak, mivel az európai egyezmény alapértékeivel ellenkezik. A holokauszttagadók nem a szólásszabadságukat gyakorolják, hanem megsértik mások szabadságjogait, ezért kereseteiket a strasbourgi bíróság érdemi vizsgálat nélkül utasítja el. A magukra valamit is adó jogvédők rövid távú szakmai kötelessége lehet, hogy minden kétséget kizáróan bevezessék ezt az alaptételt a magyar nyilvánosság előtt folyó szakmai vita legismertebb érvei közé.

*

Emellett Magyarországon a teljes politikai elit morális kötelessége azon fáradozni, hogy a magyar választók soha többé ne válasszanak olyan képviselőket, és a magyar adófizetők soha többé ne finanszírozzák egy olyan állami gépezet működését, amely képes és hajlandó megszervezni és végrehajtani saját lakóinak szisztematikus megalázását és kiirtását. Miért is? Mert 1920-ban a magyar állam előbb vezette be a numerus clausust, mint a német birodalom. Mert a magyar hatóságoknak elvitathatatlan érdemeik vannak a holokauszt hatékony kivitelezésében, és ezek a magyar hatóságok nem német parancsra cselekedtek: a kifejezett német parancsot messze megelőzve, magát Eichmannt is elkápráztató hatékonysággal és a német katonatiszteket megbotránkoztató kegyetlenséggel hajtották végre a feladatot, félmillió magyar zsidó államilag szervezett kiirtását. Egyszerűbben: a holokausztot nem mások csinálták máshol, hanem – említésre érdemes részben – a magyar állam emberei hajtották végre itt, az Astoriánál, meg a (mai) MÁV vonalai mentén.

Úgy tűnik, a holokauszt-emléknap és a Holokauszt Múzeum – bár fontos szimbolikus gesztusok – nem elégségesek ahhoz, hogy a magyar politikai közösség szembenézzen önmagával. A holokauszttagadás büntetőjogi fenyegetése önmagában nem megoldás, csupán egy a lehetséges eszközök sorában. A gyűlöletkeltő holokauszttagadás betiltásának szükségességéről folyó jelenlegi vita egyben próbatétel: képesek vagyunk-e reálisan felmérni a magyar politikai közösség állapotát és fellépni a további pusztítás ellen.

A szerző jogász.