Egy elfeledett zeneszerző emlékére

A Hungaroton egy ideje remekbeszabott profillal jelentkezik. A mai klasszikus zenei hanglemezkiadásnak keresve sem lehetne jobb apropót találni, mint elfeledett szerzőket felkutatni, és eddig még kiadatlan, a zenetudósok szűk köre által is alig-alig ismert műveikre, életpályájukra irányítani a figyelmet. Sőt, a Hungaroton ennél is tovább merészkedik: Kiss Gy. László klarinétos lemezével vállalta, hogy a tárogatót bevezeti a szimfonikus hangszerek közé – de mai írásunk nem erről szól. A magyar koncertjáró közönség utoljára 2007-ben döbbenhetett rá, hogy a „mi lett volna, ha” kérdése a zenetörténelemben némileg másképpen vetődik fel, mint a politika világtörténelmében.

Forrás: Élet és Irodalom

 

 

A magyar koncertjáró közönség utoljára 2007-ben döbbenhetett rá, hogy a „mi lett volna, ha” kérdése a zenetörténelemben némileg másképpen vetődik fel, mint a politika világtörténelmében.

2007 őszén a Művészetek Palotájában és a Trafóban is bemutatták Viktor Ullmann-nak a theresienstadti haláltáborban komponált operáját. A bemutatója ott elmaradt, mert sem a szerző, sem az előadók nem érhették meg azt (A halál és a császár, ÉS, 2007/45.). A darabot a 2007-es magyarországi bemutató előtt már dirigálta Budapesten a magyar származású kanadai karmester, Julian Kuerti. Ezt Dirk Hegemanntól tudom, akivel két éve találkoztam a nagyhírű Schleswig-Holstein Musik Festiválon Lübeckben, abban az évben, amikor Magyarország volt az öthetes fesztivál vendége. Hegemann a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának brácsása, és annál, hogy remekül tud magyarul, csak az volt meglepőbb, milyen elszántsággal beszélt a holokauszt-áldozat Weiner László műveiről. Kutatásainak és eltökéltségének eredménye a most megjelent két duót, egy triót és egy szólistákkal kiegészülő kamarazenekari művet tartalmazó Weiner-lemez. Weiner Kodály Háry Jánosának hatására középiskolásként fordult a zeneszerzés felé, és 1934-ben, Kodály osztályában kezdte meg tanulmányait. Mindösszesen tíz éve volt arra, hogy a mestere által kijelölt úton, de stilárisan tőle távolodva önálló világot teremtsen. A tragikusan rövid életpálya erre csak részben adott lehetőséget. Weiner László 28 évesen a lukovi munkatáborban halt meg.

A lemez hallgatása közben meg sem fordul a fejünkben, hogy egy karrierje elején álló, frissen végzett (némelyik mű születésekor még nem is végzett) szerző darabjait halljuk. A döbbenetes erejű művek letisztultságot tükröznek, és bár jócskán találkozhatunk korabeli szerzők hatásával és művek parafrázisaival, azok nem csupán stílustanulmányként jelennek meg, hanem pontos, egyedi szándékokat tükröző utalásként. A Concerto zongorára, fuvolára mélyhegedűre és vonószenekarra – ahogyan a fülszöveg is írja – valóban elképesztő bachi hatásokat hordoz, elsősorban a Brandenburgi versenyek köszönnek vissza. Mintha Weiner a barokk és az impresszionizmus közötti átjárókat kereste volna azzal, hogy lendületes hangképeket festett az ellenpont szabályai szerint, ugyanakkor korának (nálunk) új irányzata, a filmzene leíró jellege is nyilvánvalóan befolyásolta. A Stuttgarti Rádió és a Saarbrückeni Rádió szimfonikus zenekaraiból érkezett tagokat a már említett Julian Kuerti vezényli, az impozáns arpeggiókkal és futamokkal tűzdelt zongoraszólót Lars Jönsson, míg a gyakran párbeszédet folytató brácsa és fuvola szólóját Hegemann és Tatjana Ruhland játssza. A Duó hegedűre és mélyhegedűre témái Bartók hegedűduóit juttathatják eszünkbe; Hegemann és Monika Hölszky-Wiedemann mégis elemel bennünket a párhuzamok keresésétől, egész egyszerűen egy egymásra találó pár érzelemgazdag történetét mesélik el a duójáték kvintesszenciáját nyújtó előadásuk során. A Vonóshármas – Szerenádban Erik Borgir csellista csatlakozik hozzájuk: ez Weiner legkorábbról fennmaradt műve (1938), halljuk is a bartóki hatásokat, ám a harmonizáció évtizedekkel később működő szerzőket előlegez. A legnagyobb zeneszerzői sikert az összetett, háromtételes Szonáta mélyhegedűre és zongorára hozta 1942-ben, amely elnyerte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium pályadíját (a felvételen Hegemann és Jönsson játszik).

Joggal feltételezhetjük, hogy ha Weiner László pályafutása kiteljesedhetett volna, neve bizonyosan rendszeresen megjelenne a koncertek programjain. A fennmaradt műveiből kihallható elődök iránti tisztelet markáns útkereső szándékokkal és tökéletes formaismerettel párosul, nem nehéz kijelenteni, hogy a magyar zenetörténetet jelentősen formálhatta volna munkásságával. Ami az előadókat és elsősorban Dirk Hegemannt illeti: minden muzsikusnak csak azt kívánhatjuk, hogy legyen alkalma ennyire elmélyülten foglalkozni egy-egy területtel, szerzővel vagy kiválasztott művekkel, mert a személyes kötődés jótékonyan befolyásolja a megszülető eredményt, és egy életre meghatározhatja a karriert.

(Weiner László: Chamber Music with Viola – Hungaroton, 2009)